Európa a háború árnyékában

Európa az elmúlt közel nyolc évtizedben elszokott a háborúktól. Még Jugoszlávia véres szétesése sem rázta meg ennyire, mint az ukrajnai orosz invázió. Az ötnapos orosz–grúz háborúra éppen csak felkapta a fejét, és a Krím elcsatolása, majd a Donbasz szeparatizmusa, illetve a nyomában kirobbant, proxy elemekkel kísért polgárháború sem nagyon billentette ki a komfortzónájából. Európa ment előre a maga útján, és mintha túlságosan beleélte volna magát Francis Fukuyamának a történelem végéről szóló elméletébe. Pedig közben azért már kiderült, hogy nem neki, hanem a civilizációk szembenállásáról elmélkedő Samuel Huntingtonnak van igaza.

A müncheni beszédtől az ukrajnai invázióig

Ám nemcsak a történelem nem ért véget, de az érdekszférák sem tűntek el, mint ahogy pedig sokan hirdették. Arról nem is beszélve, hogy a nemzeteket és az őket vezető politikusokat az éles helyzetekben ma is az érdekek és nem az értékek vezérlik. Míg Európa elpuhulva a jólétben és beleélve magát az értékalapú politizálásba meg a „jóemberkedésbe” elfeledkezett az érdekeiről, addig Atlanti-óceánon túli szövetségese nagyon is tisztában volt a magáéival, és Bushtól Obamán és Trumpon át Bidenig más-más stílusban, de nagyon is ugyanazt akarta: megőrizni hegemón szerepét. Csakhogy a világ közben nagyot változott, és ezt a hegemóniát az ezt szolgáló nemzetközi intézményrendszer gyengülése miatt egyre inkább csak konfliktusokon, háborúkon keresztül tarthatta fenn. Ebbe a sorba illeszkedik valahol az ukrajnai háború is, amelynek közvetve ugyan, de fontos szereplője Amerika.

De ha már a háborúig vezető utat követjük, nem feledkezhetünk el arról, hogy közben lelépett a politikai porondról az a nemzedék, amelyik még tisztában volt vele, mi is a háború, és nem mellesleg tisztában volt Oroszország természetével is. A jelenlegi nyugat-európai politikai elit nemcsak a háború veszélyére nem volt érzékeny, de azt sem nagyon akarta észrevenni, hogy a Szovjetunió szétesése után térdre rogyó Oroszország felállt, visszatért a globális porondra, és az érdekeit már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mert ezt nem fogja megengedni. Erre figyelmeztetett már müncheni beszédében 2007-ben Vlagyimir Putyin, de a Nyugat csak legyintett. Nem akart neki hinni.

Pedig érthetett volna a müncheni beszédet követő orosz–grúz háborúból vagy a Krím „hazatérítéséből”. De az első figyelmeztetést követte a NATO-tagság ígérete Ukrajnának és Grúziának, majd az ötmilliárd dollárral finanszírozott véres Majdan és a februári puccs, Viktor Janukovics elűzése, valamint az orosz kisebbség jogfosztása. A másodikat pedig – mint ezt már magának a megállapodásnak az egyik védnöke, garantálója, Angela Merkel is elismerte – a minszki szerződések semmibevétele, az időnyerésre játszás és az ukrán revansvágy hol nyílt, hol burkolt támogatása. Szemet hunytak a Donbaszban a civil lakossággal szemben elkövetett bűnök felett, és közben a NATO katonai infrastruktúráját szép lassan már az orosz határokhoz telepítették.

