Az Európai Unió a legjobb, ami a kontinenssel történhetett a Római Birodalom bukása óta. A totális katasztrófa következtében az oly kreatív és expanzív államok már nem bírják többé egymást megtámadni. Legkésőbb 1945 óta már nem tudja többé értelmes ember az üdvét a nácizmusban megtalálni.

Az európai ötlet egyszerű volt: a nemzetgazdaságok fokozatos integrációjával az államok közötti erőszak minden indítéka és minden logisztikai lehetősége kimerült. Ki lőne saját magára? Ha minden európai ugyanazzal a pénzzel fizetne ugyanazon termékekért, haladéktalanul eljönne az örök béke, amelyről Kant álmodott, és amelyet némi politikai intelligenciával már 1913-ban el lehetett volna érni.

A békés, egységes Európa álma valóra vált. A kontinens közigazgatási és jogi értelemben a föld legerősebb gazdasági térsége. Belső konfliktusok, tömeges szegénység, diktatúra nélkül. Mindehhez mérhetetlen történelem, kultúra és kreativitás társul. És most? Most Európa a végét járja. A közös valuta összeomlik, egy maroknyi elkeseredett bankár és üzleti vezető kényszerű hitelekkel monetáris papírhulladékká pumpálja.

A bevándorlást az EU a Földközi-tengeren hánykódó gyenge bárkák, az elkeseredett tömegek haláltáncává teszi. A közel-keleti rendezés során minden ország a maga gyarmati háborúját vívja. Vagy diszkréten félrenéz.

Minden rossz külföldről származik

Igazi demokráciát! Belgiumban formálódik az ellenállás azért, mert az országnak nincs kormánya. Az olasz zöldségtermelők keservesen tanulják, hogy mi is a közös piac: a veszélyes hamburgi baktériumok miatt már ők sem tudják eladni áruikat Oroszországba. És a piszkálódás folytatódik: Franciaország atomerőművet telepít közvetlenül a német határra, miközben a németek inkább szélkerekeket akarnak. A dánok a schengeni övezetben konténereket állítanak fel az új határőrök számára, mert minden rossz külföldről származik. És ki tudja egy finn háziasszonynak vagy egy szlovák gyári munkásnak megmagyarázni, hogy a megtakarításai és a nyugdíjuk fuccsba ment, mert ezek a mérlegmeghamisító görögök ötvenhárom évesen süttetni akarják a hasukat a napon?

Vagy még egyszerűbben: próbálja meg egyszer valaki német állampolgárként meghosszabbíttatni a jogosítványát Németországon kívül, a schengeni övezetben. Lehetetlen, ezt az eljárást a mázsás súlyú brüsszeli rendtartás nem teszi lehetővé. Csoda talán, hogy a kíméletlen EU-ellenes politikát ez idő szerint kereken húszszázaléknyi szavazattal jutalmazzák?

Sokkal inkább rejtélyes, hogy a Most Vége Frakció (Schluss-jetzt Fraktion) még ilyen kicsi maradt. Hogy Európa még kap szavazatokat egyáltalán, egyedül a múlttal magyarázható. Ötven éve még minden remekül ment. Az EU hálószerűen növekvő rendeleteit, amelyek észrevétlenül átszőtték a tagállamokat, a hátsó ajtón keresztül vezették be.

Kezdetben csak a háborús és acélhulladékokról, meg a veszélyes náci németek megfékezéséről volt szó. Azután a széntermelésről. Az áramtermelésről. A közlekedési hálózatról. A mezőgazdaságról. A vámokról. Az igazságszolgáltatásról. A határellenőrzésről. Aztán jött a deviza. És lassan már minden. Ez lenne a paradicsom?

Egy állampolgárt sem kérdeztek meg. Ha 1960-ban megkérdezték volna a franciákat, hogy akarnak-e közös közigazgatást a gyűlölt bochokkal, vagy a hollandokat arról, hogy mit szólnak a határ eltörléséhez Venlóban, vagy a luxemburgiakat az olasz gazdák különadójáról, az elutasítás biztosan több mint kilencvenszázalékos lett volna. Ma mindez normális. És nem csak ez: ma románok és bolgárok minden különösebb bonyodalom nélkül dolgozhatnak Nagy-Britanniában, németek a helyiekhez hasonlóan vásárolhatnak termőföldet Portugáliában, belga cégek ír befektetésekből Lengyelországban invesztálhatnak, majd a termékeiket eladhatják Szlovéniában. Ma már nem kell útlevél és vízum a Kanári-szigetekre vagy a Lappföldre. És minden keményen dolgozó középosztálybeli sváb előtt akkora befektetési piac áll, amelynek a mérete és a vásárlóereje nagyobb, mint egész Észak-Amerikáé.

