Európa a teljes kivéreztetés felé halad

– Az Európai Unió nagy lendülettel sodródik a háború felé. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az úgynevezett döntéshozók feláldozzák gazdaságát és társadalmát az amerikai érdekek oltárán. Miért?

– A nyugati világ igazából nem tért magához a 2008-as pénzügyi válság óta. A krízist óriási adóssághegyek felhalmozásával sikerült túlélnie, korábban csak háborús időkben volt példa ekkora eladósodásra. Nemcsak az államok, az önkormányzatok, a régiók, vállalatok és a magánszemélyek is nyakig úsznak az adósságban. Ez pedig egy olyan viszonyrendszer, amelyben az diktál, aki a hiteleket nyújtja. Vagyis a hitelezőnek szinte korlátlan hatalma lesz az adósok fölött. Mára kimondható, hogy 2008 után a nyugati világ államainak, közösségeinek, valamint az itt élő magánszemélyeknek a szuverenitása jelentős mértékben csökkent, miközben néhány pénzintézet és néhány gazdasági szereplő extrém profitra tett szert. A nyertesek oldalán nagyon kevés aktor található, a vesztesek oldalán azonban nagyon sokan vannak.

– Akár meg is nevezhetjük a nyerteseket?

– Hogyne. A 2008 utáni világ egyik legnagyobb, de nyilván nem egyedüli nyertese a BlackRock csoport, amely a kilencvenes években indult alapkezelőként, és tizenöt év alatt a világ legnagyobb pénzügyi szereplőjévé nőtte ki magát. De a nyertesek közé tartoznak a digitális diktatúra szereplői is, például a Metaversum és a Google-csoport, amelyek abnormális hatalomra tettek szert az életünk fölött. Ezek a cégcsoportok félelmetes mennyiségű vagyont és információt halmoztak fel az utóbbi huszonöt év turbókapitalizmusa alatt. E vállalatok jellemzően az Amerikai Egyesült Államokban honosak, Európa e tőke- és információ-felhalmozásból teljes egészében kimaradt, így jelentősen tovább gyengült. 2008-ban elkerülte ugyan a teljes összeomlást, de ennek az eladósodás és döntési szabadságának felszámolása lett az ára.

– Ebben az immunhiányos állapotban érte a 2015-ös migrációs krízis, majd a Covid-járvány…

– A migrációs krízisről ma már tudjuk, hogy részben mesterségesen gerjesztett folyamat volt. A Coviddal már egy eleve legyengült kontinens nézett szembe, a járványt kísérő káros és rosszul meghozott uniós intézkedések pedig talán több kárt okoztak, mint maga a vírus. Mindez újabb adóssághegyekhez vezetett, és demográfiai telet hozott. Ez utóbbiról ugyan nem szoktunk beszélni, de a meg nem született gyerekek révén Európa több életet veszített, mint ahányat a védelmi intézkedések megmentettek. A járvány alatt az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió nem ura a saját nyilvánosságának.

– Ez mit jelent?

– Kiderült, hogy a Coviddal kapcsolatos információk, a kérdésfeltevések és az azokra adott válaszok szerkesztésére korlátozott befolyása volt az európai kormányzatoknak és magának az Európai Uniónak is. Sokszor már a kérdésért is letiltás járt a közösségi oldalakon. Például hogy Kínából származik-e a vírus, vagy máshonnan? Mesterségesen előállított kórokozóról beszélünk-e, vagy természetes úton mutálódott változatról? Ami az egyik héten tabu volt, a következőn legitim téma lehetett. Az is furcsa, hogy az orosz–ukrán háború után a Covid lényegében eltűnt a nyilvánosságból. Európa teljes egészében elveszítette a kontrollt az információk fölött, sőt egyértelmű, hogy az uniós tagországoknak Magyarország kivételével nincs önálló politikája a háború és béke kérdésében sem. Érdemes felidézni, mit mondott Carl Schmitt konzervatív német filozófus. Szerinte az tekinthető szuverénnek, aki a rendkívüli állapot kérdésében dönt. Európa nem dönt. Európa nem szuverén.