Oroszország 2000-es években kezdődött katonai bekerítése a végső szakaszába ért, és a Kreml ezt már nem hagyhatta. Az orosz vezetés alighanem ekkor sajnálhatta, hogy a Krím elcsatolása után ejtette a Novorosszija-projektet, és nem törte meg Ukrajnát, hogy visszatérítse a saját befolyási övezetébe. Mert elemi biztonsági érdekének tekinti, hogy közte és a NATO között legalább semleges pufferzóna legyen, Ukrajna pedig már ellen-Oroszországgá vált. Sőt, alig titkoltan a Donbasz visszaszerzésére készült. Moszkva úgy érezte, hogy tovább nem várhat, ezért tavaly év végére felvonultatott 150 ezer katonát az ukrán határra – ezzel egyrészről megakadályozott mindenféle ukrán támadást a Donbasz ellen, másrészt erőt demonstrált a Nyugattal szemben –, és ezzel egyidejűleg az európai biztonsági struktúra újragondolására vonatkozó 15 pontos javaslatot adott át Washingtonnak és Brüsszelnek. Az ekkor már hetek óta az orosz támadást prognosztizáló Nyugat azonban magabiztosan lesöpörte az asztalról a javaslatot, és közben a minszki megállapodás megmentésére irányuló utolsó erőfeszítések is kudarcot vallottak. Ekkor Moszkva előbb elismerte a két szeparatista köztársaságot, majd február 24-én csakugyan megtámadta Ukrajnát. A 24. órában, mert az erőviszonyok vészesen kezdtek Oroszország környezetében a NATO felé elbillenni. Az, hogy a Donbaszba bevonulnak az orosz csapatok, várható volt, a Kijev elleni invázió azonban sokakat meglepetésként ért.

A „különleges katonai művelettől” a háborúig

Történelmi perspektívába helyezve az eseményeket nem történt más, mint hogy a Szovjetunió felbomlása után összezsugorodó birodalom újra megpróbál visszatérni a számára évszázadok óta komfortos és biztonságos keretek közé. A Kreml úgy érezhette, eljött ehhez az idő. Az Egyesült Államok befolyása gyengülőben volt, figyelme Európa felől Ázsia felé fordult, és a Joe Biden által meghirdetett visszatérés még nem igazán történt meg. Közben az Európai Unió a saját válságával volt elfoglalva, vezető hatalma, Németország pedig Angela Merkel távozása után még nem találta meg belső stabilitását. De a folyamatos nyomulás ellenére a Kreml megérezhette a NATO folyamatos útkeresését, viszonylagos gyengülését is. Amerika mintha külön utakon járt volna, nem igazán törődött Európával, és egyre többet blöffölt, de a transzatlanti viszony is válságba került.

Moszkva azonban nem háborúban, hanem ténylegesen különleges katonai műveletben gondolkodott. Ukrajna elfoglalásához a határ mentén összevont 150 ezer katona eleve kevés, és a Donbasz két „népköztársaságának” mintegy 50 ezres haderejével kiegészülve egészen a közelmúltig ezzel a létszámmal vitte a háborút. Az A terv láthatóan egyfajta kabuli forgatókönyv, deszantosok bevetésével és hadoszlopok demonstratív felvonulásával az ukrán hatalom gyors megdöntése és egy oroszbarát bábkormány felállítása volt. Nem volt ez eleve elvetélt ötlet, ám a megvalósításba a kelleténél több hiba csúszott, és az ukrán ellenállás, valamint a hatalom közvetlen nyugati támogatása is hatékonyabbnak bizonyult, mint ahogy Moszkvában gondolták. Ami Herszonban működött, az Kijevben nem, a titkosszolgálat nem állt át, a hadsereg nem tette le a fegyvert.

Oroszország belecsúszott egy háborúba, és eredeti célját, a közte és a NATO közötti térség uralását vagy legalábbis semlegesítését, azaz az Ukrajna feletti befolyás részleges vagy teljes visszaszerzését már csak területfoglalással tudja elérni. Folyamatos újratervezés zajlik, Moszkva már valahol a D tervnél tart, és még mindig nem látszik a háború vége. Menet közben folyik a korrekció, a hibák kijavítása is, és Szergej Szurovikin kinevezésével és a részleges mozgósítással új lendületet vehetnek a hadműveletek. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Moszkva az invázió kezdetének egyéves évfordulójára az eddigiekből tanulva újraindíthatja az egész hadműveletet. Így akár ismét megnyílhat még az északi front is, a Donbaszban pedig felgyorsulhat az előrenyomulás. A kezdeményezés visszavétele egyben megakadályozhatja a Melitopol irányában és a luhanszki fronton tervezett ukrán ellentámadást is.

