A nyugati ember számára a nők védelme a demokráciához és a szólásszabadsághoz hasonlóan univerzális érték. Bármilyen megdöbbentő azonban, a különböző kultúrák egymástól merőben eltérően értékelik a nők elleni erőszakot. Mi több, maguk az áldozatok is máshogy élik át a velük történteket.

„A nemi erőszakot továbbra is brutális fegyverként használják a világszerte dúló háborúkban, így Líbiában is, hogy terrorizálják a lakosságot és menekülésre kényszerítsék a civileket” – állapította meg Margot Wallstrom, a fegyveres konfliktusok során elkövetett nemi erőszak eseteinek kivizsgálására felkért ENSZ-különmegbízott idén júniusban a világszervezet Emberi Jogi Tanácsa előtt. A svéd szociáldemokrata hölgy feketelistát is összeállított, amely az erőszak által leginkább fertőzött háborús övezeteket veszi sorra. Ennek tanulsága szerint Szudánban és Líbiában, Libériában, Kongóban és sok más országban a nők elsődleges célpontjai a szembenálló felek katonáinak. Bár a lista valóban megdöbbentő, meglepőnek semmiképp sem mondható.

A háborúknak már az idők kezdete óta velejárója az ellenség asszonyainak megbecstelenítése. Az Ószövetség szerint Izrael népe Mózes parancsára erőszakolta meg Midián lányait, miután a férfiakat meggyilkolták. Hasonló módon követtek el nemi erőszakot a leigázott népek asszonyain a görögök, a perzsák vagy a rómaiak is, a XX. században pedig a japán és a szovjet katonák tetteit övezik rémtörténetek.

A háborús erőszaknak számos oka lehet. Történhet azért, mert a győztes katonák feljebbvalóiktól jutalomként kapják a jogot az erőszakra, adódhat a katonák fegyelmezetlenségéből, vagy lehet a hadviselés egyik formája is, melyet felhasználva a felek egy térség etnikai határait próbálják meg újrarajzolni. 1971-ben pakisztáni katonák utóbbi okból erőszakoltak meg közel kétszázezer indiai nőt. Hasonló magyarázatot adtak cselekedetüknek a bosnyák asszonyokat megbecstelenítő és sokszor szándékosan teherbe ejtő szerb katonák is. A példák mutatják, hogy az erőszak az ellenség demoralizálásának és adott területről való elűzésének egyik nagyon is hatékony módja.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban jelenleg is zajló harcok során legalább 200 ezer nőt és lányt erőszakoltak meg a különböző egységekhez tartozó fegyveresek, ezzel próbálva elűzni őket az értékes, művelhető területekről. Szóról szóra ugyanez történik a szudáni Dárfúrban is.

A leigázott népek asszonyainak megbecstelenítése elsősorban az ellenség dehumanizálásának következménye. Ha egy hadsereg törzsi, vallási vagy ideológiai sovinizmussal átitatva harcol, aligha érez empátiát a legyőzött nép asszonyai iránt. Persze a mai humanista Nyugat számára ez a barbár logika elfogadhatatlan. Bár régi időkben – II. Richárdtól Szaladin szultánon át Napóleonig – számos uralkodó és hadvezér volt, aki ezt megtiltotta katonáinak, törvényileg a II. világháborút követően emelték be a szankcionálandó tettek közé. Azóta ez a háborús bűnök egyik legfőbenjáróbbika. Nem véletlen, hogy a híradások előszeretettel foglalkoznak a fegyveres konfliktusokat övező erőszakcselekményekkel. A hírszerkesztők és mogulok tudják jól, hogy egy ilyen esemény, bárhol történjék is, mindenképpen eléri a nyugati közönség ingerküszöbét, szemben egy közepesen unalmas hadieseménnyel. A Líbiában zajló harcok kapcsán például sokkal izgalmasabb a hír, miszerint Kadhafi Viagrával fokozza katonái vágyait annál, hogy éppen melyik fél vonult be Misztara elővárosába.

