Emberek a gáton

A Demokrata hetilap március 9-i számában megjelent írás.

Beregsurány egyike azoknak a határátkelési pontoknak, ahová az ukrán–orosz háború kitörése óta folyamatosan érkeznek az ukrajnai menekültek. A 41-es főút eddig elterelte a forgalmat a falutól, most viszont sokaknak ez a végállomás, a rend­őrök ugyanis nem engednek senkit a határra, csak engedéllyel lehet megközelíteni az átkelőpontot.

A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai a határ mindkét oldalán segítőpontokat állítottak fel a menekültek fogadására. A beregsurányi a II. Rákóczi Ferenc Művelődési házban kapott otthont, az épület belső tere zsúfolásig tele a különböző adományokkal. Tartós élelmiszer, higiéniai felszerelések, pelenka, tápszer, gyógyszerek. Minden, amire szükség lehet. Az épületben és azon kívül is hatalmas a sürgés-forgás, mégis érzékelhetően mindennek megvan a maga helye, nagyszerűen meg van minden szervezve. A máltaiak a helyi önkormányzattal közösen működtetik a befogadóállomást, az iskolaépületet és a sportcsarnokot is a menekültek rendelkezésére bocsátották. A falu polgármestere, Herka István mindennap kint van helyszínen, és részt vesz a munkálatokban. A háború nem válogat, nem csak a magyarok, az ukránok is menekülnek, az ország egész területéről. Mint a vízözön.

– Kint voltam 2001-ben a gáton is, itt, Tarpánál. Akkor az utolsó pillanatig hittük, hogy nem szakad át a töltés, végül átszakadt. Most az utolsó pillanatig hittük, hogy nem tör ki a háború. Sajnos ennek is csalódás lett a vége – meséli a polgármester.

A falu lakói otthonaikba is sok kárpátaljai magyart fogadtak be. A határ közelsége miatt baráti és rokoni kapcsolatok fűzik egymáshoz a két oldalon élőket. A menekültként érkező férfiak az ukrán törvények szerint dezertőrnek minősülnek, a terjedő hírek szerint a háború után szigorúan megbüntetik majd azokat, akik elmenekültek a behívó elől. A kárpátaljai magyarok attól félnek, hogy a megtorlások első számú célpontjaivá válnak, eddig ugyanis leginkább azt láthattuk, hogy az ukrán állam a kisebbségeken gyakorolja legszívesebben a népnevelő célzatú szigort. Egy negyvenes éveiben járó kárpátaljai férfi halkan közli velünk, hogy az ukrán titkosszolgálat emberei is elvegyülnek a menekültek között, információt gyűjteni.

– Eddig is üldözték a kárpátaljai magyarokat, ezután még inkább fogják. Többé nem lesz biztonságos számunkra a szülőföldünk – summázza. A polgármester úgy véli, a hatóságoktól való félelem a legfőbb oka, amiért a férfiak nem szeretik, ha fényképezik őket, attól tartanak, hogy később azonosítani fogják őket.

A polgármesteri hivatal adatai szerint átlagosan naponta 3 ezer ember halad át a falun, vannak napok, amikor ez a szám a duplájához közelít. A jövő hétre ennél is nagyobb menekülthullámot várnak. A háború kiszélesedése miatt egyre többeket érintenek közvetlenül a harcok. A polgármester szerint Kárpátaljáról viszonylag kis számban menekültek el az emberek, inkább az jellemző, hogy a benti megyékből érkeznek Kárpátaljára.

– A magyar települések falvak és kisvárosok. A vidéki ember mozdul meg a legutoljára; akinek gazdasága, állatai, kertje van, az nem szívesen kel útra a bizonytalanba. Egy élet munkáját kell hátrahagyniuk. A városiak sokkal könnyebben megindulnak, a panelhoz nem kötődik úgy az ember.

Sándor és Veronika fiatal házasok, a húszas éveik elején járnak. A hölgy állapotos, az ötödik hónapban jár. Egy Csap mellőli faluból érkeztek Magyarországra. Otthon mindenük megvolt, háztáji gazdaság, autó, munkahely, összetartó család. A háború kitörésekor azonban megállapodtak, hogy útra kelnek, és többé nem mennek haza. Legfeljebb látogatóba a családhoz, hiszen mindketten népes rokonságot hagytak maguk mögött. Az otthon maradottak olyan korban vannak, hogy már vagy még nem fenyegeti őket a katonakötelezettség. Amennyiben mégis problémák adódnának Kárpátalján, Sándorék úgy készülnek, hogy a családtagjaikat is be tudják majd itt fogadni.

