A fősodor sem hagyhatja figyelmen kívül a változást
Európa új utat keres
A földrengés a legenyhébb jelző, amellyel a világsajtó Geert Wilders holland politikus euroszkeptikus, migrációellenes, Ukrajnában tűzszünetet szorgalmazó Szabadságpártjának váratlan választási győzelmét minősíti. A politikai elemzőket most leginkább az foglalkoztatja, hogy milyen folyamatok vezettek Wilders sikeréhez, és az milyen következményekkel jár Európa jövőjére nézve.
Sokan voltunk, akik az előző, 2019-es európai parlamenti választásokra vártuk az összeurópai politika jelentős jobbra fordulását. Akkor ez nem következett be, szinte minden futott tovább a korábbi vágányokon, sőt a néppárti frakció inkább balra tolódott. A várakozásunkkal mégsem tévedtünk olyan nagyot. A folyamatok a mélyben már akkor megindultak, csak még nem törtek a felszínre. Azóta egyre több jel, sőt választási eredmény mutatja, hogy a változás megkezdődött. Könnyen lehet, hogy a jövő évi európai parlamenti választásokon mégiscsak bekövetkezik a fordulat.
Ebből a szempontból érdemes körülnézni Európa országai között. Kezdjük mindjárt a szomszédunkkal, Ausztriával. Amint sokan emlékszünk rá, az 1999-es osztrák parlamenti választások óriási meglepetéssel zárultak: az addig domináns két nagy párt, a kereszténydemokrata Néppárt és a Szociáldemokrata Párt mellett nem csupán azonos súlyú szereplővé lépett elő a rendre szélsőjobboldaliként emlegetett Szabadságpárt, de a győztes szocialisták mögött a második helyet is megszerezte. A nyugati világ szinte teljes sajtója már másnap támadásba lendült, nehogy a szocialisták nélkül alakuljon meg az új kormány. Hiába: a Néppárt vezetője, Wolfgang Schüssel koalícióra hívta a Szabadságpártot, amely a fölkérést elfogadva belépett a 2000 februárjában megalakult új osztrák kormányba. A szabadságpártiak még abba is belementek, hogy a kancellárt Schüssel személyében a szorosan mögöttük végző Néppárt adja.
A „haladó” Európa már a megalakulása napján össztűz alá vette az osztrák jobboldali kormányt. Schüsselt valósággal kiközösítették, Ausztriával szemben diplomáciai bojkottot hirdettek (amelyet elsőként, még az év folyamán Orbán Viktor magyar miniszterelnök tört meg, Budapestre invitálva az osztrák kancellárt). Ahogy Tamás Gáspár Miklós utóbb fogalmazott: a koalíciókötés után „az utálat és megvetés általánosnak volt mondható”, mindez azért, mert az osztrák kereszténydemokraták beengedték a hatalom sáncai mögé a Szabadságpártot.
Akkor nem is sikerült tartósítani ezt a helyzetet. Az osztrák Szabadságpárt a következő két évtizedben számos válságot élt át. A legutóbbi, 2019-es választásokon is csupán 16 százalékot értek el, így ellenzékbe szorultak. Jelenleg azonban már Ausztria legtámogatottabbja, 30 százalékkal vezeti a közvélemény-kutatásokat, mögötte a szocialistáknak 25, a néppártnak 20 százaléka van. Minden jel arra vall, hogy jövőre Ausztria történetében először szabadságpárti kancellárja lesz az országnak.
Franciaországban a jobboldali Nemzeti Tömörülés, Marine Le Pen pártja még nem vette át a vezetést, de az aktuális közvélemény-kutatások szerint a baloldali tömörüléssel szemben a hátránya az elmúlt egy év alatt 7-ről 1 százalékra csökkent. Ugyanakkor Macron elnök elutasítottsága 69 százalékra emelkedett, az általa alapított pártot pedig Le Penék már 2 százalékkal megelőzik.
Olaszországban a jobboldali Georgia Meloni nyert és alakított kormányt. Bár Olaszország végletes pénzügyi kiszolgáltatottsága, az uniós támogatásoktól való függése miatt még nem engedheti meg magának, hogy nyiltan szembemenjen az unió jelenlegi vezetőivel, ha módja lesz rá, megteszi a szükséges lépéseket.
Németországban a baloldali–zöld–liberális koalíció immár a puszta fennmaradásáért küzd. Az euroszkeptikus, migránsellenes AfD idén nyár óta a második legtámogatottabb párt, és egyenes úton halad az elsőség felé. A német baloldalnak eddig sikerült teljes politikai karanténba zárnia az AfD-t, a fősodrú német sajtó gyakorlatilag kivégezte azt a politikust, aki akár csak kacérkodni mert a AfD velük való együttműködéssel. A politikai elfogultság azonban kezd visszaütni, az AfD az elmúlt két év során megkétszerezte a támogatottságát, miközben a szociáldemokraták megfelezték a magukét.
Lengyelországban a brüsszelitáknak – elsősorban Kaczyńskiék önveszélyes abortuszpolitikája miatt – sikerült ugyan kiénekelniük a sajtot a jobboldal szájából, ám ettől még a PiS továbbra is a legnagyobb lengyel párt maradt. Hasonló a helyzet Spanyolországban, ahol a választásokon győztes jobboldallal szemben a baloldal olyan áldozatok árán tudta csak megtartani a hatalmat, amikbe bele is rokkanhat.
A skandináv országokban már korábban – részben magukban a meghatározó pártokban, ezért látványos külsőségek nélkül – bekövetkezett bizonyos fordulat, így helyenként inkább kiegyenlítődés tapasztalható. A migráció azonban egyre feszítőbb problémává növekszik, aminek kétségkívül meglesznek a lenyomatai a politikában is.
Egészen az előző hétig a magát progresszívnak nevező európai liberalizmus mintagyerekének számított Hollandia, éppen ezért keltett hatalmas megdöbbenést a jobboldali Szabadságpárt győzelme. Attól még nagyon messze vagyunk, hogy az egészen mostanáig szalonképtelenek minősített Geerd Wilders kormányt alakíthasson, vagy akár csak részt vállalhasson a következő holland kormányban. A parlamentbe tizenöt párt jutott be, és bár a Szabadságpárt a maga 39 képviselőjével a legnagyobb frakciót alakíthatja, a 150 fős testületben a többséget nehéz lesz összekovácsolniuk.
Ez viszont elsősorban a hollandok problémája. Ami minket, magyarokat érdekel, az sokkal inkább a jövő júniusban megválasztandó európai parlament összetétele. Márpedig Wilders Szabadságpártjának többmilliósra duzzadt szavazótábora, akár kormányra kerülnek, akár nem, ott lesz az uniós választásokon, ahogy a hatalomból kiszorított spanyol néppárté vagy a lengyel PiS-é, Le Pen Nemzeti Tömörüléséé is, és persze a migrációval már torkig lévő finnek, svédek, írek, belgák, osztrákok és olaszok is.
Jövő június második hétvégéjén nagyon komoly esély nyílik arra, hogy a választók egészen más összetételű európai parlamentet hatalmazzanak fel, mint amilyen az utóbbi években alakította a földrész politikáját. Jó volna ez Magyarországnak, de jó volna Európának is, hiszen az uniót nem fölszámolni kell, hanem az előnyeit megtartva úgy átalakítani, hogy válaszolni tudjon a kor kihívásaira. Erre pedig ma a jobboldali pártok volnának leginkább képesek.
