Belátható, hogy ha a törvényhozásban az a párt vagy pártszövetség van szilárd többségben, amelyik egyúttal a kormányfőt és kormányt is adja (és itt nem egyszerűen a jelen helyzetről van szó, hanem gyakorlatilag minden parlamentáris demokráciáról), akkor be kell látni, függetlenségükről beszélni mindaddig illúzió, amíg nincs olyan személy vagy testület, amelyik valamilyen értelemben fölöttük áll (ez lehet a parlament „felsőháza” erős civil, szakmai és kisebbségi részvétellel, vagy egy erősebb meghatalmazású elnök, ahogy ez több európai államban is van). Ám korántsem ez a döntő, sokkal inkább az, hogy már régen nem a hatalmi ágak „háromszögéről” van szó, hanem sokkal inkább egy olyan „tetraéderről”, amelynek csúcsán az a mindhárom hatalmi ágat befolyásolni képes és megregulázni akaró globális pénzügyi hatalom áll, amelynek eszközei között jócskán megjelenik az általa uralt médiumok fegyvertára (vö. magyar médiatörvényre adott reakciók).

Mivel ez a hatalom alapvetően nemzetközi és nemzetek fölötti, így célul tűzheti ki, hogy maga alá gyűrje azt, ami nemzeti (pártok, kormányok, bíróságok). Ennek fényében a „fékek és ellensúlyok” vitája „kiskutyák” elé vetett gumicsontnak tűnik!

A jelenlegi helyzet kapcsán mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy mi van a mögött a mondat mögött, hogy Európának – Angela Merkel vélekedése szerint – nem garantálható egy 50 éves újabb békeidőszak. Talán nem rossz analógia, mint ahogy minden műszaki alkotásnak van „garanciális ideje”, sőt egyes kutatók szerint a tudományos közleményeknek is van „felezési ideje” (amikor állításaik fele még helytálló), úgy látszik, hogy a II. világháborút lezáró „rendezés” is erősen amortizálódik, részben az eleve meglévő igazságtalanságai, részben az eltelt időben bekövetkezett alapvető változások miatt.

A mesterségesen létrehozott Jugoszlávia és Csehszlovákia felbomlott, a megszállt Kelet- és Kelet-Közép-Európa elszakadt az időközben (korábbi formájában) megszűnt Szovjetuniótól, az integrálódó gazdaságú és egységes valutájú Nyugat- és Közép-Európa pedig egyre inkább potenciális riválisa (nem katonailag, de itt és most nem is ez a döntő) az Egyesült Államoknak.

Mark Palmer egy volt diplomatától szokatlan világossággal ezt fogalmazta meg: „Nekünk akkor kedvez a nemzetközi helyzet, ha minél több ország tekinthető liberális demokráciának. Közép-Európa visszaesése veszélyt hordozna az amerikai érdekekre, ezért a kormányzat a jelenséget nem veszi félvállról, és felveszi a küzdelmet minden ilyen folyamat ellen.”

Az amerikai érdek és cél tehát világos, és elérhető hagyományos „szalámitaktikával”, kétféle módon is: (1.) egyes országok kiszakítása az eurózónából (ami egy görög népszavazás esetén meg is történt volna), (2.) eurózónán kívüli országok pénzügyi és lélektani eszközökkel történő bedöntésével (látható, hogy ennek a kísérletnek vagyunk a tárgyai, nem alanyai!). Ebben az összefüggésben világossá válik, miért kezdi levelét Clinton asszony a „szövetségesi hűség” felemlegetésével!

Számomra ez azt mondja: kedves barátunk, lehetsz euroszkeptikus, kizárhatnak az eurózónából, akár az EU-ból is, de megmaradnak a NATO-kötelezettségeid, a „terrorizmus” elleni harc, a fegyveres segítség a fosszilis energiahordozók megszerzésének biztosításában (Irak, Líbia, majd Irán). Ebben az összefüggésben világossá válik, hogy a II. világháború után létrehozott „biztonsági rendszer” már erősen repedezik! Hiszen a „Pax Americana” egyre inkább a Brezsnyev-doktrinára kezd emlékeztetni. Ez pedig a nemzeti radikalizálódást erősítheti.