– Ha ennek vége, akkor csak azért megyek majd haza, hogy amit el tudok adni, azt pénzzé tegyem. Itt szeretnék házat venni, valahol a határ közelében, de csak a magyar oldalon – mondja Sándor.

Az újrakezdésre pedig jó reményeik vannak a kárpátaljai magyar fiataloknak, Beregsurányban a falu teljes lakossága a menekültek ügye mellé állt. A kormány és a Máltai Szeretetszolgálat megteremtik a feltételeket, a helyiek hozzáteszik a magukét. A segítő szándéknak lendületet adott, hogy a magyar miniszterelnök négy nap alatt kétszer látogatott el a faluba.

– Erős üzenet az itt élőknek, azoknak, akik segítenek, akik adományt hoznak, hogy fontos, amit csinálnak, mindenki mögöttük áll – mondja a polgármester. A többit határ menti településsel is együttműködnek, nagyon fontos, hogy koordináltan tudják a menekülteket elszállítani. Tudniuk kell, hogy kinél van még férőhely, hova mennek járatok. 

– Rajtunk az Isten szeme, máskülönben nem bírnánk. Az emberi teljesítőképességnek van egy határa, ami ezenfelül szükséges, azt az Isten adja hozzá – mondja Herka István.

A Máltai Szeretetszolgálat napi vezetőjével, Vándor Attilával a művelődési ház udvarán futunk össze. Látszik az arcán, hogy napok óta nem aludt eleget. Képzett szakemberként tudja, hogy muszáj pihenni, most azonban tényleg vészhelyzet van. A beregsurányi az első találkozási pont, folyamatos a forgalom. A magyar rendőrök azokat, akik gyalog érkeznek a határra, és rendben vannak a papírjaik, felteszik mikrobuszokra, és a beregsurányi segítőpontra irányítják. Akiknek nincsenek okmányaik, egy közeli határrendészeti egységnél ellenőrzik, majd őket is elhelyezik. A rendőröktől a máltaiak veszik át a menekülteket, az ukrán ajkúakkal tolmácsok segítségével kommunikálnak. Közben folyamatosan szűrik az érkezőket, nehogy még egészségügyi katasztrófa is súlyosbítsa a helyzetet.

– Mindenkiről gondoskodunk, senki nem marad segítség nélkül, de az a legfőbb nehézség, hogy abban a tempóban kell kinyomjuk a menekülteket, amilyen tempóban érkeznek. Vagy utazási, vagy elhelyezési lehetőséget kell találni, hogy legyen hely a következő csoportnak.

Az érkezőktől megkérdezik, kiért jönnek a hozzátartozóik, őket beirányítják a melegedőhelyiségekbe, hogy biztos helyen legyenek, amíg továbbindulhatnak. Kapnak enni-inni, míg várakoznak. Vannak, akik konkrét úti céllal érkeznek, valahol várják őket, utaztatásuk azonban nincs megszervezve. Olaszországba, Franciaországba, Németországba akarnak eljutni, mert ott várják őket a rokonaik, akik jellemzően már hosszú évek óta nyugaton dolgoznak. Ezeket az embereket regisztrálják a Máltai Szeretetszolgálat emberei, összekötve őket olyanokkal, akik felajánlják, hogy elviszik őket. A magyarok elsődleges úti célja Magyarország, ők igazából hazaérkeznek. A többségnek van az anyaországban valamilyen kapcsolata.

Károly két gyermekével, feleségével és sógornőjével érkezett. Beregszász mellett éltek egy kis faluban. Attila korábban is járt át dolgozni, ügyes kezű szakemberként bármit megcsinál csempézéstől a vakoláson át a festésig. A háború kitöréséig otthon tervezte az életét, a házat bővítgették. Most azonban az egész család útnak indult, hogy maguk mögött hagyják Kárpátalját. A korábbi munkáltatóitól kért segítséget, meg azoktól, akikkel együtt dolgozott; Budapest mellett már várják őket. Csak átmeneti szállásra számíthatnak, munkát azonban szinte azonnal kapnak. Megélhetésük így nagyjából garantált, a beilleszkedéssel sem lesz semmilyen problémájuk.

– Fél lábbal eddig is itt éltem, építkezésről építkezésre jártam, de most mindenestül átjövünk. Nem lehet többé ott élnünk – mondja keserűen.

Vándor Attila meséli: előfordul, hogy valaki Prágába szeretne eljutni, mert ott várják, és úgy alakul, hogy van, akinek még épp befér az autójába.

– A gondviselés nagyon jól működik ezekben a napokban – teszi hozzá nevetve.

