Ki nyert a gázai határdrámán?

Öt nap teljes blokád után a palesztinok kitörtek ketrecükből. Múlt szerdán álarcos fegyveresek átrobbantották a Gázai övezetet Egyiptomtól elválasztó kerítést. A résen pár nap alatt 700 ezer palesztin indult vásárolni Egyiptomba. A dráma végül jól zárult.

Megkomponált színdarabok gördülékenységével zajlott a palesztin-izraeli konfliktus legújabb felvonása. Miután az izraeli miniszterelnök január 18-án parancsot adott a Gázai övezet határainak hermetikus lezárására, az Európai Unió felszólította Izraelt, hogy hagyjon fel a palesztinok kollektív büntetésével. Válasz azonban nem érkezett.

A gázaiakat gyakorlatilag magukra hagyta a világ. Miután 2007 júniusában a palesztin belharcok szakadáshoz vezettek, s a Hamász Gázában, a Fatah pedig Ciszjordániában tűzte ki zászlaját, a palesztinok legitim képviselője a nemzetközi közvélemény előtt a Fatah lett.

A Mahmúd Abbász vezette szervezet 2007 novemberében Annapolisban béketárgyalások megindításáról egyezett meg Ehud Olmert izraeli miniszterelnökkel. A Hamász ezzel szemben elszigetelődött a külvilágtól, s a belharcok eszkalálódásakor még az Európai Unió megfigyelői is elhagyták állomásaikat.

A Hamász és Izrael közt egyre sűrűbbek lettek az összecsapások. A Hamász rakétákkal lőtte a dél-izraeli telepeket, és elsősorban Sderot városát, válaszul az izraeli légierő rendszeresen bombázta a Gázai övezetet, és behatolva annak területére fegyvereseket likvidált. A felek közül mindketten kényszerpályán mozogtak. A Hamász akcióival bizonyította támogatóinak, hogy továbbra is ura a helyzetnek. Ehud Olmert pedig ellencsapásokkal biztosította saját ellenzékét ugyanerről.

A január 18-án kihirdetett határzár azonban új elemet jelentett. Gáza energiaellátása ugyanis – a 38 éves izraeli ellenőrzés miatt – Izraelből érkezik (az övezet egyetlen működő reaktorát még 2006 júniusában bombázták le izraeli harcigépek), így a térség teljes sötétségbe borult. Otthonokban, kórházakban, inkubátor-központokban és vérbankokban szünetelt az áramellátás, különösképpen, hogy a blokád a fűtőolajra és üzemanyagra is kiterjedt, így a generátorok sem működhettek. Az üzemagyaghiány miatt leállt a szemételszállítás is, így naponta 400 köbméter tonna szemét marad az otthonokban és az utcákon, megnövelve ezzel a járvány veszélyét. Az élelmiszer- és gyógyszerárak pár nap alatt megfizethetetlen magasságokba szöktek. Az áruhiány miatt 3500 üzlet és üzem kényszerült becsukni kapuit, így pár nap alatt 65 ezer ember maradt munka nélkül.

Nyomás innen

A blokád hatásai miatt a Gázát irányító Hamászra igen nagy nyomás nehezedett. Híveik cselekvést vártak a vezetőktől. Az ötödik napon a hajnali órákban a Hamász emberei egy kétszáz méteres szakaszon átvágták, majd átrobbantották a Gázát Egyiptomtól elválasztó vaskerítést.

Minden kétséget kizáróan hatalomra kerülése óta ez volt a Hamász legnépszerűbb akciója. Az emberek valósággal megrohanták Rafah egyiptomi oldalát, és a közeli el-Arís városát, hogy élelmiszerhez, benzinhez és gyógyszerekhez jussanak. A Hamász 16 ezer közalkalmazottnak előre kiadta a fizetését, 8500 farmernek pedig gyorssegélyt folyósított, hogy azoknak legyen pénzük bevásárolni.

A vásárlás mellett sokan rég nem látott rokonaikat is felkeresték. Rafah ugyanis a Közel-Kelet Berlinje. Az öt méter magas kerítéssel kettészelt város egyik fele Gáza, míg a másik fele Egyiptom területén fekszik. A fal sok családot szakított ketté, akik gyakran évekig nem találkozhattak.

A palesztin Exodus miatt Hoszni Mubarak egyiptomi elnök két prés közé került. Izrael azzal vádolta meg Kairót, hogy az felrúgva az 1979-es békeszerződést, lehetővé teszi a fegyvercsempészeknek, hogy fegyvereket juttassanak a megszállt területre, és a határ lezárását követelte. Mubarak azonban tudta, hogy ezúttal nem tehet eleget Te-Aviv követeléseinek. Ha erőszakosan lép fel a palesztinokkal szemben, azzal kellemetlen helyzetbe hozza arab szövetségeseit, Szaúd-Arábiát, Jordániát, illetve az Abbász vezette Fatahot. Az Amerika-barát arab vezetők az egyiptomiak határozott fellépése esetén – népeik előtti hitelük megőrzése érdekében – kénytelenek lettek volna felemelni szavukat Mubarak ellen, ami hatalmas blamázst jelentett volna számára.