Ilyen ellenhatás lehet a Jobbik népszerűségének erősödése, a szlovák, román és szerb nacionalizmus radikalizálódásának jelei, akár „törvényes” formában is, vö. az alkotmányt is felülíró szlovák „állampolgársági törvény”, stb.). Ezért szerintem egész Európának sürgősen váltani kell, megelőzve azt, hogy idegen hatalmak érdekeiért (olaj, gáz) sodorják további konfliktusokba. Ha nem ez lenne a tét, Magyarország nem lenne „fertőző góc”, ha „kiáll a sorból”.

Hatékony intézkedéseket hozni a vázolt veszélyes, az emberiség létét fenyegető tendenciákkal szemben a jelenlegi világhelyzetben roppant nehéz. A globális pénzhatalommal szemben nem az erőszak a kiút. Az általa keltett megrázkódtatások a pusztulás, a „Malevil” irányába viszik a világot, öngerjesztő módon erősítve azt a napjainkban egyre nyilvánvalóbb törekvést, amely a fosszilis tüzelőanyagok megszerzését katonai erővel igyekszik elérni.

Szomorú aktualitású az a mondás, amelyik „a háború a gazdagok terrorizmusa, a terrorizmus a szegények háborúja” paradoxonba foglalja ennek az öngerjesztő folyamatnak a lényegét. Amíg a fosszilis tüzelőanyagok megszerzésének a hajszája a világ erőforrásainak jelentős részét leköti, óriási katonai potenciálokat hoz létre és mozgósít, és akik ebben a versenyben élen járnak, azoknak a legnagyobb az „ökológiai lábnyoma” is, addig nagyon nehéz hatékony intézkedéseket hozni. Erre vall a klímaegyezmények körüli tehetetlenség, huzavona is.

Ebből a „bűvös körből”, mivel ennek a forrása alapvetően gazdasági, csakis olyan gazdasági eszközökkel lehet kitörni, melyekhez az eszközöket a tudományos fejlődés, az innováció szolgáltathatja.

Arra, hogy a váltás mielőbb megtörténjék, Európa a világ bármely részénél jobban rá van utalva. Sűrű népesültsége, fosszilis energiahordozókban szegénysége és viszonylagos (részbeni) technológiai fejlettsége miatt úttörőnek kellene lennie az alternatív technológiák kidolgozásában és bevezetésében, jóllehet ez önmagában nem ellensúlyozhatja néhány világhatalom, főleg az USA már jelenleg is iszonyú nagy, illetve a legnagyobb népességű államok (Kína, India) rohamosan növekvő „ökológiai lábnyomát”. Ebben a váltásban kellene – többek között – „nagynak”, szervezettnek (nem túlszervezettnek!) és innovatívnak lennie az EU-nak.

Tisztában vagyok vele, hogy ennek a jelenlegi általános eladósodottság nem kedvez, ám ez a feladat akkor sem kerülhető meg. A „váltás” kulcskérdése Európa nagyobb mértékű önállósága, függetlenedése a globalizált energiaszolgáltató rendszerektől. Ebben már vannak jó kezdeményezések. Terjedőben van a napenergia felhasználása a mediterrán országokban, sőt ilyen irányú technológiai fejlesztések még Svédországban is vannak, és ezt kell követni nálunk is. Felhasználására Magyarországon is jók a lehetőségek, hiszen az ország jelentős részén az éves napsütéses órák száma mintegy 2000, sőt Alföld déli részén ennél több, ami a rentabilitást már biztosíthatja.

