Új irányra van szüksége Európának – nyilatkoztatta ki José Manuel Barroso az Európai Parlament múlt szerdai plenáris ülésén tartott évértékelő beszédében. Az Európai Bizottság elnöke a fordulat szükségességét azzal magyarázta, hogy az Európában helyenként tapasztalható szociális vészhelyzet és a még mindig süvöltő válság oka a pénzügyi szektor felelőtlensége és a köz- és versenyszférában felhalmozott adósság, s azt is kijelentette, hogy a szociális védőháló a jólét előfeltétele.

Bár e gondolatok kevéssé újszerűek, annak örülhetnénk, hogy a maoista utcai harcosból eurokratává korosodott Barroso végre megvilágosodott. Csakhogy a többé-kevésbé helytálló diagnózisra általa javasolt terápia valójában a kór okozója. Az Európai Bizottság első emberének beszédéből ugyanis kiderült, hogy az általa vizionált új irány nagyon is a régi. Barroso kijelentette, meggyőződése szerint Európában föderációra van szükség, vagyis politikai, gazdasági, fiskális és monetáris unióra. Ennek alapvető eleme volna a felvázolt forgatókönyv szerint a bankunió, aminek első lépéseként 2014. január 1-jéig az euróövezet összes, mintegy hatezer hitelintézetére kiterjedő felügyeleti rendszer jönne létre az Európai Központi Bank irányításával.

Az új szabályozás alapján az EKB átvenné a pénzügyi stabilitást érintő hatásköröket, például a banki működési engedélyek kiadását vagy visszavonását a nemzeti pénzügyi felügyeletektől, sőt, a létrehozandó csúcsszerv nyomozati jogkört is kapna. A nemzetállamok pénzügyi felügyeleteinek gyakorlatilag az EKB alá rendelt intézmény utasításainak teljesítése maradna. A Bruxinfo.eu hírportál tudósítása szerint rendszerhez a közös valutát nem használó tagállamok is csatlakozhatnak, ha akarnak, ez esetben azonban feltétel nélkül alá kell vetniük magukat az utasításoknak, cserébe részt vehetnének a csúcsszerv vezetőinek vitáiban, minden szükséges információt is megkapnának, de szavazati joggal nem rendelkeznének.

Ebből az következik, hogy az eurózónán kívüli tagállamoknak nem érdekük csatlakozni a paktumhoz, csakhogy a nyilvánosság elé nem tárt járulékos következmények ultimátumszerűen hatnak, különösen szűkebb pátriánkban, Közép-Európában. A Magyarországon működő bankok felének anyavállalata például az eurózónában van, s könnyen lehet, hogy az erőteljes uniós felügyelet hatására a betétesek a közös valutát használó tagországokba viszik át megtakarításaikat. Ez pedig az eddiginél is súlyosabb válságot idézhet elő a termelés felpörgetéséhez jelenleg nélkülözhetetlen hitelezést illetően. Az uniós szuperfelügyelet tehát áttételesen arra is ösztökéli a nemzeti fizetőeszközt használó tagállamokat, hogy mielőbb térjenek át az euróra. Hazánk ilyen szempontból ismét veszélyes csapdába került, hiszen jelen pillanatban épp az az érdekünk, hogy lehetőség szerint minél később csatlakozzunk az EU-n belül külön válságövezetet jelentő eurózónához.

Barroso a bankunió ötletét azzal indokolta, hogy míg a pénzügyi szektor globális szintre lépett, annak szabályozása tagállami, nemzeti szinten maradt. Ez így azonban vaskos füllentés, hiszen a tagországok kezéből éppen a brüsszeli direktívák nyomán csavarják ki az ellenőrzés lehetőségét, a nemzetállamok pont azért nem tudják hatékonyan szabályozni a bankszféra működését, mert az unió joganyaga gúzsba köti őket e tekintetben, másként fogalmazva megakadályozza őket abban, hogy saját szükségleteik szerint szabják meg a nemzetközi hitelintézetek tevékenységét, ehelyett öröktől valónak és megkérdőjelezhetetlen abszolútumnak kell elfogadni a bankok által megteremtett működési feltételeket. Vagyis a farok csóválja a kutyát – és ezért vastagon felelősek a nemzetállamokat leláncoló uniós szabályok.

Hogy világosan lássuk, mi is a tét, rögzíteni kell néhány máskülönben evidenciának tekinthető tételt. Ilyen alapvető tétel, hogy a nemzet célja minden időben önmaga reprodukálása, folyamatosságának biztosítása, a nemzeti öncélúság, vagyis – egyszerűbben fogalmazva – a túlélés. A mindenkori politikai osztálynak ehhez kell megfelelő eszközrendszert hozzárendelni. Ami adott esetben akár egy nagyobb, erősebb birodalomba való betagozódás is lehet, hiszen egy közösség léte nem feltétlenül jár együtt a szuverén államisággal, illetve a maradéktalan önállósággal.