Kairónak e mellett komoly belpolitikai feszültségekkel is számolnia kellet. Míg Mubarak elnök hatalmának legfőbb pillérei a hadsereg és a titkosszolgálat, a népesség jelentős része az Egyiptomban illegalitásban lévő ellenzéket, a Muszlim Testvéreket támogatja. Az iszlamista tömörülés – mely mellesleg a Hamász testvérszervezete – a határ átrobbantását követően több Gázát támogató tüntetést szervezett Kairóban. A megmozdulások során az egyiptomi hatóságok a szervezetnek több mint ötszáz tagját letartóztatták. A gázai konfliktus elhúzódása újabb szelet adott volna Mubarak ellenségeinek vitorlájába.

Nyomás onnan

Az ENSZ becslései szerint az első napokban 700 ezer ember, Gáza lakosságának mintegy fele indult vásárolni Egyiptomba. A határ másik oldalán közben a Hamász fegyveresei gyülekeztek. A szervezet vezetői pedig bejelentették: A jövőben szerepet kívánnak vállalni Gáza határainak ellenőrzésében. A Rafahhoz kivezényelt egyiptomi rendfenntartók kínosan ügyeltek arra, hogy ne kerüljenek konfliktusba az iszlamista szervezet embereivel.

A válság harmadik napján aztán Mubarak elnök – feltehetőleg külső nyomásra – parancsot adott a határ lezárására, és elrendelte, hogy a rendfenntartók kizárólag a Gázába visszatérőket engedjék át. Az átrobbantott határszakasznál rövid idő alatt tumultus alakult ki. A palesztinok kövekkel dobálták meg a rendfenntartókat, akik a levegőbe leadott lövésekkel és vízágyúkkal válaszoltak. Estére a Hamász álarcos emberei buldózerekkel bontani kezdték a kerítés több szakaszát. Mubarak rájött, hogy ha uralni akarja a helyzetet, neki kell kezébe vennie az események irányítását, ezért parancsot adott a határ újbóli megnyitására. Az ellenőrzőpontok nagy részét a Sínai-félsziget távolabbi pontjaira helyezték át, ezzel akadályozva meg azt, hogy a palesztinok Egyiptom távolabbi pontjaiba is eljussanak. E mellett az egyiptomi elnök tárgyalóasztalhoz hívta a Fatah és Hamász képviselőit, és felajánlotta gyámságát a palesztin-palesztin megbékéléshez.

Mubarak elégedetten dőlhetett hátra székében. A Hamász és a Fatah kapva kapott az ajánlaton. Mahmúd Abbász ugyan sajtótájékoztatóján atyai hangon megdorgálta a Hamászt a gázai puccs miatt, de végül kijelentette, hogy a palesztin nemzet egy, és annak része a Hamász is. A Hamász damaszkuszi szóvivője, Khaled Mishal megköszönte Mubarak nagylelkű ajánlatát, és jelezte, hogy feltétel nélkül tárgyalóasztalhoz ülnek a Fatahhal.

Ha jó a vége

Az Egyesült Államok és Izrael ugyan a miheztartás végett nemtetszését hangoztatta a határ újbóli megnyitása miatt. A szigorúbb fellépés hiánya azonban egyértelműen bizonyítja, hogy ők maguk is tisztában vannak azzal, hogy Mubarak kényszerpályán mozog, és ha keményebb hangot ütnek meg, azzal kútba eshet az annapolisi konferencia minden eredménye, Bush pedig búcsút mondhat annak, hogy a Közel-Keleten még mandátuma lejárta előtt megszülessen a béke. Ami pedig még ennél is rosszabb: A válság eszkalálódásával a mostanában egyre szelídülő Irán (Demokrata 2008/4.) újra ideológiai munícióhoz jutna, és ismét a palesztin-ügy legjobb barátja képében tűnhetne fel az Amerika-barát arab kormányok ellenében. A kialakult helyzetet Ehud Olmert is reálisan értékelte. Izrael így a hangzatos jelszavak ellenére újra megnyitotta Gáza határait a létszükségletű termékek előtt.

A gázai drámának ezen fejezete tehát jól zárult. Az ügyből szinte mindenki nyertesen került ki: A Hamász megkerülhetetlen tényezővé tette magát, és lehetőséget kapott arra, hogy megtartsa támogatói táborát. A Fatah pedig arra kapott lehetőséget, hogy külpolitikáját és Izraellel való tárgyalásainak eddigi eredményeit legitimálja belföldön is. Mubarak, akit eddig az arab világban sokan az arab-ügy elárulásával vádoltak, most a palesztin nép újraegyesítőjévé válhat. Az Egyiptom közvetítésével megszületendő palesztin-palesztin béke várhatóan hosszabb életű lesz, mint a 2007-es mekkai megegyezés. A dolognak ugyanis mára mindenki számára komoly tétje van, hiszen mindkét fél szembesült azzal, hogy a belső ellenségeskedés nem vezet előre. Ehud Olmert és kormánya is nyert, hiszen a radikális, blokád-párti izraeliek így megbizonyosodhattak arról, hogy Gáza körülzárása nem vezet eredményre. Ha pedig a Hamász felhagy a dél-izraeli telepek támadásával – amire a Fatahhal való megegyezést követően reális esély van -, Olmert szélesebb támogatást nyerhet béketárgyalásainak.

Végül, de nem utolsósorban a palesztin és izraeli nép is nyert. Egy fejezet – remélhetőleg – lezárult, és újabb reménysugár tűnt elő a megbékélésre.

Sayfo Omar