Nyilvánvaló, hogy új gazdaságpolitikára, új közösségi és védelmi politikára van szükség. Ehhez az út azonban az integráción és a radikális reformokon keresztül vezet. Lesz-e európai pénzügyminiszter? Lesz-e politikai egység Európában? Mit akarnak a – természetesen – csak saját érdekeikre koncentráló tagállamok? A kérdések sora végtelen, a megválaszolásukra adott idő bármelyik percben lejárhat.

Európa a szemünk láttára vált instabillá és a nemzetközi piacokon szinte háborús hangulat lett úrrá. Emlékezünk még az 1929 és 1933 közötti nagy gazdasági világválságra és arra, ami utána következett? Európának most egy esélye maradt, ha az európai nemzetállamok szakítanak a profitorientált önzés évszázados rendszerével és az európai egységre, közös identitásra és európai össztársadalomra koncentráló morális államszövetséget építenek. Zászlajukon a mértékletesség, az összetartozás, a szolidaritás és a fejlődés jelszavával.

A háború alapvetően az érdekérvényesítésről, terület- vagy piacszerzésről és gazdasági erőforrások biztosításáról szólt. Időnként a háborúkhoz ideológiai törekvés is társult. Az agresszor pedig óvatosan felmérte a terepet, az időt, az ellenfél parancsnokainak képességét, seregeinek fegyelmét és méretét és nem utolsósorban az elérni kívánt gazdasági erőforrások mértékét, amelyek megszerzése jóváírja a hadviselés valamennyi költségét.

Napjainkban indokolatlan a fegyveres háborútól való rettegés, mert a jelenlegi technológia mellett egy ilyen háború kimenetele bizonytalan, az agresszort ma már területen kívülről is érheti védhetetlen nukleáris csapás vagy fertőzés, lásd Csernobil. Éppen ezért a háborús nyomás a piacokra koncentrálódik, és a virtuális seregek is a piacokon küzdenek meg egymással. Míg a fegyverek korában a tízszer nagyobb sereggel az ellenfelet bekeríteni, az ötször nagyobb sereggel megtámadni lehetett, illetve a kétszer nagyobb sereget megosztani és az azonos méretűt távol tartani kellett, addig mára a seregek nagyságát, erejét és túlerejét a hátország gazdasági és politikai egysége garantálja.

Európa 1970 óta nem mer túllépni saját árnyékán és a tagállamok kormányainak kénye-kedve szerint vonszolja magát, mint egy orránál fogva vezetett táncoló medve. A tőke pedig irgalmatlanul kihasználja a gyengeséget. Az euró, amelyet korábban sokan mint a dollár alternatíváját emlegették, mára nem biztos, hogy megéri a holnapot, ellenben a dollár ismét megerősödhet – az elképesztő méretű adóssághalmaz ellenére – a mögötte álló politikai és gazdasági egység miatt. Hogyan jutottunk ide? Mitől nem megy Európa szekere? Az európai integráció célja a tagállamok feletti (szupranacionális) és alatti (szubnacionális) szintek megerősítése és a tagállamok kormányzati és döntéshozói hatalmának átlényegítése volna – egyfajta föderális berendezkedés irányába.

Az európai föderalisták, az európai politikai egység hívei a főként gazdasági szinten haladó integrációt terelnék politikai síkra. Ennek a törekvésnek volt mérföldkő fontosságú attribútuma a korábbi francia elnök, Valery Giscard D’Estaign nevéhez fűződő Európai Unió Alkotmányának tervezete. Az alkotmányra Európának a politikai integrációhoz lett volna szüksége, mert az EU évtizedek óta a működésképtelenség határán táncol a szükséges intézményi reformok kivitelezésére való képtelensége és az ezzel egy időben érvényesülő bővítési törekvése és tevékenysége miatt.

Az EU hibrid karakterét, amit a politikai egység és kohézió teljes hiánya jellemez, továbbra is a tagállamok önzése és a demokratikus deficit sújtja. A legnagyobb veszteséget azonban az unió belső döntéshozatali eljárási rendszere szenvedi el.

Az unió döntéshozatali rendszerét a tagállamok szerepe és a demokratikus deficit szempontjából érdemes vizsgálni. Az első kategória egészen a II. világháborúig vezethető vissza, hiszen a háborúhoz szükséges erőforrások megosztásával és az érintett államok – de leginkább Németország – felé rendelésével megszületett az európai integráció fogalma. Az ebben részes államok elsősorban, a közösen létrehozott szervezetek másodsorban határozták meg az integráció folyamatait.

Az államok primátusa kezdetektől fogva kizárta az államok feletti intézmények önálló és független döntéshozatali kizárólagosságának jogát, minek következtében alapvető konfliktusok jellemezték az Európai Közösséget.