Nem ez-e a paradicsom, amelyről Európa zseniális alkotói, a francia technokrata, Jean Monnet, vagy a mainzi közgazdász, Walter Hallstein álmodott az egykori romok felett? A megsemmisülést Helmut Kohlék politikusgenerációja megtapasztalta. A deportálásokat, a gyűlöletet, a robbantásokat, a gyilkolást. Kohl, akinek a bátyja elesett a háborúban, fáradhatatlanul mesélt ifjúkori élményeiről: ha át akart kelni a Rajna-hídon Ludwigshafen és Mannheim között, vízumra volt szüksége. De hol romlott el?

Ma odatolják az européer Kohlt a mikrofon elé, és ő fáradtan suttogja a túlélési paneleket: hogy a görögök mellett ki kell állni a válságban, hogy ki kell bővíteni Európát, hogy nem szabad visszatérni a szűk látókörű nemzetben gondolkodáshoz. Ez úgy hangzik, mint amikor az építész szökőár közben a háza statikájára esküszik. Nem hangzik másként, mint a kétségbeesett orwelli vízió egy európai gazdasági kormányról francia minta alapján, amelyet a Központi Bank elnöke, Trichet ezen a héten hirdetett meg: „Minden hatalmat a technokratáknak!”

Hol romlott el? Nem mutatta meg nekünk Jugoszlávia, hogy milyen gyorsan kiadják a visszaútra szóló jegyet a többnemzeti békétől a mészárlásig? Az EU is tolja ezt a szekeret: a WC-ülőkék éppúgy szabványméretűek, mint a banán. Jelen állapotunk csalhatatlan barométere, Hans Magnus Enzensberger nem véletlenül tartja aktuális ellenségképének Brüsszelt, ahogy fogalmaz, Európa szelíd szörnyét. Enzensberger távol van attól, hogy az EU civilizációs vívmányait vádolja. Ehelyett az unió brüsszeli bürokráciaközpontját teszi felelőssé, amiért centralizációs és szabályozási őrületében azzal fenyeget, hogy a kontinensből egy javítóintézetet csinál. És ami még rosszabb, a polgárokat önkényesen generált szabályok nyúzzák, míg a hatalmon lévők a saját jogszabályi rendelkezéseiket simán kikerülik. Mint például az euró esetében, amelynek szigorú belépési kritériumait Luxemburgon kívül soha egyetlen ország sem teljesítette.

Az emberek félnek

Enzensberger élvezettel zúz szét egy tabut, amikor a békegeneráció haszonélvezőjeként frontálisan lecsap az EU-ra. Ma az unió virágzását épp nem az általános jólétben látja. Ezzel vajon idős korára Wilders, Kaczynski és Le Pen szövetségesévé válik? Természetesen nem. A médiában folyton mintegy rákfeneként bemutatott „jobboldali populizmus” lényegében nem más, mint egy nagyhangú, idegengyűlölő ideológia, amelynek egyetlen szolid hajtása a nacionalizmus.

Ösztönösen döbbennek rá az európai szavazók tömegei a régi rend helyénvalóságára, mert az új szerencsétlenül működik. Az utóbbi években a centralizált és kibővített EU-ról szóló egyetlen referendumon sem volt meg a szükséges többség. Mert az emberek félnek.

Itt van a probléma gyökere. Európa, ahogy Enzensberger nevezi, a poszt-demokrácia különös jelensége.

Németországban, mint ahogy a legtöbb tagországban, a fontos ügyeknek annyira nem volt alternatívája, hogy soha nem szavaztak az Európai Gazdasági Közösség, Schengen vagy az euró kérdésében. Ehelyett adott volt egy nagykoalíció, amelynek névtelen és serény szuperhatóságai Brüsszelben a javunkról gondoskodnak.

