Winston Churchill az Európai Egyesült Államokat nemzetállamok laza szövetségeként képzelte el
Hirdetés

„Szerintem lesz Európai Egyesült Államok a nagy kérdés csak az hogy mi magyarok ott leszünk-e benne ha rajtam múlik akkor ott leszünk a mostaninál sokkal erősebb Magyarországgal” – nyilatkozta a napokban Dobrev Klára. A Demokratikus Koalíció európai parlamenti listavezetője nem ma talált rá a témára, bár 2022-ben még jóval szerényebben fogalmazott: „Úgy gondolom, hogy lépésről lépésre közelebb kell kerülnünk az Európai Egyesült Államok világához” – nyilatkozta akkor a Nyugat.hu-nak.

Churcill mást javasolt

De mégis mire föl, talán eldöntött tény már a föderalista út? Ki és mikor hozta meg ezt a döntést? Természetesen nem vagyunk naivak, az uniós politika porondján évről évre szaporodnak azok a döntések, amelyeket puzzle-darabokként összeillesztve megláthatjuk a célt, hogy az Európai Unió szuverén államok társulása helyett az Egyesült Államok tagállamaihoz hasonlóan a leépített nemzetek formációjává váljon. De vajon hol tart most a folyamat, lehet még más utat találni, vagy nincs ráhatásunk, és már csak idő kérdése, hogy megvalósuljon Dobrev Klára álma?

Az Európai Egyesült Államok létrehozását már 1946-ban felvetette Winston Churchill brit miniszterelnök, aki ezt a nemzetállamok laza szövetségként képzelte el. Ezzel szemben Jean Monnet, az Európai Szén- és Acélközösség megalkotója már jóval szorosabb összefonódást szorgalmazott. Egészen korán, az 1950-es évek elején javasolta, hogy jöjjön létre az Európai Védelmi Közösség, amely egy közös hadsereg politikai kereteit adná. Az ötlet akkor elbukott, nem utolsósorban azért, mert Franciaország saját nemzeti szuverenitásának csorbítását látta benne. Monnet a kudarc hatására 1955-ben létrehozta az „Akcióbizottság az Európai Egyesült Államokért” nevű szervezetet. Ami nem sikerült egyik napról a másikra, az működött évtizedes távlatokban, Monnet pedig nem kapkodott. Terve az volt, hogy kis lépésekkel egymáshoz közeledve haladni együtt, nemzetek felett álló testületekre bízva bizonyos nemzeti hatásköröket egyiket a másik után. Monnet 1979-ben úgy halt meg, hogy majdnem szemtanúja lehetett az első európai választásoknak.

Korábban írtuk

Épülnek a falak

Bár az Európa atyjaként is emlegetett Jean Monnet több mint negyven évvel ezelőtt hunyt el, a munkáját halála után is folytatták. Teljes pontossággal talán meg sem lehet határozni, hogy hol tart most az építkezés. Nem véletlenül.

„Az Európai Egyesült Államok építése titokban, kendőzötten zajlik. A projektet építő európai elit általában nem tárja a nyilvánosság elé valódi céljait, sőt adott esetben még le is tagadja azokat, elkerülendő a demokratikus vitát és a polgárok esetleges ellenállását” – írja Gát Ákos Bence, az Nemzeti Közszolgálati Egyetem Európa Stratégia Kutatóintézetének kutatója az egyetem egyik platformján. Szerinte a jelenséget kiválóan szemléltetik Viviane Reding, egykori uniós biztos szavai: „Amikor a polgárok ma azt kérdezik tőlünk, hogy mi lesz Európával vagy merre tart az európai egyesülés vonata, mi, politikusok általában kitérünk a kérdés elől. ’Nem akarunk szuperállamot’ – hangzik általában az első mondat, mert félünk attól, hogy a neoliberálisok, az állami szuverenitás hívei vagy a németországi Szövetségi Alkotmánybíróság félreértik. Aztán általában így folytatjuk: ’Tudják, az Európai Unió egy egyedülálló konstrukció. Mi nem európai szövetségi államot akarunk, hanem inkább egy konföderációs vagy föderációs jellegű struktúrát’ vagy ‘nemzetállamok unióját.’ Hosszú tapasztalatom megtanított arra, hogy megértést tanúsítsak az ilyen nyelvi ferdítések iránt, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a közjogi szakemberek a hajukat tépik. Be kell vallanom, hogy az elmúlt években magam is gyakran kerestem az üdvösséget ilyen formulákban.”

Jean Monnet jóval szorosabb összefonódást szorgalmazott

A kutató rámutat, az Európai Egyesült Államok a sötétben, a közvélemény tudta nélkül épül. Ezzel a lopakodó terjeszkedéssel kapcsolatban tanulságosak Jean-Claude Junckernek, az Európai Bizottság korábbi elnökének szavai is. Juncker még luxemburgi miniszterelnökként így írta le az európai építkezés folyamatát: „Elhatározunk valamit, aztán otthagyjuk az asztalon, és várjuk, hogy mi történik. Ha senki sem háborodik fel, mert a legtöbb ember nem érti, hogy mit is jelent a döntésünk, akkor lépésről lépésre haladunk tovább, amíg aztán nem lesz visszaút.”

