Fotó: MTI/EPA
Recep Tayyip Erdoğan
Hirdetés

Megijedt Ukrajna megtámadásától, és szakítva hagyományos semlegességével csatlakozni szeretne a NATO-hoz Svédország és Finnország. Persze a két ország nem csak az orosz agresszió miatt döntött így, de tény, hogy a Kreml elszámolta magát, hiszen Ukrajna „finlandizációja” helyett most éppen Helsinki tér le a finn útról, amely a hidegháború közepette nemcsak Finnország biztonságát erősítette, de fel is értékelte az északi országot.

Gondoljunk csak arra, hogy a semleges Finnország milyen kiemelkedő szerepet játszott a különböző felek összehozásában. Otthont adott az európai biztonsági és együttműködési konferenciának, és a történelemben helsinki folyamatként ismert tárgyalássorozat eredményeként enyhülés vette kezdetét a kelet–nyugati kapcsolatokban. Tervezett NATO-csatlakozásával Finnország hátat fordítana a nemzetközi viszonyrendszerben játszott pozitív szerepének, és új helyzetet teremtene Észak-Európában. Egyrészről a bővítés jelentősen megnöveli az Észak-atlanti Szövetség katonai erejét, javítja a Nyugat pozícióit az Arktisz körül a jövőben várhatóan egyre jobban kiéleződő vitákban. Másrészről az a tény, hogy több mint 1200 kilométerrel meghosszabbodik a NATO és Oroszország közös határa, válaszlépésekre készteti Moszkvát, ezzel pedig gyengül magának az atlanti tömbnek, de főképp Észak-Európának a biztonsága.

Erről persze a jelenlegi, a valós veszély megnövekedésén túl érzelmi alapon, mesterségesen hiszterizált helyzetben érdemi vita nem folyik. Washington és Brüsszel számára a legfontosabb most az, hogy minél gyorsabban lezavarja e két ország felvételét. Sima és gyors csatlakozásról beszélt Jens Stoltenberg NATO-főtitkártól Joe Bidenen át Josep Borrellig, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjéig mindenki. Egészen addig, amíg meg nem szólalt Erdoğan elnök, és közölte, hogy Ankara erre nem tud rábólintani. Meg is lepődtek az érintettek, és találgatni kezdték, miért is akarja megakadályozni Törökország a két északi ország csatlakozását a NATO-hoz. Az első gondolat természetesen az volt, hogy Erdoğan ezzel Moszkvának segít, aztán mielőtt még nagyon beleélték volna magukat a nyugati elemzők ebbe az elméletbe, a török államfő néhány pontban közölte a „zöld lámpa” felgyújtásának feltételeit. Ezekből rögtön kiderült, hogy Ankarának nem magával a bővítéssel van baja, alkalmasnak látja azonban a kialakult helyzetet egy kis alkudozásra, érdekeinek érvényesítésére. De legalábbis arra, hogy ezekre felhívja a figyelmet. A lázas nyugati sietséget látva pedig minden esélye megvan rá, hogy néhány kérdésben engedményeket csikarjon ki. Erre enged következtetni az is, hogy a két észak-európai ország vezetőit nyugtatva Joe Biden amerikai elnök arról beszélt, hogy a problémák gyorsan megoldhatók.

Annyit Recep Tayyip Erdoğan mindenesetre már most elért, hogy a közelgő, 2023-ban esedékes török választások előtt sikerüljön elterelnie a figyelmet a belső bajokról. A gazdaság bukdácsol, az infláció már elérte 70 százalékot, az elnök népszerűsége pedig csökken. A török államfő ezt fokozott nemzetközi aktivitással ellensúlyozhatja, megmutatva, hogy milyen fontos figurája a globális politikának. Ráadásul a nacionalistákkal koalícióban kormányzó elnök számára Svédország ebben a helyzetben kimondottan könnyű célpont, hiszen a két ország vezetésének ideológiai, eszmei különbségei miatt az emberi jogok vagy a nemek közötti egyenlőség kérdésében Ankara és Stockholm között az elmúlt években már voltak ütésváltások. A riogatás a kurd terrorizmussal pedig mindig még inkább jó pont a nacionalisták szemében.

Korábban írtuk

Erdoğan legfőbb baja ugyanis, hogy a két észak-európai ország szerinte több módon is támogatja a terrorszervezetnek minősített Kurdisztáni Munkáspártot (PKK). Törökország nemzetbiztonsági kérdésnek tekinti a két államban, főképp Svédországban tevékenykedő Kurd Munkáspárt (PKK) ellene irányuló aknamunkáját. Ezt a napokban folytatott telefonos beszélgetésen elmondta Magdalena Andersson svéd miniszterelnöknek is. Ankara azt várja, Svédország hozzon konkrét és komoly intézkedéseket annak bizonyítására, hogy osztja Törökországnak a PKK terrorszervezettel, valamit annak szíriai és iraki szövetségeseivel kapcsolatos aggodalmait. „Fel kell hagyniuk a PKK üzleti tevékenységével, szervezeteinek, magánszemélyeinek és másoknak a jelenlétével!” – mondta Erdoğan. Ez a kérdés állt Sauli Niinistö finn államfővel folytatott beszélgetésének középpontjában is. A török elnök hangsúlyozta, ha egy NATO-szövetségest egy terrorszervezet részéről fenyegető veszéllyel szemben nem lépnek fel, az ellentétes a szövetség szellemével. Mind a svéd miniszterelnök, mind pedig a finn államfő nyílt és közvetlen párbeszédről beszélt, és támogatásukról biztosították a terrorizmus elleni harcot. Csakhogy amíg a konkrét esetben Stockholm és Helsinki politikai üldözöttekről beszél, addig Ankara terroristákról.

