Európa lassan elhülyül
Egyre több tanulmány és könyv hívja fel a figyelmet arra a szomorú tényre, hogy a fejlett ipari országok az elbutulás útjára léptek. Míg a múlt században folyamatosan emelkedett az emberek értelmi képességének szintje, a folyamat a kilencvenes években megtorpant, mára pedig csökkenésnek adta át a helyét.
Nem demenciáról vagy az Alzheimer-kórról van szó, noha ezeknek a betegségeknek az előfordulása az élettartam hosszabbodásával szintén növekedést mutat. A nyugat-európaiak IQ-szintjében bekövetkezett mérhető csökkenésre hívják fel a figyelmet, amelynek nagysága évtizedenként 1,23 pont – állítják az Intelligence szaklapban megjelent tanulmány szerzői.
A vizuális reakcióidő mérésével tesztelték azt a felvetést, amely szerint a XIX. század embere okosabb volt a mai, high-tech eszközöket használó nemzedéknél. Ennek egyik oka több korábbi tanulmány szerint, hogy a XX. században a magasabban képzett nők kevesebb gyermeket vállaltak, a népesség gyarapodásához az alacsonyabb intelligenciájúak nagyobb mértékben járultak hozzá, így egy adott populáción belül jelentős IQ-csökkenés következett be. A migrációs hullám ezt az arányt tovább rontja. De nem ez az egyedüli ok.
Siegfried Lehr hosszú éveken át akadémikus-igazgatóként vezette az erlangen-nürnbergi egyetem pszichiátriai klinikáját. Munkássága során évtizedeken keresztül kutatásokat folytatott az emlékezőtehetség, a memóriateljesítmény és az intelligencia tárgykörében. A növekvő elbutulás fő okai közt a két ellentétes pólust, a túl- és az alulterhelést nevezi meg: mindkettő árt az intelligenciának és a szellemi teljesítménynek. A túlterheltség a korunk új követelményeinek való megfelelési kényszerben, az állandó telefoncsörgésben, e-mail-özönben, határidőkben ölt testet, amelyek kizsákmányolják a szellemi erőforrásokat.
„Aki krónikus stresszben szenved, negyvenéves korára leépül” – állítja a professzor. Aki jobb teljesítményt akar elérni, annak meg kell tanulnia gazdálkodni az energiáival. Ehhez nagyon fontos, hogy tudjunk szünetet tartani. 70-100 perces koncentrált figyelem után mindenképp be kell iktatni egy rövid szünetet, hogy ne merítsük ki végképp a mentális tartalékainkat. Ám az agyat nem csak a túl sok stressz terheli túl. A monotónia is valóságos méreg az értelem számára. A hosszú tévézés, a lustálkodás nagymértékben csökkenti a szellemi teljesítményt.
Már egy ötnapos semmittevés alatt öt ponttal csökken az IQ. Ezt klinikai körülmények közt, olyan pácienseken mutatták ki, akiket nem terheltek a mindennapi élet feladatai, és nem érintkeztek annyi emberrel, mint korábban, számolt be a tapasztalatairól Lehr. Úgy találta: két-három nap semmittevés még jót tesz, de azután már megkezdődik a leépülés. Három hét alatt az IQ akár húsz ponttal is csökkenhet, és ha visszatér a páciens a mindennapi életbe, csak 4-6 hét után áll vissza az IQ-ja a korábbi szintre, számolt be a tapasztalatairól az intelligencia-, memória- és demenciakutató.
A terhelés megfelelő mértéke mellett a táplálkozásnak, a minőségi alvásnak és a mozgásnak is óriási szerepe van. A nehéz, zsíros ételek, a kevés mozgás nemcsak a testi, hanem a szellemi teljesítményre is káros hatással vannak. De a legfontosabb, hogy az agyat napról napra új kihívások elé állítsuk, tanácsolja a professzor.
A XX. században az IQ folyamatosan növekedett, majd ez a folyamat a kilencvenes években megállt, és helyette az iparilag fejlett országokban egyre intenzívebb csökkenés kezdődött.