Akinek nem kerül fuvar, azokat elszállásolják, a művelődési házban vagy a környékén. Nekik sem kell azonban egy-két napnál tovább várniuk, folyamatosan indulnak buszok és magánautók. Szerencsére rengeteg az önkéntes, egyre többen megértik, hogy jelenleg a szállítás a legnagyobb segítség. Vándor Attila elmondja, sajnos megjelentek a hiénák is, akik pénzért szállítanák el az embereket, ezeket azonban igyekeznek kiszűrni, hogy senki ne nyerészkedhessen a menekülők szorult helyzetén. Az autósoknak elkérik a nevét és a telefonszámát, ellenőrzik, akire menekülteket bíznak. Utóbbiak is megkapják a Máltai Szeretetszolgálat munkatársainak a magánszámát, hogy amennyiben valami gond adódik, szólni tudjanak.

– Mielőtt útnak indítunk valakit, leellenőrizzük a sofőröket, a rendőrség nagyon sokat segít abban, hogy kiszűrjük a nem ide valókat – mondja Vándor Attila.

Akik nem tudnak hova menni, azokat átmenetileg a sportcsarnokban szállásolják el, ezek jellemzően kárpátaljai magyar cigányok. Ők a humanitárius folyosón érkeznek, gyalog, csak a keresztlevelük van a kezükben. Az ő elhelyezésük teljesen más jellegű feladatot ad a segítőknek.

Vándor Attila beszámolója összecseng azzal, amit a polgármester is mondott: egyre többen érkeznek a valódi háborús területekről. Eddig jellemzően azok jöttek, akik tervezetten vágtak neki az útnak, amint kitört a háború, elindultak. Most már olyanok érkeznek, akikről látszik, hogy amúgy jómódúak, de most csak egy szál melegítőben állnak a határon. Találat érte a házukat, és azonnal menekülni kellett, nem volt idejük összecsomagolni sem.

– Az elején nagyobb csomagokkal jöttek, most már ide kisebbekkel. Ezek a valódi háborús menekültek, a szó szoros értelmében – mondja Vándor Attila.

Egyre több a nő, nyolcvan százalékban fiatal nők érkeznek a határra, gyerekekkel. Sajnos arra is egyre több példa adódik, hogy a család együtt indul útnak, a férfit azonban nem engedik át Magyarországra. Előfordul, hogy a határon kettészakadnak a családok, a gyerekek pedig az apánál maradnak, akit azonban az ukrán határőrök a sorozóbizottsághoz irányítanak vagy egyszerűen a határsáv elhagyására kényszerítenek (egyes beszámolók szerint a határőrök olykor pár ezer euróért hajlandóak félrenézni). A gyerekek pedig ottmaradnak szülők nélkül a határ­állomáson. A Máltai Szeretetszolgálat munkatársai ilyenkor az édesanyával a határra autóznak, és a határőröktől átkérik a gyerekeket. Hogy mi a magyarázata annak, hogy szétválnak a családok? Nem lehet tudni. A szeretetszolgálat munkatárai azt feltételezik, hogy az anya egyedül jön át, az apuka pedig megpróbál a gyerekekkel átjutni, hátha átengedik, ha ő az egyetlen felnőtt kísérő. Ez azonban nem működik.

Vándor Attila elmondja, hogy naponta legszebb egy-két órát alszanak, hihetetlen tempóban dolgoznak, rövid szünetek sem férnek bele, mert folyamatosan kontroll alatt kell tartani az eseményeket. Rengeteg felajánlás érkezik, hogy befogadnának embereket. Ezzel mindössze csak az a baj, hogy az elején mindenki lelkes, aztán néhány nap vagy hét után már kényelmetlenné válnak a vendégek. Az ilyen családok aztán hamarosan újra megjelennek a szeretetszolgálat radarján. Ezért mindenkit arra kérnek, hogy csak akkor tegyen felajánlást befogadásra, ha valóban tudja vállalni az azzal járó feladatokat. Vándor Attila szerint a menekülő tömegek egyre nagyobbak lesznek. A kárpátaljai embereket folyamatosan álhírekkel bombázzák, amelyek szerint az ukránok hamarosan lezárják a határt, az oroszok megtámadják Kárpátalját, ettől sokan megrémülnek, és inkább útra kelnek, amíg lehet.

A Vándor Attilával folytatott beszélgetésünk óhatatlanul is abba az irányba terelődik, hogy a jelen helyzetben megvan a veszélye, hogy a háború következtében a magyarság eltűnjön Kárpátaljáról. Az emberek egyszerűen elmenekülnek. Ukrajna belső részében fegyvert osztanak a civileknek, ebből bármi lehet, akár etnikai tisztogatás is. Az sem mellékes, hogy akik bentről Kárpátaljára jönnek, azok jó eséllyel nem akarnak majd visszamenni a lebombázott panelházaikba, inkább maradnának Kárpátalján. Egy elmenekült magyar házában.