Elszámolta-e magát Putyin?

A Demokrata hetilap március 9-i számában megjelent írás.

Lassan ocsúdik a sokkból és háborús üzemmódba kapcsolt a világ. Legalábbis az a nyugati fele, amelyben élünk. A másik – nevezzük nem Nyugatnak – nem vezet be szankciókat, nem zárja le az orosz légitársaságok előtt a légteret, és operaházaik sem tagadják meg tiltakozásul a Borisz Godunov játszását. Sőt, a kínai műsorszolgáltatók levették adásukról az angol élvonalbeli labdarúgó-bajnokság hét végi mérkőzéseit. A kínai döntés azután született, hogy a Premier League vezetése bejelentette, a csapatok kapitányai különleges, az ukrán zászló színeiben pompázó karszalagot viselnek a bajnoki mérkőzéseken, emellett Ukrajnát támogató feliratok futnak az eredményjelzőkön a meccsek közben.

A nyugati világban azonban dübörög az információs gépezet, a közösségi médiában ott díszeleg a profilokon az ukrán zászló, eltűntek az oltástagadók, és mintha megszűnt volna maga a járvány is. Ömlik ránk minden oldalról a propaganda, térdig gázolunk a hamis hírekben. Közben, ahogy már megszokhattuk, az egyik oldal olvasata valósággá lényegül át, míg a másik ott marad megbélyegezve. Mielőtt bárki félre akarná érteni e mondatokat, szögezzük le, hogy Oroszország támadta meg Ukrajnát, és ezért minimum az erkölcsi felelősséget viselnie kell, ám ettől mi még szeretnénk tisztán látni. A mindent elöntő oroszellenességben azonban ez lehetetlen. A Nyugat érthető dühét Vlagyimir Putyin mellett az orosz művészekre, sportolókra, kultúrára, sőt, az orosz macskákra önti, mintha ők tehetnének a háborúról.

Ez a túlhajtott őrület persze semmilyen hatással nincs a háborúra. A kezdeti sokk és tétovaság után láthatóvá vált az ukrán hadsereg, a területvédelmi egységek is gyorsan felálltak, és készek a támadók fogadására. Az első napok orosz precíziós csapásai nem hozták meg a kellő eredményt. Nem sikerült például teljesen megsemmisíteni az ukrán légierőt és a légvédelmet. Volodimir Zelenszkij és csapata sem kapitulált, és nem is menekült el – lapzártánkig legalábbis –, az ukrán hadsereg pedig kész a végsőkig harcolni. De nem fogadta zászlókkal és virágokkal az orosz katonákat az ukrán lakosság sem. Még Kelet-Ukrajnában is elég visszafogott a hangulat, ami annyira azért nem meglepő, hiszen senki sem szereti a háborút. No, és az emberek félnek is kinyilvánítani a véleményüket. Addig biztosan, amíg nem egyértelműek a jövőbeni erőviszonyok. Talán a váratlanság megőrzése érdekében, de nem fordított a hatalom elég figyelmet a háború megindításának megalapozására, megindoklására sem, ami még kihathat a harci morálra és a társadalom kitartására is. Erre már csak azért is szükség lett volna, mert sokak számára érthetetlen és elfogadhatatlan a szlávok közötti testvérháború. Paradox módon tehát éppen a sokat kárhoztatott propaganda nem működött igazán. E három dologban a hadműveletek tervezői kissé mintha elszámították volna magukat, így aztán sokszor nem várt nehézségekkel néznek szembe, és kénytelenek voltak a háború következő fokozatába kapcsolni. Ez pedig azt jelenti, hogy polgári áldozatok és a városok ostroma nélkül nehéz lesz megúszni a hadműveleteket, ami nagyon megnehezíti a későbbi politikai rendezést. Ettől persze még messze vagyunk, ám talán nem véletlenül mondják egyre többen, hogy ezt a háborút erkölcsi és politikai értelemben Oroszország nem nyerheti meg.

Tény, hogy e tekintetben romlanak az orosz kilátások, ám ezzel az ítélettel azért még várjunk. Főleg azért, mert a háborúk alapvetően a hadszíntéren dőlnek el. Ott pedig az erőviszonyokat látva elég nehéz elképzelni az ukrán győzelmet. Az első héten tapasztalt látványosan gyors előretörés után kissé lelassult hadmozdulatok ismét felgyorsulhatnak, az ellenállás megtörhet, ha az ukrán reguláris erők körül Kelet-Ukrajnában bezárul a gyűrű. Az biztosnak tűnik, hogy a politikai célok eléréséig – semlegesség garantálása, az ukrán hadi potenciál lerombolása, azaz a demilitarizáció, a hatalomváltás kikényszerítése – a háború nem áll le, azt Oroszország végigviszi. Kérdés, hogy ehhez szükség lesz-e Ukrajna nyugati megyéiben szárazföldi hadmozdulatokra. Jelenleg úgy tűnik, hogy nem okvetlenül. A kifárasztás, a felőrlés taktikáját azonban Moszkva ezután sem adhatja fel, ha el akarja kerülni a nagyobb veszteségeket és a városok lerombolását. Kérdés persze, hogy az ukrán ellenállás mennyire nyújtja el a háborút, és az oroszok mekkora árat lesznek majd kénytelenek fizetni a győzelemért. Az idő ugyanis most meglehetősen fontos tényező. A harcok elhúzódása Moszkva számára nemcsak az áldozatok egyre nagyobb száma miatt kínos, de a gazdasági következmények miatt is. A Kreml már most elkönyvelheti, hogy a nem kis felsőbbrendűséggel civilizáltként aposztrofált nyugati világban páriává vált – ezzel feltehetően számolt is –, ám az orosz társadalom kiállása, Vlagyimir Putyin megítélése és a rendszer stabilitása szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy meddig tart a háború.