Jakob Pietschnig, a Bécsi Egyetem pszichológiadoktora 2008 óta kutatja az intelligencia témakörét. Úgy látja: az IQ-csökkenés azért következett be, mert eljutottunk egy adott pontig, ahonnan már az értelmi teljesítmény tovább nem növelhető, elértük az „üvegplafont”. Ez ahhoz hasonló, mintha valaki rendszeresen futna: először javul a teljesítménye, de egy idő után már a folyamatos edzés sem hoz jobb eredményt. Pietschnig a XX. században mért 30 pontos IQ-növekedést a jobb képzésnek, táplálkozásnak és egészségügyi ellátásnak tulajdonítja.
A kisgyermekeknél a táplálkozás során az erőforrások 90 százaléka az agy fejlődését szolgálja. Ha a gyerek alultáplált, nem fejlődik megfelelően az agya. Ha azonban túl van táplálva, egy idő után nem lesz okosabb, csak kövérebb, állítja a bécsi kutató.
Ezt az állítást támasztja alá az Australian National University professzora, Nicolas Cherbuin is, aki arra figyelmeztet, hogy a gyorsbüféből származó ételek fogyasztásával „felzabáljuk az agyunkat”. Köztudott, hogy ezek az ételek (gyorsfagyasztott burgonya, hamburger, pizza) egészségtelenek, ártanak a szívnek és a testnek, de azt is kimutatták, hogy az ilyen táplálkozás hosszú távon növeli a demencia kockázatát is.
Az egyén intelligenciája, mint olyan, nem valami fizikai jellemzőkkel leírható, állandó tulajdonság.
Az agyunk egy sor kognitív képességnek van birtokában, amely a civilizáció fejlődésével alakult ki, hogy a világ dolgaiban kiigazodjunk és az új kihívásokhoz alkalmazkodni tudjunk. Az oktatásnak ebben kulcsszerepe van. De képes-e vajon ellátni a mai iskolarendszer a feladatát? Michael Winterhoff, a Németország elbutul (Deutschland verdummt) című könyv szerzője szerint a német oktatási és képzési rendszerben a mai gyerekek személyiségzavarossá válnak, egocentrikussá és narcisztikussá nevelik őket, kockára téve ezzel a jövőt, mert ha ez így megy tovább, a mai gyerekek egész egyszerűen nem lesznek munkaképesek. A gyermekpszichológus a Focusnak adott interjújában elmondta, hogy a pszichés képességek fejlesztése már egyáltalán nem kap szerepet az óvodai és iskolai nevelésben. Hiányoznak az úgynevezett soft skillek („puha készségek”), amelyek a szakmai tudáson felül meghatározzák egy adott munkavállaló beilleszkedési, motiválhatósági, kezelhetőségi és kreativitási jellemzőit, például a pontosság igényét vagy azt a képességet, hogy rendszereket és folyamatokat lássanak át.
A szociális készségek hiánya és az általánosan elterjedt túlzott önbecsülés miatt a diákok egyre gyakrabban szakítják félbe tanulmányaikat. A gyermekpszichológus szerint ez a jelenség az elhibázott oktatáspolitika következménye. Körülbelül két évtizede átalakították az oktatási rendszert, és áterőltették az autonóm tanulást. Ezáltal hiányzik a tanulóknak a példakép, az, aki a szociális és emocionális (érzelmi) intelligenciájukat fejleszthetné. Az autonómia jegyében már az óvodás is maga döntheti el, hogy hol játsszon, mikor és mivel.
Winterhoff úgy látja, a gyerekeknek példaképekre van szükségük, akiktől a viselkedési mintákat és az emberi tartást megtanulhatják. „Enélkül a gyermekeink narcisztikus, egoista felnőttekké válnak, akik nem figyelnek oda másokra, csak magukra, és azt teszik, amihez épp kedvük van. Nem alakul ki az értékítéletük sem”, állítja a szerző.
Winterhoff szerint nagyon helytelen az a gyakorlat is, ahogy a szülők a digitális eszközökkel bánnak: okostelefon nem való tíz év alatti gyerek kezébe! Ezek az eszközök egy párhuzamos világot vetítenek a gyerek elé, akadályozva pszichés fejlődésüket. Későbbi évfolyamokon már megengedett a használatuk, de ott is csak mértékkel. A tanárok szerepét is újra kell gondolni, mondja Winterhoff. A pedagógusoknak meg kell adni a lehetőséget, hogy újra tanárok legyenek. Tanítsanak, lehetőleg kis csoportokban. És mutassanak példát.
Még nem késő, állítja a szerző. Ha nem hinné, hogy a hibás folyamatokat vissza lehet fordítani, nem írta volna meg ezt a könyvet.