A PKK 1984 óta folytat hullámzó intenzitású, katonai szempontból egyre kilátástalanabb gerillaháborút a török állam ellen. A szervezet katonai szárnyát az Egyesült Államok és az Európai Unió is terrorszervezetként tartja számon, ugyanakkor ezt a kérdést a törökök meglehetősen tágan értelmezik. Olyannyira, hogy egy kalap alá veszik a PKK-val a szíriai háborúban a helyi 2,5 milliós kurd kisebbség vezető erejévé vált Népi Védelmi Egységek (YPG) nevű milíciát is. Ehhez jön még, hogy Ankara ebbe a körbe sorolja a 2016-os puccs szervezésével vádolt hitszónok, Fethullah Gülen híveit is. Így a svéd és finn hatóságoktól 17 állítólagos PKK-tag és 33 gülenista kiadatását várja. A demokráciáról vallott elvi ellentétek ellenére is célt érhet Erdoğan, hiszen hasonló játékot játszott 2009-ben a dán Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkári kinevezésekor, és ha nem is azonnal, de elérte, hogy Koppenhága bezárja az általa kifogásolt kurd tévécsatornát. A kurd kérdéskörhöz kapcsolódva Erdoğan a 2009-es, az YPG-t a határ menti területekről kiszorító szíriai török invázió után a Törökország ellen elrendelt fegyverexport-embargó feloldását is követeli, mivel ez szerinte nem egyeztethető össze a NATO szellemiségével. A dolgot bonyolítja, hogy Ankara az orosz–ukrán háború árnyékában ismét felerősítette a szíriai kurd területek bombázását.

Fotó: MTI/EPA
NATO-hadgyakorlat Norvégiában, amelyen a nem NATO-tag Svédország és Finnország is részt vett

Míg a Törökországgal szembeni svéd és finn fegyverexport-embargónak nincs igazán gyakorlati, inkább csak elvi tétje, addig a hasonló amerikai szankciók érzékenyen érintik Ankarát. Nem meglepő tehát, hogy a török elnök a bővítés kapcsán Washingtonra is megpróbál nyomást gyakorolni. Az Egyesült Államok ugyanis az Oroszországtól vásárolt Sz–400-as rakétavédelmi rendszer miatt sújtotta szankciókkal Ankarát, amely ezzel a lépéssel arra válaszolt, hogy Washington a műszaki háttér megosztása nélkül akart csak neki Patriot rakétákat adni. Az amerikai vádak szerint ez felvetette volna a veszélyét annak, hogy a kényes technológia orosz kezekbe kerül. Emiatt zárták ki Ankarát a legmodernebb exportálható amerikai harci repülőgép, az F–35-ös programjából is. Ankara a fegyverexport-tilalom miatt ugyancsak hiába várja, hogy befusson egy korábbi amerikai megrendelése, amellyel az F–16-os harci repülőgépeit szerette volna felújítani. Erdoğan hintapolitikája tehát az egyik oldalon előnyökkel jár, ám a másikon ilyen lépésekkel találja magát szembe.

A NATO soros bővítése várhatóan még csak komolyabb késlekedést sem szenved majd, a török fenyegetőzés azonban megmutatja, hogy míg az igazán nagyok erőből megoldják nemzeti vagy éppen szimplán hatalmi érdekeik védelmét, addig a kisebb államoknak – a nagyok rosszalló megvetése mellett – marad a bazári alkudozás. Nem véletlen, hogy a török példa nyomán Zoran Milanović horvát elnök is felvetette, amíg Bosznia-Hercegovinában nem módosítják a választási törvényeket, addig Zágráb nem ad zöld utat a két északi állam csatlakozásának. Más kérdés, hogy ez esetben belpolitikai viták miatt ez nem lehetséges, maga az ötlet is mutatja azonban a politika természetét. Mint ahogy azt is, hogy a nemzeti érdekek egy szövetségi rendszeren belül sem mindig esnek egybe, így még az olyan kérdésekben, mint az orosz–ukrán háború, sem várható el a teljes egység. Még kevésbé érthető ennek fényében az, ahogy a nyugati politikai elit sok tekintetben túljátssza a szerepét, és valamiféle morális, ideológiai felsőbbrendűségtől hajtva a saját országaik érdekeit is sértő lépések sorát teszi meg.