Juncker gondolataiban nem csak az a figyelemre méltó, hogy Európa politikai struktúráját a közvélemény megfelelő tájékoztatása nélkül alakítják át. Az is beszédes, hogy olyan építőköveket igyekeznek titokban lerakni, amelyek egy idő után olyan tényleges hatalmi átalakuláshoz vezetnek, amelyből már tényleg nincs visszaút.

A kérdés Gát Ákos Bence szerint tehát nem az, hogy az Európai Egyesült Államok gondolata fantázia-e vagy realitás. A kérdés az, hogy amikor lehull a lepel és kiderül, hogy milyen mélyre betonozták már be az új politikai rend cölöpjeit, lesz-e még visszaút.

Felgördül a függöny

Nem véletlen, hogy ez az építkezés a háttérben zajlik, mondta a Demokratának Halkó Petra. A XXI. Század Intézet vezető elemzője szerint az európai emberek elkötelezettek lennének ugyan egy közös Európa-projekt iránt, amelyen belül olyan területeken lehetne szorosabban együttműködni, mint a közösség versenyképességének a növelése vagy tagjainak a védelme, többségük viszont elégedetlen a brüsszeli hivatali rendszer működésével, és a különböző, átláthatatlanul működő és számon nem kérhető uniós intézmények önkényesen hozott döntéseivel, amelyek figyelmen kívül hagyják az uniós polgárok érdekeit.

Hasonló eredményre jutott a Századvég Európa-projekt kutatása is, amelyben számos tagállam polgárait kérdezték arról, a szuverén tagállamok közösségének fenntartását látnák-e szívesebben a kontinensen, vagy több hatáskört juttatnának az EU-nak a nemzetállamok felett. 27-ből 22 tagállam közvéleménye szerint a tagországoknak kellene több hatalmat biztosítani. Ez azonban a legkevésbé sem jelenti azt, hogy a mainstream által gyakran használt szóval élve euroszkeptikusok volnának. A Századvég kutatásából ugyanis az is kiderül, hogy a megkérdezettek 53 százaléka kedvező véleményt fogalmazott meg az Európai Unióról, és mindössze 28 százalékuk vélekedett negatívan róla.

– De akkor igaza van Dobrev Klárának – tesszük fel a kérdést –, és dafke megcsinálják az Európai Egyesült Államokat, akár akarjuk, akár nem?

Halkó Petra nem látja ennyire leegyszerűsíthetőnek a kérdést.

– Jól látszik, hogy az uniós állampolgárok nem ebbe az irányba akarják vinni a közösséget, legfőképpen azért nem, mert észlelik a jelenlegi vezetés eredménytelenségét. Az unió gazdasági versenyképessége drámaian visszaesett, biztonsági kérdésekben lényegében nincs is miről beszélni, olyannyira kiszolgáltatottak vagyunk az Amerikai Egyesült Államoknak, illetve a NATO-nak, továbbá politikai szereplőként is leszerepelt az EU. Ursula von der Leyen meghívást sem kap a komolyabb tárgyalóasztalokhoz – sorolja a szakértő. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a társadalom nem hagyja szó nélkül a sorozatos érdeksérelmeket, elég csak a sárga mellényesek vagy a gazdák tüntetésére, illetve a migrációval kapcsolatos fellépésekre gondolni.

– Az emberek idővel elkezdik a saját bőrükön érezni a következményeit azoknak a döntéseknek, amelyeket az unió vezetői a fejük felett hoznak. Nagyobb realitását látom annak, hogy hamarabb fog sor kerülni komoly társadalmi elégedetlenségekre Európa-szerte, mint az Európai Egyesült Államokra – állítja Halkó Petra. Úgy véli, 180 fokos fordulatot nem fognak hozni az uniós választások, viszont bízni kell abban, hogy a szuverenista erők több szóhoz jutnak majd a döntéshozatalban.

– Arra számítok, hogy lesz egy politikai átrendeződés az uniós színtéren. A klasszikus nagy pártcsaládok veszíteni fognak a támogatottságukból, és két új pólus emelkedik majd fel: a liberális és a szuverenista tömb. A választások tengelyévé pedig azt a kérdést teszik, hogy milyen jövője legyen Európának – vetíti előre a lehetséges végeredményt a vezető elemző.

A mostani választásoknak az is a tétjük, hogy lesz-e egyáltalán miről dönteni majd öt év múlva. Ugyanis azok a kérdések, amelyek most a napirenden vannak, olyan eldöntendő dolgok, amelyek eddig nem tapasztalt módon, jelentős hatással lesznek az életünkre, és olyan folyamatokat indíthatnak meg, amelyek nem biztos, hogy utóbb visszafordíthatók lesznek.