Ekkora ellenállásra Moszkva aligha számított. Mint ahogy feltehetően arra sem, hogy az Egyesült Államok mögé ilyen szorosan felsorakozik a nyugati világ Ukrajna támogatására. De a szankciók keménysége is túlment minden várakozáson. Közben felszínre kerültek a rendszer jellegéből fakadó gondok is, a hadsereg „vízfejűsége”, az ukránnal ellentétben a túlzott központosításból, a hierarchiából fakadó nehézkesség. Kiderült, hogy a szárazföldi erők reformja mennyire elmaradt, és paradox módon Moszkva sokkal sikeresebben vívhatna meg Amerikával egy globális, akár nukleáris háborút, mint egy hagyományos szárazföldit Ukrajnával. Az orosz vezetés túlértékelte a hadsereg harcászati képességeit. Míg az ukrán a várakozások felett – igaz, csak a nyugati segítségnek köszönhetően –, addig az orosz, különösen pedig a titkosszolgálat ezek alatt teljesített. A kép tehát úgy teljes, ha leszögezzük, hogy az egész Nyugat által támogatott teljes ukrán hadsereg harcol az orosz hadsereg harmadával. Utóbbi így is ellenőrzése alá vonta Ukrajna ötödét, az anyagháborúban is jobban áll, mint ellenfele, és messze nincsenek akkora veszteségei, mint a már nagyjából százezer halottat számláló ukrán hadseregnek.

De az orosz erők azért is haladnak lassabban a vártnál, mert a különböző okok miatt továbbra is „különleges műveletekben” gondolkodó politikai szempontok sok esetben szembemennek a háborús logikával. Így eleve fél gőzzel viszik a háborút, amelyet minden szörnyűsége ellenére sem lehet egyelőre totálisnak nevezni. Moszkva nem siet, úgy gondolja, hogy van ideje. Nem rombolták le már a harcok indulásakor a kritikus infrastruktúrát, azt csak a krími híd elleni támadás után kezdték bénítani, és a katonai logika szerint késve nyúltak például a részleges mozgósítás eszközéhez is. Ezért aztán a kellő létszámú gyalogság hiányában a nyomasztó tüzérségi fölényt nem tudták területi nyereségre váltani, sőt feladták előbb Harkiv megyét, majd Herszon városát is.

S hogy miért? Mindenekelőtt azért, mert a Kreml felfogásában a „nagy háború” Oroszország és a Nyugat között folyik. Ennek „csupán” egyik, nem is igazán első számú frontja az ukrán. Legalább ennyire fontos frontja a szankciókkal vívott és az energetikai téren kiteljesedett gazdasági háború, valamint ott van még ezenkívül a szintén nagy intenzitású információs front is. A Kreml tehát nem téveszti szem elől, hogy a fő ellenfél nem Ukrajna, az csak a területét adja az Egyesült Államok vezette Nyugat és Oroszország háborújához. Hibrid, a Nyugat oldaláról nézve proxyháborúval állunk tehát szemben, amelyben a front egyik felén a több mint 40 ország által támogatott Ukrajna harcol Oroszországgal. A világ nem nyugati fele nem áll szemben Moszkvával, visszafogottan segíti is, de ez a segítség messze nem olyan jellegű, mint az Ukrajnának nyújtott nyugati.