A Közép-Európát egykor megszervező Habsburg-birodalom – minden szükségszerű konfliktussal együtt – összességében ilyen közeget jelentett az oszmán hódítás, később a kontinentális vallásháborúk kereszttüzébe került magyarság számára. E Közép-Európa-gondolatot nem árt folyamatosan ébren tartani. Ellenben a Barroso-bejelentés mögött egy transznacionális politikai-gazdasági hatalmi konglomerátumnak az egész földrészt maga alá gyűrni szándékozó törekvése áll. (Ráadásul kimondva-kimondatlanul Oroszországgal szemben meghatározva önmagát, ami a kétségbeejtő diagnózist még határozott perverzióval is súlyosbítja.)

A Barroso által kinyilatkoztatott föderalizálás, vagyis egyfajta szoros államszövetség létrehozásának vágya ily módon egyáltalán nem jótékony a nemzetek, így a magyarság számára, hiszen e törekvés kontinentális léptékű diktatúrát jelent: a monetáris és fiskális jogkörök egy brüsszeli központhoz kerülnének, s a bankunió is tovább kurtítaná a tagállami jogosítványokat. Vagyis az egyes államoknak végképp semmiféle ráhatásuk nem lehetne saját gazdaságpolitikájuk létfontosságú elemére, a pénzügypolitikára. Egyetlen nagy pénzügyi központ döntene életről és halálról. Ez pedig nem csupán a sokat emlegetett szubszidiaritással (vagyis a lehetőség szerint minél lokálisabb szintű döntéshozatal elvével) áll szemben, hanem az Európára hagyományosan jellemző kulturális sokszínűséggel is. Az európai politikai és gazdasági föderáció ugyanis olyan utópia, mely legalábbis nagyon hasonló teljesítményű helyi gazdaságokat feltételez. Ez viszont beláthatóan képtelenség, hiszen az egyes európai nemzetek más-más karakterrel, néplélekkel, ethosszal rendelkeznek, mások a földrajzi, természeti adottságaik, mindezekből fakadóan eltérőek az erősségeik és gyengeségeik, vagyis lehetetlenség egyetlen gépezetté gyúrni őket. Valójában – a nemzetközi spekulatív tőke üzemeit leszámítva – ez okozta az eurózóna megrendülését is, a brüsszeliták azonban szemlátomást továbbra sem veszik figyelembe a sok ezer éves hagyományokban gyökerező valóságot, ehelyett – és itt most a közérthetőség kedvéért a leegyszerűsítés eszközével élünk – harsányan szidalmazzák a mediterrán népeket, amiért minden eurokrata doktrína ellenére sem voltak képesek fegyelmezett poroszokká válni.

Íme, ismét kitapintható az elmúlt kétszáz év állandósult konfliktus- és válságfolyamának veleje: a doktrína, az utópia és a makacs valóság társadalmi tekintetben tektonikus hatású összeütközése. A XX. század újfajta embertípust, sosem volt szép új világot álmodó, különböző jelmondatokkal nyomuló társadalommérnökösködő hevülete százmilliós nagyságrendű halottat hagyott maga után, a XXI. század eurokratái azonban szemlátomást nem tanultak a semmit a történelemből – ráadásul az euró-falanszter-látomástól megbabonázva masíroznak a hamelni patkányfogóként táncot vezénylő nemzetközi spekulatív tőke sípszavára – hiszen a pénzügyi és banki centralizáció e tőke érdeke elsősorban.

Bizony abban a kétségbeejtő helyzetben vagyunk, hogy a jelentős hányadban az 1968-as évszámmal fémjelezhető zavaros, marxista, anarchista és szélsőliberális hatásokból összekavarodott doktriner erkölcsi fertőben szocializálódott brüsszeli föderalisták szellemi horizontja igencsak alacsony, s ez egyszersmind behatárolja politikai képességeiket is. Nem lehet eléggé gyanakodni akkor, amikor a közismert nemzetközi bajkeverő, Daniel Cohn-Bendit európai képviselő harsányan támogatja a föderalizálás gondolatát.

Az egykor létező Német–Római Birodalom ethoszát, mi több, bármiféle metafizikai vagy szakrális eszmei alapot és keretet nélkülöző, mindössze a sosem létezett, utópikus egyenlősdire és a jót a rosszal, a természetest a természetellenessel összemosó emberjogizmusra épített, lényegét tekintve pőre materiális szempontok alapján összeeszkábált Eurokolhoz mindezekből fakadóan szükségszerűen recseg-ropog. A brüsszeliták azonban nem óhajtanak visszakozni, ehelyett elszánt lendülettel mindannyiunkra rázárnák az ajtót, a kulcsot pedig kihajítanák az ablakon.