Az erőszak nemcsak háborúban, de békeidőben is főbenjáró bűn. Nyugati értékrend szerint legalábbis mindenképp. Még ha valaki nyugatiként fenntartásokkal kezeli is az afganisztáni demokráciaexport szükségességét vagy a nyugati mintájú sajtószabadosság erőltetését, az sem kérdőjelezi meg, hogy az afrikai nők elleni nemi erőszak komoly tragédia. Ez a hozzáállás abból a koncepcióból indul ki, hogy a nő univerzális lény, aki az őt körülvevő társadalomtól független módon éli és ítéli meg a dolgokat.

Nehéz elhinni, pedig igaz, hogy a nemi erőszakhoz való hozzáállás teljes mértékben kultúrafüggő. Csakúgy, mint a korábban csontig rágott női jogok. Ékes példa utóbbira a híres afgán lány esete. A zöld szemű, dacos tekintetű kislányt 1985-ben kapta lencsevégre a National Geographic fotósa. Steve McCurry tizenhét év múltán kutatta fel egykori modelljét. Afganisztánt addigra már úgymond felszabadították az amerikai csapatok, így a fotós elsősorban arra volt kíváncsi, miként élte át az addigra asszonnyá érett lány a körülötte zajló eseményeket. Legnagyobb megdöbbenésére kiderült, a lány nemhogy nem érzi magát felszabadítva, de egyenesen visszasírja a tálib rendszert. A nyugati szemmel elnyomónak és barbárnak bélyegzett rezsim ugyanis sokkal közelebb állt a kinti asszonyok lelkületéhez, mint az idegen megszállás által diktált értékek.

Bár a közvélemény számára nehezen befogadható, de a kulturális antropológusok számára egyértelmű tény, hogy a muszlim vagy épp a távol-keleti nők nem érzik magukat elnyomottnak. Az adott társadalmakban ugyanis nőként is stabil helyük van, ami biztonságérzetet ad számukra. Érdekérvényesítésre pedig olyan módszereket és csatornákat használnak, melyek nyugati társaik számára teljesen ismeretlenek.

A fenti tények még elfogadhatónak is hangozhatnak egy nyugati számára. A nemi erőszak ezzel szemben olyan dolog, melynek relativizálása tabunak számít. Egy kiszolgáltatott nő kihasználásának ténye olyan érzelmeket korbácsol fel a jóérzésű emberekben, melyekkel érvek eszközeivel nem lehet és éppen ezért nem is érdemes vitába szállni. Pedig bármilyen megdöbbentő, ahogy az emberi jogok, úgy a nemi erőszak kérdéséhez való hozzáállás sem univerzális. Megítélése nagyban függ a nők társadalomban betöltött szerepétől, a nemek közti kapcsolatot irányító értékektől, illetve a fiúgyermekek nevelésétől.

Mint az afgán lány, úgy a megerőszakolt nők is saját társadalmuk leányai. Szocializációjuknak köszönhetően eltérően élik át a velük történteket. Bármilyen hihetetlen, az erőszak nem mindenhol tragédia. Ahol pedig bűnnek számít, ott sem feltétlenül a nő személye miatt ítélik el.

A legtöbb félreértés a muszlim világgal kapcsolatban él. Sok nyugati úgy gondolja, hogy a muszlim férfiak tulajdonukként bánnak nőikkel, amibe akár a szexre való kényszerítés is belefér. Pedig valójában az erőszak az iszlám szerint is főbenjáró bűn.

Az elkövető büntetése vallásjogi iskolától függően akár halál is lehet. Más kérdés, hogy a bűnnek be kell bizonyosodnia, ami nem minden esetben lehetséges. Szélsőséges esetekben előfordulhat, hogy mind az elkövetőt, mind pedig az áldozatot megbüntetik házasságtörés, vagy egyéb erkölcs elleni bűntett vádjával. Az iszlám világban tehát a nemi erőszak körüli közfelháborodást nem az váltja ki, hogy az adott nő nem egyezett bele az aktusba. Sokkal inkább a tény, hogy házasságon kívüli – vagyis vallásjogilag illegális – nemi aktus ment végbe.

A családon belüli erőszakot számos muszlim országban nem is bünteti törvény. Hasonló a helyzet Kínában, Mongóliában, illetve több afrikai és latin-amerikai országban. Olyan országokban pedig, mint Algéria, Libanon, Brazília vagy Kolumbia, az erőszaktevőt – ha megfőzte egye is meg alapon – áldozata feleségül vételére is kötelezheti a bíróság.

