A sokat hangoztatott megállapítás, miszerint Franciaországban 17 év óta először foglalhatja el baloldali jelölt az elnöki széket, nem teljesen helytálló. Franciaországban, ahogy Nyugat-Európában általában a „bal” és „jobb” jelentése teljesen átalakult a gazdasági válság 2008-as kirobbanása óta. Noha a választásokon győztes Francois Hollande névleg valóban a baloldalhoz tartozik, programja számos – korábban a jobboldalra jellemző – nacionalista elemet hordoz. A nemzeti határokat elmosó európai integráció pedig hagyományosan baloldali, mi több, liberális eszmény. Annak szószólói az elmúlt években mégis leginkább a nyugat-európai jobbközép politikai erők lettek.

A gördülékenyen működő Sarkozy–Merkel jobboldali együttműködés egyértelműen megmutatta, hogy a nemzetköziség immár nem a baloldal eszményképe. Miután a nemzetenfelüliség a francia jobboldal zászlóshajójává vált, Hollande egy dolgot kínálhatott alternatívaként: hogy visszatér a nemzeti érdekek prioritásához és kiáll az állam szuverenitása mellett.

Franciaország új elnöke erősen szkeptikus a Berlinből diktált gazdasági szigorral, illetve a feltétel nélküli brit-amerikai együttműködéssel szemben. Hollande azt hirdeti, hogy a gazdasági gondokkal minden országnak magának kell megbirkóznia. Párizs számára már nem az Európai Unó, hanem az anyaország érdekei az elsődlegesek. Ezt az Európa-szerte terjedő vélekedést a görög helyzet is erősíteni fogja. A görög választások eredményei szerint az Új Demokrácia Párt egyedül nem lesz képes kormányt alakítani, így a közeljövőben politikai káosz és átláthatatlan alkudozások időszaka köszönthet Görögországra. Miután az összes görög párt kategorikusan elutasítja a Berlin által diktált megszorításokat, az ország aligha kaphatja meg az uniós mentőcsomag újabb adagját. Az államcsőd így pár hónap alatt bekövetkezhet, Görögország pedig az eurót is elveszítheti.

A megválasztott görög pártokhoz hasonlóan Hollande sem arra kapott felhatalmazást, hogy az egyre inkább feneketlen kútnak látszó eurózónába öntse a franciák pénzét. Noha Sarkozy kétségkívül az EU legkarizmatikusabb politikusa volt, az Angela Merkellel alkotott párosban csak a szoknya jutott neki. Míg az eurózóna, illetve a tágabb unió ügyeiben szinte kivétel nélkül Berlin diktált, Sarkozy leginkább csak a líbiai beavatkozással tudta bizonyítani Párizs hatalmi súlyát. Az Észak-Afrikában elért siker azonban nem növelte az elnök népszerűségét. A gazdasági válság miatt Franciaországban – csakúgy, mint a többi nyugat-európai országban – az a hallgatólagos nézőpont alakult ki, hogy ami nem segíti a gazdasági fellendülést, az nem is számít. A nagyhatalmi álmok, pláne a gyarmati múlt nosztalgiája mára rég szertefoszlottak.

Az elmúlt években Sarkozy már szinte az egyedüli szószólója volt az európai intervencionalizmusnak. A volt elnök gyakran hallatta hangját afrikai, közelkeleti, vagy éppen iráni ügyekben. Távozásával Franciaország – és egyben Európa – posztkoloniális korszaka és hatalmi politikája véget ért. Az új Európa már egy befelé forduló középhatalom lesz. A világban betöltött szerepe drasztikusan vissza fog esni, a diplomáciai és gazdasági vákuumot pedig a feltörekvő, dübörgő gazdaságok fogják betölteni. Hollande – akinek eddig gyakorlatilag semmiféle diplomáciai tapasztalata nem volt – megígérte, hogy megválasztását követően azonnal megkezdi a francia egységek kivonását Afganisztánból.

Franciaország számára a világ egyre inkább Európára fog korlátozódni. Ilyen utoljára Napóleon idején történt, aki 1798-as egyiptomi hadjárata után feladta Párizs amerikai és afrikai érdekeltségeit, és Oroszország ellen fordult. Napóleon és Hollande közt azonban van egy lényeges különbség. A császár célja akkor az egységes Európa megteremtése volt, Hollande viszont kizárólag Franciaországban gondolkodik. Akár az unió kárára is. Napóleon és Hollande között van egy másik, legalább ennyire jelentős különbség: míg előbbi a francia történelem legkarizmatikusabb alakja, Hollande csupán egy szürke eminenciás.

Sarkozy Nyugat-Európa utolsó izgalmas politikusa volt. Távozásával unalmas évek köszöntenek az európai politikai közéletre. Angela Merkel, David Cameron, Mario Monti nem túl karizmatikus figurák. Noha szakmai rátermettségük nyilvánvaló, politikai kommunikációs készségük korlátozott. Európában azonban a történelem tanulsága szerint csak ideig-óráig teremhet babér szürke verebeknek. Pár év, és az európaiak könyörögni fognak egy új Churchill vagy egy új De Gaulle után. Ha pedig a gazdasági és társadalmi állapotok nem javulnak, az is lehet, hogy más karizmatikus XX. századi politikus iránt éled majd nosztalgia. Utánpótlás bőven lesz jó szónokokból és erős személyiségekből. Finnországtól Franciaországon és Spanyolországon át Görögországig egyre hangosabban kiabálnak be a szélről különböző karizmatikus vezetők. Minden jel arra utal, hogy az európai politika elkövetkező éveiben a leghálásabb pozíció az ellenzéki szerep lesz.

A gazdasági és uniós válság okán a populista erőknek nem lesz nehéz fogást találni a politikai eliten. Különösképp, hogy a gyarmati múlt kellemetlen öröksége, az egyre duzzadó muszlim kisebbség és annak radikalizálódása mind nagyobb társadalmi feszültségek támadnak Európa-szerte.

Hollande győzelme csupán az érem egyik oldala. Sarkozy bukásával pártja, a jobbközép Népi Mozgalom Unió olyan csapást szenvedett, amely után aligha tudja belátható időn belül rendezni sorait. Ez pedig a választások harmadik befutója, a Nemzeti Front színeiben induló Marine Le Pen malmára hajtja a vizet. A bevándorlás-ellenes és EU-szkeptikus politikus 2007 óta megduplázta pártja, a Nemzeti Front támogatottságát. Az idő neki dolgozik. Felmérések szerint támogatottsága a 30 éven aluliak között eléri az ötven százalékot.

A norvég tömeggyilkos, Anders Breivik vesszőparipájával, miszerint Európa léte a muszlim bevándorlók miatt veszélyben forog, egyre szélesebb rétegek értenek egyet. Erre azonban Hollande mérsékelt – és ilyen téren továbbra is baloldali – hozzáállása aligha hozhat megoldást. Bevallja vagy sem, az európaiak többsége olyan vezetőre vár, aki visszaállítja a nemzeti érdekek elsőbbségét a pénzvilág és brüsszeli bürokraták érdekeivel szemben és visszaadja a többségi társadalom biztonságérzetét az egyre kellemetlenebbé váló kisebbségekkel kapcsolatban. A nagy európai fordulat már csak idő kérdése.

Sayfo Omar