A jólét a piacnyitásnak és a strukturális támogatásnak köszönhetően oly módon következett be automatikusan, hogy a mégoly büszke nemzetek, mint például Magyarország vagy Lengyelország is, nemrég megszerzett szuverenitásukat szó nélkül Brüsszelbe delegálták. Egy antik szólás kissé módosítva így hangzik: minden nemzeti hatalom útja Brüsszelbe vezet, és nincs út visszafelé.

A vécéülőke-szabványtól a pénzjogig

Európa e szabályozott úton egy, a történelemben eddig nem ismert démonná változott: nem szövetségi állam, nem államszövetség, nem képviseleti demokrácia és nem diktatúra. Ehelyett hatóságuralom, amely senkit nem felügyel, senkit nem kontrollál és amelyet senki nem válthat le. Nem véletlen, hogy az egyetlen következetes demokrácia a földön Svájc, amely mint egy apró sziget úszik Európa nagy tengerén. Svájc és az EU nem kompatibilisek.

Melyik kanton polgára, aki például megvédelmezte adójogát Bernnel szemben, lenne olyan hülye, hogy átpasszolja a függetlenségét Brüsszelbe? A sok millió, ennél bizony jóval kevésbé privilegizált EU-polgár számára kirajzolódik a nagy átverés történelmi lényege: az Európai Unió titokban egyre több hatáskört ragadott magához – a WC-ülőkeszabványtól a pénzjogig. Mindezt anélkül, hogy bármikor is vitatkoztak, szavaztak volna róla, vagy egy rossz intézkedést például visszavontak volna. Még a politikai osztály legjobb akarata mellett sem működött volna mindez, ugyanis hiányzik a legfontosabb: Európának nincs közös nyilvánossága.

Az EU igazolja, hogy demokrácia soha nem működhet sikeresen közös diskurzus nélkül. Az Európai Parlament összetételét, amelynek alig van némi beleszólása a dolgok menetébe, az egyes nemzetek választási kampányának eredménye határozza meg. Tisztán nemzetiek maradtak a hírek, a politika vezetői, a harci kultúrák, a hagyományok. Mivel ez így van, rendszeresen a jobb-, illetve baloldal dönt minden más párttal szemben, amikor Európáról van szó. E döntésben azonban a többség a poliglott és nemzetközileg behálózott elitet egyszerűen nem követi.

Növekvő belső gyűlölet

Európának tehát arra kell korlátozódnia, amit az európaiak még bizonyos mértékig megértenek, és a szavazólapjukkal értékelnek. Ez pedig nem a brüsszeli lobbi- és kompromisszumgyár, amelynek gépházában törvényeink nyolcvan százalékát összebarkácsolják. Ez egyedül csak a demokratikus nemzetek Európája lehet.

Kétséges, hogy az euróból, a schengeni térségből van-e még kiút összeomlás nélkül. Egy veszedelmes, omladozó Európa új államközi konfliktusokkal, növekvő belső gyűlölettel, vad elosztási konfliktusokkal, leépített szociális állammal és tömeges bevándorlással a gazdaság magjába – vagyis egy olyan Európa, amelyben újra esélyhez juthat a politikai őrület, és annak üdvözítő tanai, nem rémálom, hanem valóságos következménye egy zátonyra futott, mert ellenőrizetlen és népszerűtlen EU-nak.

Belgium példája

Ezért nem bízhatják az európaiak a sorsukat a brüsszeli démonra. Európa ma csak akkor ér valamit, ha megállítja a túlbonyolított gépezetet. Valamennyi döntéshozatali folyamatnak újra demokratikusnak kell lennie, és újra nemzetinek, regionálisnak, illetve helyinek. Minden kiterjesztést le kell állítani. Az euró pedig így is, úgy is be fog dőlni.

Van már egy állama Európának, amelyik nemzeti korszakát lezárta és teljes egészében alávetette magát az EU-nak. Nem tévedés: a legeurópaibb európai országról, Belgiumról van szó. Ott a demokrácia a regionális korrupció lombikjából szép csendben elpárolgott. Bár még vannak választások, de már nincs kormány. Az EU pórázán tartott hivatalnokok irányítják az üzleti életet, minden különösebb zavar nélkül. A népszuverenitás, a politika a szó valódi értelmében elveszett. Ha nem akarjuk, hogy ez legyen mindannyiunk sorsa, csak egy út van Európa számára: vissza a nemzethez, vissza a demokráciához.

Írta:Dirk Schümer

(Fordította: Hernádi Zsuzsa)