Előbbire példa az államok viszonylagos hajthatatlansága és az őket képviselő tárgyalók ebből eredő rugalmatlansága, a közösségi reformok belpolitikai változásoktól való függése, amelyre legjobb példa Charles de Gaulle lemondása előtti és elnöksége alatti francia integrációs politika volt. Az európai politikai egységet továbbá a tagállamok saját kereskedelmi és gazdasági érdekei is gyengítik, minek következtében az integráció a kormányfők racionális döntései és nemzetgazdaságaik érdekei alá került. Itt már befolyással bírnak a nemzetgazdaság számára kiemelkedően fontos vállalatok, a makrogazdasági mutatók és a világpiaci folyamatok.

A tagállamok akkor hajlandóak az együttműködésre, ha a szerződések végrehajtása hasznot hoz, és az intézkedés tagállami szinten elfogadható költségekkel jár. Így jutott el Európa a föderalisták „Európa Állam” álmától a tagállamok kormányközi döntéshozatalának dominanciáján át az „Európa Részvénytársaságig”. A demokratikus deficit a közösségi döntés érintettjeinek az unió kormányzó szervei döntéshozatala folyamataiban való korlátozott befolyásában jelentkezik. Fő oka az, hogy a tagállamok jogaiknak az unióba való delegálásakor nem hozták létre azt a kiegészítő mechanizmust, ami az unió állampolgárát közvetlen ellenőrzési és részvételi szerephez juttatná az unió intézményei felett.

Az unió demokratikus deficitjének egyébként két szintje van. Az egyik az EU intézményei közötti hatalommegosztásból ered, amely például a tanácsot és a bizottságot érintő kijelölések esetében teljesen kizárja az uniós polgárok részvételét. A másik a tagállamok szintjén valósul meg. Azokon a területeken, ahol a tagállamok bizonyos jogokat már az unióra ruháztak át, és ahol a polgároknak ezért nincs is többé beleszólási joguk.

Fritz W. Scharpf fogalmazta meg az európai demokratikus deficit fogalmát legtisztábban, amely tökéletesen értelmezi Európa jelenlegi tanácstalanságát: „A demokratikus deficit nagyrészt a közös identitás hiányából és az európai politikai viták hiányából fakad. Ezt nem lehet intézményi reformokkal pótolni.” Az európai identitás hiányára Joseph Weiler is rámutatott: „A közös identitás és szándék az, ami szükséges a demokratikus intézmények legitim működéséhez, a többség uralma alatt.”

A tények az Európai Bizottság közvetlen elszámoltathatóságának hiányát, az Európai Parlament gyengeségét, az európai szintű, tehát 27 tagállamban jelen lévő politikai közvetítő intézmények – uniós pártok, szövetségek, média – teljes hiányát, a kezdeményező és jogalkotó hatalom megkülönböztetéséből származó feszültséget, az integrációs folyamat negatív előjelét, az európai politikai kormányzást támogató politikai társadalom nemlétét és az összeurópai identitással továbbra sem rendelkező európai társadalom hiányát mutatják.

Az Európai Unió – bár a lisszaboni szerződés óta jogi személyiséggel rendelkezik – nem állam, hanem egy sui generis politikai és jogi struktúra, amelyből az államiság számos jegye hiányzik, gondoljunk csak a politikai folyamatok irányításának jogára, a saját védelmi politikára, a hadseregre, a haderő bevetésének monopóliumára, illetve az adó kivetésének jogára.

A legutóbbi privilégiumhoz már egész közel került Európa, amikor júniusban José Manuel Barroso az európai pénzügyi tranzakciók megadóztatásának bevezetéséről beszélt, ami az EU szempontjából saját bevételi forrást, tehát adót jelentett volna. A remélt uniós forrás a pénzügyi tranzakciók 0,01-0,05 százalékát jelentené és a korábban hevesen támadott magyarországi példát utánozva, a pénzintézeteket megfelelő és méltányos hozzájárulásra szorítaná a válság költségeinek viselése kapcsán.

Az unió egységes kül- és biztonságpolitikai fellépése körül is teljes a zavar és a káosz. Ennek ékes bizonyítéka az észak-afrikai konfliktusok kapcsán Nicolas Sarkozy elnök magánutas Észak-Afrika-politikája, a brit és olasz politikai vezetés katonai szakértőinek delegálása Bengasiba és Catherine Ashton, az unió kül- és biztonságpolitikai főképviselőjének teljes lefagyása. De ha az Európai Unió mégsem állam, akkor miért kellene demokratikusnak lennie? Az Európai Uniót jelenleg leginkább egy multinacionális nagyvállalathoz lehetne hasonlítani, holott a nyolcvanas évektől a közösséget feltérképező összehasonlító politikai iskola már az állami struktúrákkal való összehasonlításokig is elmerészkedett a közösségre ruházott jogok egyes csoportjai szuverenitásának okán, gondoljunk csak a közös agrárpolitikára.