Mivel Moszkva tisztában van azzal, hogy Amerika célja Oroszország kivéreztetése, legyengítése – erre csak rásegítenek a szankciók – a két szláv nép háborújában az ukrán harcmezőn, ezt minden erővel igyekszik elkerülni. Így katonai értelemben hiába folyik már régen háború, Vlagyimir Putyin ragaszkodik a „különleges művelethez”, és minimális veszteségek árán igyekszik elérni geopolitikai céljait. Ezért az orosz hadsereg még mindig korlátozott létszámmal van jelen Ukrajnában; ha kell, akkor inkább visszavonul, és mind az élőerő, mind pedig a fegyverek tekintetében tartalékol a „nagy háború” esetleges újabb frontjára. De Vlagyimir Putyin azért is fékezi a katonai logika kibontakozását, mert egyfajta polgárháborúként, vagy legalábbis szláv testvérnépek közötti szembenállásként fogja fel ezt a háborút, és nem a civil lakosság elpusztítása, hanem a hatalom megdöntése, valamint a befolyás kiterjesztése a célja. A polgári lakosság szenvedése azonban már elkerülhetetlen, és ilyen értelemben orosz kudarcként is felfoghatjuk, hogy idáig, a „különleges műveletektől” háborúig fajultak a dolgok.

Ukrajnán át az új világrendért

A Kreml tehát nem veszíti szem elől céljait. Ezek közöl az első pedig az, hogy újrapozicionálja magát az átalakuló világban. Ennek csak része a befolyás kiterjesztése Ukrajnára. Még akkor is, ha tudja, hogy jövőbeli pozícióit alapvetően meghatározza majd a háborúnak a végkimenetele. Nem akarja azonban ezen a harcmezőn ellőni a puskaporát, inkább felőrölné ellenfelét. Igaz, jóval nagyobb áron, mint eredetileg gondolta, ám ennek ellenére nem kapkod, hiszen tisztában van vele, hogy még kemény küzdelmek várnak rá. Az igazi harcot ugyanis az új világrend körül vívja, mégpedig a Nyugattal. Célja az amerikai hegemónia megtörése, az úgynevezett nem nyugati világ megszervezése – ebben nem vezető, hanem úttörő szerepet vállal –, és természetesen globális pozícióinak az erősítése.

Ebben a harcban azonban visszalépés, hogy beleragadt az ukrajnai konfliktusba. Időt veszít vele, elpazarolja energiáit, átmenetileg mindenképpen gyengül, még ha ez az éles helyzet lehetőséget ad is számára a korrekcióra, a szuverenitás erősítésére. Arra, hogy a rá nehezedő nyomás kényszerítő hatása alatt megtegye a külső függőség csökkentése érdekében mindazt, amit eddig elmulasztott. Közben a presztízsére is vigyázni kell, ami ebben a helyzetben több mint komoly kihívás. A háború eddigi alakulása rombolta Oroszország imázsát a nyugati világban és koptatta a világ másik, nem nyugati pólusán. Az elsővel Moszkva nem tud és már nem is nagyon akar mit kezdeni. Ezt elengedte. Az azonban egyáltalán nem mindegy a számára, hogy miként néznek rá a világ másik felén. A multipoláris-multicentrikus világrendben jó esetben az erőközpontok kiegyensúlyozzák egymást, és ez egyben megakadályozza a klasszikus értelemben vett hegemón szerep kialakulását is. Kína és az Egyesült Államok ezután is kiemelkedik majd a többiek közül, ám egyeduralkodó talán már egyikük sem tud lenni. Amerika uralkodhat a maga alá szervezett, az idén erősen összerántott nyugati világban, míg Kína első lehet a nagyok között a világ másik felén.

Hogy hol lesz a helye Oroszországnak ezen a póluson és általában a globális porondon, az tényleg jelentős mértékben az ukrán fronton dől el. A szankciókkal minden jel szerint sikerül megbirkóznia, a Kreml azonban nagyon jól tudja, hogy még a saját régiójában is meg kell küzdenie a vezető szerep megtartásáért. Az új világrendben felértékelődik ugyanis a regionális középhatalmak szerepe, és mint az elmúlt tíz hónapban is láthattuk, a posztszovjet térségben nyugatról a németeket is háttérbe szorítva mindenekelőtt Lengyelország, míg délről Törökország erősíti a befolyását. Közben az ukrajnai háború, Oroszország lekötöttsége kiolvasztotta a régió eddig befagyott konfliktusait is, ráadásul az invázió óvatosságra intette még Moszkva olyan szövetségeseit is, mint Kazahsztán. Az erőviszonyok nem Moszkva javára változtak, és a háború befejeződése után a Kremlnek bőven lesz tennivalója saját régióbeli befolyásának stabilizálásával. Oroszország pozícióit rövid távon a Nyugat és Törökország, hosszú távon Kína veszélyeztetheti. Moszkva most e kihívások közül csak az elsővel tud foglalkozni, de a sürgős feladat – Ukrajna – nem feledtetheti el az igazán fontosat. Paradox módon épp a török nyomulás és Kína térségbeli pozícióinak potenciális erősödése enyhítheti az Oroszországra nehezedő amerikai nyomást. Mert ne feledjük el, Washington érdeke ez esetben az erőegyensúly megtartása lehet.