Vak vezet világtalant, mondja erre a magyar népi bölcsesség. A brüsszeli föderalisták olyan problémákkal viaskodnak, melyek nélkülük soha nem is léteztek volna, megoldásként pedig rendre a gondok súlyosbítását ajánlgatják. Időben távolabb lépve az eseményektől meg kell értenünk, hogy Európa népei jó kétszáz éve falanszter-kísérletek alanyai, s e machinációknak a jelek szerint egyáltalán nem szándékoznak véget vetni a megszállott társadalommérnökök. Szétszednek és összeraknak minket újra és újra, és ebbe lassan belepusztulunk, mert elszívják erőforrásainkat.

Mindez előre megtervezett, de életidegensége okán folyamatosan új és újabb krízisekkel terhelt folyamat. A cél hosszabb távon egy transznacionális, minden erőforrást maga alá gyűrni szándékozó tőkehatalom által megszervezett világrend kialakítása, s e tőkehatalom ma már döntő pozíciókat foglal el Brüsszelben, a mindenható Európai Központi Bank elnöke, Mario Draghi például korábban a világszerte rendkívül befolyásos Goldman Sachs befektetési bankház kötelékében szolgált alelnökként és ügyvezető igazgatóként.

Barroso most nem tett mást, mint mindezt egészen nyíltan a világ elé tárta. Köszönet neki a cinikus őszinteségért – a többi immár a kulturális sokszínűség és a hagyományos európaiság elkötelezett hívein múlik. Akiknek világosan kell látniuk, hogy pénzügyi és gazdasági problémáikat nem a központosítás hiánya okozza, hanem a spekuláció eltűrése, mi több, helyi rezidensek általi támogatása. A centralizáció éppen az ellenőrizhetetlenséget és az átláthatatlanságot erősíti. A feladat tehát az, hogy Európa államai megregulázzák a nemzetközi spekulatív tőkét. Ehhez viszont elegendő ilyen értelemben módosítani az Európai Unió alapokmányát, bevezetve például mindenütt a banki tranzakciós adót, melynek gondolata az 1981-ben Nobel-díjjal kitüntetett James Tobintól származik. (Az amerikai közgazdász 1971-ben dolgozta ki javaslatát, miután az Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő magánbankhálózat, a Federal Reserve megszüntette a dollár aranyfedezetét, s így gyakorlatilag a spekulánsok kényük-kedvük szerint változtathatták az amerikai valuta árfolyamát. A Tobin-adóval a nemzetközi pénzügyi tranzakciókra kivetett alacsony, alig 0,25 százalékos adó által fékezni lehet a spekulatív átutalásokat.)

Több mint árulkodó, hogy a brüsszeliták milyen elszántan támadják a nemzetállami szinten több országban is bevezetett vagy körvonalazódó bankadó, illetve tranzakciós adó intézményét. A Goldman Sachs által megszállt brüsszeli vízfej központosító törekvéseire ezért kell nagyon határozott nemet mondani. A kibontakozás nem az arctalan, ellenőrizhetetlen nemzetközi spekulatív tőkehatalom által vezényelt utópisták jövőképében rejlik, hanem a nemzetállamok gördülékenyebb, fegyelmezettebb együttműködésében, a helyi kultúrák, identitások és ebből, vagyis a helyi érdekek felismeréséből fakadóan a lokális gazdaságok megerősítésében, hiszen az Európai Unió még ma is a világ legerősebb gazdasága. A központosítással az uniós tagállamok jelentősen veszítenének jelenlegi gazdasági súlyukból, hiszen az erőforrások és különösen a pénzügypolitika fölötti felügyelet egyetlen helyen összpontosulna, s így a termelés haszna is ott jelentkezne. Az ily módon szükségszerűen lesüllyedő, zűrzavarba ragadó, széteső társadalmú tagállamokat pedig elsöpörné az élet kíméletlen valósága.

Föderalizálás helyett tehát épp ennek ellenkezőjére, a nemzetállami jogkörök erősítésére van szükség. Kétségtelenül igaza van a közismerten euroszkeptikus cseh államfőnek, Václav Klausnak, aki hazája egyik hírportáljának, a Novinkynak nyilatkozva múlt csütörtökön így reagált Barroso bejelentésére: „Barroso ezen elképzelését határozottan elutasítom. Az egyetlen dolog, amit beszédében értékelek, hogy első ízben nyíltan beismerte, mi is a valódi célja a mélyebb európai integrációt szorgalmazóknak. (…) Mi 2004-ben az Európai Unióba léptünk be, s nem pedig egy föderációba, amelyben súlytalan provinciává válunk. (…) azon kellene elgondolkodnunk, hogyan újítsuk meg államiságunkat és szuverenitásunkat. Ez egy föderációban lehetetlen.”

Az Európai Bizottság elszánt, szándékai szerint a tagállamoknak decemberben el kellene fogadniuk a Barroso által felvázolt új rendszert. Ehhez azonban az összes tagország egységes szavazata szükséges. A nemzetek Európájának hívei egyetlen bátor vétóval időt nyerhetnek.

Ágoston Balázs