Főképpen azt figyelembe véve, hogy a Nyugat a háború elnyújtásával – Ukrajna felfegyverzésének méreteit látva lassan már hadviselő félnek lehet nevezni – és a szankcióknak a Moszkva által vártnál nagyobb méreteivel egyértelművé tette, hogy immár nyílt célja Oroszország térdre kényszerítése, gazdaságának megrogyasztása. Ebből az eltökéltségből azért sejthetjük, hogy az Egyesült Államok nem nagyon akart megállapodni Oroszországgal. Ezért gondolhatta Vlagyimir Pu­tyin, hogy mielőtt még az ő szempontjából vészesen megerősödik a keleti szárnyon a NATO, erővel kell kikényszeríteni a globális erőviszonyok átalakulásának elfogadását. A biztonsági szempontok mellett egyúttal motiválta az is, hogy orvosolja az olvasatában Oroszországot ért történelmi sérelmeket, és kiteljesítve életművét, összeszedje az orosz földeket, valamint Moszkva körül szövetségbe tömörítse a szláv államokat. Kockázatos játszmába fogott, de most csak előre menekülhet.

Ezért is érthetetlen kissé, hogy miért becsülte alá Putyin a Nyugat dühét és elszántságát, és nem készült gazdasági téren a legrosszabb forgatókönyvekre is. Mert az orosz tartalékok kétharmadának blokkolása még úgy is nagyon megizzasztja a gazdaságot és megnehezíti a szociális stabilitás fenntartását, hogy a szankciók egy részének kivédésében a világ másik fele – Kínával az élen – segíthet Oroszországnak. Most kaphat igazi értelmet a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és a Dél-afrikai Köztársaságot összefogó BRICS, a dollár kiváltása, az alternatív pénzügyi rendszer kiépítése, egy szóval a leválás az Amerika uralta világról, és egy önálló kiépítése. Ha az úgynevezett nem Nyugat elég bátorságot és erőt érez ehhez, akkor az Egyesült Államok hiába rengeti meg rövid és középtávon az eurázsiai geopolitikai térség két pólusát és gyengíti meg Európát és Oroszországot is, hosszú távon veszít azzal, hogy Kelet felé fordította Moszkvát. A Vlagyimir Putyin nevével fémjelzett berendezkedés pedig az átmeneti megrázkódtatások ellenére, a stressztesztben megedződve fennmaradhat, még ha talán a kelleténél jobban kiszolgáltatott lesz is Kínának. Az Egyesült Államok pedig elveszítheti a kizárólagos befolyását a világ kereskedelme és pénzpiacai felett, így a globális egyeduralom kritériumai közül már csak az információs tér marad a kezében.

Az azonban már most biztosnak tűnik, hogy az eseménysor az egész világgazdaságot megrendíti. Az ukrán és az orosz gazdaság kiesése eleve komoly megrázkódtatás, amely felbolygatja az energetikai szférát, a világban meghatározó gabonaexport és műtrágyagyártás révén a mezőgazdaságot, valamint az élelmiszeripart, és nemcsak az ellátás biztonságában okozhat zavarokat, hanem az árakat is az egekbe emelheti. Ez pedig már nemcsak Európában, hanem globálisan is érezteti majd a hatását. Elszabadul az infláció, mélyül a már a koronavírus -járvánnyal megkezdődött válság. Tehát ha Vlagyimir Putyin és Oroszország szempontjából jogosan merül fel a kérdés, hogy megérte-e a háború kirobbantása, akkor az Egyesült Államok vezette Nyugat felől nézve is helyénvaló a kérdés, kellett-e a végsőkig provokálni Moszkvát és a világégést kockáztatva még a háborút is a globális pozíciók hanyatlásának megállítására használni fel.

Sötét felhők gyülekeznek tehát a világ felett, ám hogy mekkora lesz a vihar, az még mindig jelentős mértékben függ az ukrajnai harcmezőn történtektől. Attól, hogy meddig tart maga a háború. De az is hatással lesz rá, hogy miként alakul Ukrajna sorsa. Hány Ukrajna lesz, milyen állapotban és kinek a befolyása alatt? Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy nem lett volna-e jobb mégis végrehajtani azt a minszki megállapodást? Költői kérdés, hiszen ezen már túlszaladtak az események.