– Gondolom, ennek gazdasági következményei is vannak.

– Igen. Az eladósodásról már beszéltünk. De gondoljunk csak a vakcinabeszerzések ügyére. Bár az unió képes volt oltóanyaggyártásra, mégis az Egyesült Államokból, horror áron szereztük be a szérumot, máig nem tisztázott körülmények között. De érdemes figyelni azokat a gazdasági történéseket is, amelyek a háború kitörése óta zajlanak. Az újabb eladósodási hullám, az uniós szankciós politika miatt fellépő energiaválság, infláció, alapanyag- és alkatrészhiány, a cégek elvándorlása Amerikába mind azt mutatja, elkezdődött az európai gazdaság haláltusája. Ezzel párhuzamosan zajlik az európai mezőgazdaság kivéreztetése is. Brüsszel olyan életidegen szabályokat akar ráerőltetni az agráriumra, amelyek ellehetetlenítik a termelést. Ezt az ágazatot sem kímélik azok az erők, amelyek Európa bedöntésén, tönkretételén dolgoznak, így a kontinens a teljes kiszolgáltatottság felé halad. Miközben Európa a világ legtermékenyebb vidéke, és övé a legfejlettebb mezőgazdaság, gyakorlatilag nem lesz képes ellátni önmagát élelmiszerrel.

– Ennyire zsarolhatóak az uniós döntéshozók?

– Ne felejtsük el azt a fontos tényt, hogy a második világháború után Európa nyugati fele is megszállt területté vált. Igaz, az USA adott bizonyos engedményeket, részleges autonómiát az egyes országoknak, hiszen vele szemben ott állt a rivális tömb, a szovjet zóna. A Szovjetunió összeomlásával azonban a helyzet megváltozott. A világ egypólusúvá vált. Az orosz–ukrán háború csak ráirányította a figyelmet arra, hogy az EU katonailag is kiszolgáltatott helyzetben van.

– A nemrégiben kipattant uniós korrupciós botrány is a kiszolgáltatottságunk egyik tünete?

– Őszintén szólva engem meglepett, mennyire olcsón megvásárolhatók ezek az emberek, akik az Európai Parlament baloldali többségét alkotják. Azt persze vélhetően soha nem tudjuk meg, hogy a belga rendőrség milyen indíttatásból kezdett hozzá a korrupciós hálózat felderítéséhez. De azt hiszem, nem járunk túl messze az igazságtól, ha kijelentjük, a botrány kirobbanásában szerepe lehetett annak, hogy komoly tárgyalások folytak a katari LNG-készletek uniós megvásárlásáról.

– A tagországi kormányok sem jeles­kednek országuk érdekeinek védelmezésében. Nem tartanak attól, hogy elsöpri őket a népharag?

– Nézzük, mi történik Európa legerősebb országában, Németországban! Először is a német kormányba beültettek egy amerikai állampolgárt. A német kancellár meg sem szólalt az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantásakor, és csöndben tűri, hogy az amerikai hadiipar kiszorítsa a német fegyvereket az európai piacról is. Nagyon jól látszik, hogy a Németországra vonatkozó fajsúlyos döntéseket, az élet-halál döntéseket nem Németországban hozzák meg, hanem a tengeren túl.

– Ám nem csak a tagállami kormányok és az uniós tisztségviselők néznek félre az egyre kíméletlenebb, gyakran a Soros-NGO-k által közvetített amerikai ukázok hallatán. Mintha a népesség is átaludná mindazt, ami történik. Újra és újra megválasztják a baloldali pártokat. Hogyan történhet ez?

– Erre is Németország a legjobb példa. A legutóbbi választásokon a németek nem tudhatták, hogy voltaképpen milyen színezetű kormányt választanak maguknak, hiszen a pártok nem árulták el, kikkel lépnek majd koalícióra. A legutóbbi választási eredmény alapján akár baloldali, akár centrista, akár markáns jobboldali kormányt is lehetett volna alakítani. A végkifejlet közismert. De egyébként sincs túlságosan nagy jelentősége, ki kerül a hatalomba, hiszen az igazán fontos ügyek kapcsán, mint amilyen például a háború vagy béke kérdése, valójában nincs különbség a pártok között. Tehát ha a német állampolgároknak lennének is békepárti elképzelései, azokat nem képviseli senki a pártpalettán. De hasonló a helyzet az uniós tagországok többségében is. Ez azért is furcsa, mert demokráciában szoktak azért lenni véleménykülönbségek.