Ami az Ukrajna körüli válságnak a geopolitikai erőviszonyok alakulására gyakorolt hatását illeti, ebből eddig a legjobban az Egyesült Államok jött ki. Régen látott módon sorakoztatta fel maga mögé a nyugati világot, kritikus ponton, az Arktisz miatt a jövőben felértékelődő északi szárnyon erősítette Svédország és Finnország csatlakozásával a NATO-t, és megvalósította régi stratégiai célját, hosszú időre zátonyra futtatta a kölcsönös előnyökön nyugvó hosszú távú német–orosz együttműködést, amivel egyszerre gyengítette Oroszországot és Németországot.

Nagy nyertese eddig e háborúnak Törökország, amely nemcsak régióbeli pozícióit erősítette, de hatalmas gazdasági hasznot is húz a nyugati szankciók megkerüléséből. E tekintetben nagyon jól járt Kína és India is, mint ahogy ügyeskedik Lengyelország is. Kínának ugyanakkor nem jött jól a globális kereskedelmi útvonalak megszakítása, de sokat tanulhat e konfliktusból, és a tanultakat még hasznosíthatja, amikor ő ütközik majd Amerikával. India szempontjából sem egyértelmű a helyzet, hiszen Oroszországot egyelőre biztosan elveszítette Kína ellensúlyaként, így továbbra is függ e tekintetben Amerikától. De az Egyesült Államoknak sem csak nyerő lapjai voltak. A háború felgyorsította az úgynevezett nem nyugati világ alakulását, ezzel az amerikai hegemónia lebontását. Nemcsak a szankciókkal sújtott Oroszország, de Kína, India vagy a korábban Amerika szoros térségbeli szövetségesének számító Szaúd-Arábia is egyre több országgal kereskedik nemzeti valutában, ezzel is gyengítve az olajdollárt.

Az egyértelmű vesztesek listáját Ukrajna vezeti, hiszen ebből a háborúból akkor is rosszul jön ki, ha nyer, amire jelen állás szerint nincs sok esély. Az tűnik ugyanis reálisnak, hogy legjobb esetben is csak területvesztéssel érheti el a tűzszünetet. Közben eladósodott és a megmaradó területeken is elvesztette termőföldjeit és ásványkincseit. Azok nyugati kézbe kerülnek, Ukrajna pedig vazallusként, évtizedek múlva is a demográfiai katasztrófa következményeitől szenvedve tengeti az életét. Ez azonban aligha zavarja majd Kijevet abban, hogy egyedül felmutatható erejével, egy 300 ezres hadsereggel és a háború teremtette morális tőkéjével a háta mögött kiteljesítse ambícióit. Ez a mostani agresszív kijevi fellépést látva komoly kihívás lesz Európa számára, és a jelenlegi trendeket figyelve tovább gyengítheti a pozícióit. Mert a másik nagy vesztes Európa, amely a politikai után versenyképessége meggyengülésével a gazdasági súlyát is elveszítheti. Morális erejéről már nem is beszélve. Mert nem csak Ukrajnáról derült ki, hogy jobban hasonlít Oroszországra, mint Európára, amely közben egyre inkább szovjetesedik. Mindennapossá vált a cenzúra, a kirekesztés, és eluralkodott az ideológia. Ezek pedig nem szoktak sok jóra vezetni.