A lisszaboni szerződés is, ami az Európai Unió alkotmánytervezetének egyes tartalmi elemeit mentette át, egy hibrid jogi és politikai rendszert eredményezett a tagállamok döntéshozatali dominanciájával és a továbbra is jellemző demokratikus deficittel. Az unió nem erősödött meg, továbbra is gyenge maradt.

A megoldást a politikai egység, az integráció jelentené, amelyre európai gondolkodók kínáltak már alternatívát, de amitől Európa még nem állt távolabb, mint ma: a föderalisták az Egyesült Államok felépítményét követnék, a neoföderalisták a német modellt. Az amerikai minta alapján az uniós szint felsőbbrendű lenne – amint az uniós jog eleve felsőbbrendű a tagállami jogokkal szemben –, a német modell azonban kiegyenlít és csak a szövetség számára alapvető fontosságú területeken birtokolja a döntéshozatali monopóliumot, mint például a kül- és védelempolitika. Az EU azonban e két területet konokul a kormányközi tárgyalások eredményétől és a kormányfők folyosói háttéralkujától teszi függővé.

A német modellben a szövetségi tartományok jogállása stabil, olyannyira, hogy a szövetségi szint sok esetben függ a tartományok döntésétől és csak a nagypolitika területén rendelkezik kizárólagos jogokkal. Az EU-t, bár a lisszaboni szerződés óta volna rá mód, nincsen, ki hitelesen képviselje, és jobban is teszi a közösség, ha nem él e jogával, a képviselni hivatott személy végtelenül gyenge státusza és befolyása miatt, gondoljunk csak az unió állam- és kormányfőinek szinte kabaréba illően kusza észak-afrikai fellépéseire.

Elgondolkodtató, hogy miért a szinte senki által nem támogatott és sikerekben sem gazdag szocialista José Manuel Barroso irányítja még mindig az unió „wannabe-kormányát” az Európai Bizottságot, amelynek még az egykor sötét időket megélt Kovács László is teljes jogú tagja lehetett. Brüsszelben ezalatt a tanács állandó elnöke, a lisszaboni szerződés vívmányának letéteményese, az a japán típusú haikukat írogató Herman Van Rompuy, aki aligha társítható a kontinens karizmatikus államfőinek sorához, s akit nemzetközi szinten kínos feszengés vesz körül.

Herman Van Rompuy 2010-ben a világ vezetőinek Washingtonban megrendezett nukleáris biztonságról szóló nemzetközi csúcstalálkozóján elkeseredett szervezőmunka eredményeképpen részt vehetett, de Barack Obama elnök megtagadta a négyszemközti találkozót. Van Rompuyt azóta a brüsszeli és nemzetközi politikai körökben kellemetlen gúnynév kíséri: „az ember, aki kezet foghatott az elnökkel” – mert csak kezet foghatott vele, de nem beszéltek.

Az Európai Unió súlyos kárt szenvedett el, hiszen nevetségessé vált, nemzetközi el nem fogadottsága pedig ténylegesen bebizonyosodott. Európa ma az egymástól idegen nemzetek önző kormányainak Európája, míg az unió centruma a túlfizetett és orientáció nélküli Herman Van Rompuyok, Catherine Ashtonok és más eurokraták kollektívája, brüsszeli közhelygyár, a semmitmondás Disneylandje. Ezzel a természetellenes rendszerrel, verseny- és szalonképtelen társulattal szemben állnak fel a feltörekvő keleti nagyhatalmak, a megújulásra mindig kész Egyesült Államok és a jelen kiszámíthatatlan gazdasági válságrendszere.

Az időben azonban nincs visszafelé út. Az unió megszületett, következésképpen csupán két fejleménnyel számolhat: vagy végigmegy az úton, vagy szétesik. Ha végigmegy, új minőség születik, amiről ma csak azt tudhatjuk, hogy merőben más, remélhetően szebb és jobb lesz, mint a mostani lárvaállapot. Ha szétesik, akkor nagyon nagy veszélybe kerülnek az immunitásukat időközben részben vagy egészben elveszítő nemzetállamok. Ha Európa meginog, akkor az egységes világhatalmak gyarmatosíthatják és fogyasztói piaccá redukálhatják.

Intő jelek vannak. Portugália részben már brazil kézen van; megtörténhet, hogy az egykor lesajnált harmadik világ felvásárolja Európát. Ha azonban végigmegy az úton, mert miért ne hinnénk az európai eszme, eszmény és lelemény megújító erejében, akkor valami olyan új államszövetség születik, mint amilyen a maga idejében a Római Birodalom volt.

Bencsik Dávid

A szerző Budapest állandó brüsszeli képviseletének vezetője