A napenergiát felhasználó technikai létesítményekhez nem kell egy-egy nagyvárosnak, régiónak vagy államnak a koncentrált ereje. Mondhatjuk, kisközösségbarát energiaforrás. A szélenergia felhasználására is vannak lehetőségeink, részint a medence nyugati kapujában, a Kis-Alföldön (ahol túloldalt már sorakoznak a „sógorok” szélkerekei!), részint a Tiszántúl „szélcsatornájában”. A geotermikus energia felhasználására pedig európai viszonylatban talán a legjobbak az adottságaink.

Ezenkívül: Európának és Magyarországnak is, a népesség normális korstruktúrája helyreállítása érdekében a jelenlegi népesedési stratégián is változtatnia kell, ehhez viszont az életformán, és ezzel együtt az erőforrások felhasználási arányain is változtatnia kell. Ha Európa ebben késlekedik, akkor alulmarad nemcsak a fosszilis energiaforrásokért folyó versenyben, hanem alulmarad a dinamikusan népesedő, „fiatalabb” civilizációkkal, mindenekelőtt Kelet-Ázsiával szemben is.

Sajnos, úgy tűnik, ezekre a felismerésekre várni kell, pedig tétlenül várakozni veszélyes. Sőt, ha Magyarország valamilyen „alternatív”, nem konvencionális úton akarna elindulni, falakba ütközik. A demokráciáról oktatják ki, egymással vetélkedve a transzatlanti globalisták és az anarchistából „demokratákká” vedlett kaméleon-zöldek. No meg az olcsó államról azok, akik egy szétszakadóban levő, hajdan gyarmattartóként meggazdagodott törpeállam fővárosában a kontinens legdrágább bürokráciáját hozták létre, holott egy áttelepült „vidékies” Rajna-menti főváros teljes otthagyott infrastruktúrája Európa tényleges közepén készen állt arra, hogy felkarolják és használatba vegyék.

Kérdezhető, hogy ebben a változásban mi a fejlődés? A biológiában a fejlődés, az evolúció alapja a generációk közötti információátadás, az ebben megvalósuló alkalmazkodás és egyfajta „tökéletesedés” lehetősége. Az emberiségre „lefordítva” ez azt jelentheti, hogy fenntartható a fejlődés akkor, ha a népesség a saját humán erőforrásait és szellemi örökségét úgy tudja továbbadni nemzedékről nemzedékre, hogy eközben a nemzedékek közötti kapcsolat, a nemzedékek közötti információáramlás genetikailag is, és szellemileg is optimális.

Ide illeszkedik, hogy Partha Dasgupta indiai származású angol közgazdász megpróbálta definiálni a fenntartható jólét fogalmát. Ez a legszélesebb értelemben vett öröklődésen, a különböző jellegű javak továbbadásának optimalizálásán alapul. A polgári társadalomnak az az egyik szilárd pillére, hogy szigorú jogrenddel szabályozza az anyagi javak, a működő tőke öröklődését. A gazdaság működőképessé válik, ha a tőke is öröklődik, sőt halmozódik, és ennek nagyon szigorú szabályrendszere van.

Jogos a kérdés: mikor fogunk oda eljutni, hogy a természeti javak nemzedékről nemzedékre átörökítésére is ugyanilyen szigorú szabályrendszerek érvényesüljenek. A reform-közgazdasági irányok egyikeként nagyon jelentős gondolatnak tartom, hogy biztosítva és jogrendileg is szabályozva legyen ne csak a működő tőke mint erőforrás megőrzése és öröklődése, hanem a természeti erőforrások mint materiális javak és egyben eszmei értékek megőrzése és továbbadása, a humán szellemi és fizikális, egészségi erőforrás védelme, fenntartása a fenntarthatóság alapjaként. Ez az, amit meg kellene tudni valósítani, és ha ezt megoldhatjuk, akkor lehet némi optimizmusra okunk, és akkor ilyen értelemben is lehetséges fenntarthatóság és fejlődés.

Dr. Varga Zoltán

professor emeritus