– Egyáltalán beszélhetünk még európai demokráciáról?

– Ez jó kérdés, hiszen egy demokráciában jól artikulálható vélemények vannak. Ezek egyike a béke, ami igazán markánsan megjeleníthető lenne. Ám a mai kartelldemokráciában Magyarországon kívül nem tud megjelenni olyan politikai erő, amely béketárgyalásokat követelne. Ennek a tükröződését látjuk a nyugati sajtóban is, amely végtelenül elfogult, egyirányú és közvetlen politikai irányítás alatt áll. Üdítő kivételt jelent az a néhány vékony hangocska, amely pár kevéssé ismert orgánumtól érkezik. Ilyen körülmények között érthető, hogy az emberek elhiszik azt az ígéretet, hogy már csak egy kis ideig kell kitartaniuk, és akkor jóra fordulnak a dolgok, nem kell gyökeresen megváltoztatniuk az életformájukat. Ez a béka lassú megfőzésének klasszikus esete.

– Eközben újabb és újabb törésvonalak keletkeznek az unión belül. Lengyelország és a balti államok fürdenek az amerikai jóindulatban, nem csitul az észak–dél, valamint a kelet–nyugat ellentét. Brüsszel pedig totális uralomra tör a még meg sem született föderáció fölött. Voltaképpen mi történik?

– Az USA kijátssza egymás ellen a közép- és kelet-európai tagországokat. Kit azzal kecsegtet, hogy hasznot húzhat a háborúból, kit pedig félelemben tart, mondván, hogy az orosz hadi sikerek komoly veszedelmet jelentenek rájuk nézve. Mindenkinek odalógat egy szénacsomót az orra elé, azt követve loholnak előre. Így azután szépen eszkalálódik a konfliktus. Gondoljunk csak arra, hogy egy évvel ezelőtt Biden elnök még azt mondta, hogy az ukránok semmiféleképpen nem fognak nehézfegyvereket kapni, mert az a harmadik világháborúhoz vezetne. Ma már látjuk, ott vannak a fronton a nyugati nehézfegyverek. Ezeket ugyan ma még állítólag nem amerikai vagy NATO-személyzet kezeli, de minél fejlettebb technológia érkezik, annál nehezebb ezt elhinni. A kérdés csak az, hol lesz vége az eszkalációnak.

– Hol lesz vége?

– Már senki nem beszél az ukrán nép szabadságáról. A szemben álló két nagy tömb, Oroszország és a nyugati világ a lehető legnagyobb tétet rakta az asztalra. Oroszország a létét tette fel a játszmára, az USA pedig a világ feletti hegemóniáját. Az USA okkal tart attól, hogy ha ebben a küzdelemben alulmarad, annak nagyon súlyos katonai, gazdasági és pénzügyi következményei lesznek. Ha ekkora tétek vannak az asztalon, akkor egyre veszélyesebbé válik a harc, mert a felek úgy érzik, hogy a győzelem érdekében bármilyen eszközt bevethetnek.

– Túlélheti az Európai Unió és persze Magyarország ezt az ádáz küzdelmet?

– Európa a csorda legyengült állata. Könnyű préda. Sem Brüsszel, sem a tagországok nem próbálják útját állni azoknak a törekvéseknek, amelyek megakadályozhatnák a kontinens leépülését. Az unióban egyedül Magyarország, a magyar kormány teszi szóvá, mi folyik valójában. És nemcsak szóvá teszi, de képes hatékony lépéseket tenni azért, hogy elkerüljük a zuhanást. Nehézségeink persze vannak és lesznek is. A környezetünk is lehúz bennünket. De egyedül nálunk létezik olyan szuverén politika, amely megpróbálja kivédeni a pusztító folyamatokat.