A fenti tradicionális, kollektív kultúrákban az erőszakot nem az áldozat, hanem annak családja, más esetben családfője – apja vagy férje – elleni bűnként értékelik. Számos ázsiai és afrikai kultúrában bevett logika szerint az erőszakot egy értékben – jelen esetben a lány erkölcsében és a család becsületében – való károkozásként fogják fel. A büntetés ennek megfelelően gyakran anyagi jellegű és a „kár” mértékétől függ. Szűz lány megerőszakolása például nagyobb bűn, így nagyobb mértékű kompenzációt követel, mint egy nem szűzé, még ha az valakinek a felesége is. Prostituált megerőszakolása ezzel szemben egyáltalán nem számít bűnnek, mondván, az ő becsületén ily módon nem esik folt.

Hasonló volt a vélekedés az ipari forradalom előtti Európában, ahol a nők még nem kapcsolódtak be a jelenlegi mértékben a termelésbe, és így nem vívták ki modern jogaikat. A XVII. századi Franciaországban például a fenti logikát követve a szülői beleegyezés nélkül kötött házasság is nemi erőszaknak számított. A fent említett társadalmakban az erőszak áldozatául esett nő nem megalázottságot vagy sértettséget, hanem szégyent érez, amiért a vele történtek szégyent hoztak családjára.

Hasonló volt ez valaha Európában is. A pogány Rómában a nemes nők gyakran öngyilkossággal mosták le az erőszakkal járó szégyent.

A nemi erőszak megítélése minden bizonnyal az afrikai kultúrákban mozog a legszélesebb skálán. A nyugat-afrikai ashantiknál például egyáltalán nem történik ilyesmi. Nem véletlen, hiszen a nők ott mind a társadalmi, mind pedig a vallási életben aktívan részt vesznek, hitvilágukban pedig a Föld-istenség nőnemű.

Hasonló a helyzet a természettel teljes összhangban élő mbuti pigmeusoknál, ahol a termékenység az egyik legfontosabb érték, és így a nőknek társadalmilag a férfiak fölé rendelt státuszuk van. Nem így a kenyai Gusii kultúrában, ahol az erőszak nemhogy elterjedt, de szerves része a nemi aktusról alkotott képüknek. Gusii felfogás szerint a szex olyan cselekmény, melynek során a férfi, legyőzvén a nő ellenállását, fájdalmat okoz neki. Olyannyira így van ez, hogy egy gusii feleség nem is tudja tisztelni férjét, ha az nem képes erővel magáévá tenni őt. A gyengeség és gyengédség a férfiasság hiányára utal.

Afrika és egyben a világ erőszak-központja minden kétséget kizárólag Dél-Afrikában található. Helyi statisztikák szerint három megkérdezett nőből egy vallotta be, hogy az elmúlt évek során erőszak áldozata lett. Ráadásul az erőszak nem csak férfi-nő, de férfi-férfi viszonylatban is a dominancia körüli viták eldöntésének egyik módja lehet.

Túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy az erőszak szerves része a dél-afrikai mindennapoknak. Ezt leginkább egy, a BBC által bemutatott asszony példája igazolja. A harmincéves, háromgyermekes nőt még nyolcéves korában erőszakolta meg saját nagybátyja. Ha ez Európában történik, az áldozatból jó eséllyel egy életre lelki roncs vált volna. Nem így Dél-Afrikában. A lány – bár fájt neki a dolog – éppen az erőszak kapcsán döbbent rá, hogy valójában kívánja a szexet – áll a riportban.

Ugyancsak tanulságos cikket közölt az International Journal for Equity in Health című szaklap 2008 júliusában. Az írást jegyző nyugati civil szervezet rávilágított, hogy számos dél-afrikai nyelvben egyszerűen nincs megfelelő szó a nemi erőszakra. A szervezet aktivistái ezért különféle mesterséges szóösszetételekkel igyekeznek a helyiek számára érthetővé tenni a jelenséget, és utazókampányokkal próbálják rádöbbenteni a helyi asszonyokat, hogy ami velük napi szinten megtörténik, az valójában nem helyénvaló. Tehát ami eddig életük természetes része volt – és vélhetően lesz is a jövőben –, azért valójában rosszul kellene érezniük magukat.

Sayfo Omar