Ez a harc lesz a végső?

Átrendezheti a francia belpolitikát Marine Le Pen elítélése, amely egyben mérföldköve a nyugati blokkon belül felerősödött ellentéteknek, az Európában kiéleződött hatalmi harcnak. A Nemzeti Tömörülés vezetőjét egyelőre nem jogerősen négy év börtönbüntetésre ítélték, amelynek felét felfüggesztették, míg a másik felét házi őrizetben kell letöltenie. Ehhez százezer eurós pénzbüntetés is társul, az igazi csapást azonban az jelenti a francia és az európai szuverenista jobboldal egyik vezéralakjára, hogy öt évre eltiltották a közügyektől, így jó eséllyel nem indulhat a 2027-es elnökválasztáson, amelynek egyik legnagyobb esélyese lenne. Ahogy Donald Trump fogalmazott, Le Pen ellen jól időzítve a nagy győzelem kapujában emeltek vádat. Az amerikai elnök megemlítette, hogy vele szemben is ugyanezt a taktikát vetették be. A mostani boszorkányüldözés – mutatott rá Trump – újabb példája annak, hogy az európai baloldal a jogalkotást használja a szólásszabadság letörésére, a politikai ellenfelek ellehetetlenítésére. Politikai döntésről beszélt maga Le Pen is, aki mellett szuverenista, patrióta politikusok sora állt ki, köztük az ítéletre az X-en „Je suis Marine” bejegyzéssel reagáló Orbán Viktor.

A bíróság bizonyítottnak látta, hogy sikkasztás történt, és Le Pen felelős abban, hogy 2004 és 2016 között fiktív munkaszerződésekkel 4,1 millió euró uniós pénzt törvénytelenül saját pártja finanszírozására használtak fel. Az ügyben érintett még Le Pen vagy két tucat párttársa is. A bíró fontosnak tartotta külön kiemelni, hogy az uniós forrásokat a vádlottak nem a saját személyes meggazdagodásukra használták fel.

A per és az ítélet időzítése aligha véletlen, hiszen korábban az elnöki posztért már harmadszor induló Marine Le Pen 34-37 százalékos népszerűségével a 2027-es választás legnagyobb esélyese. A döntés évek szisztematikus munkáját teheti tönkre, mivel az 1972-ben még édesapja által Nemzeti Front néven alapított politikai mozgalom komoly tisztulási folyamaton ment keresztül. A párt irányítását 2011-ben átvevő Marine Le Pen lenyesegetve az antiszemita és rasszista vadhajtásokat a centrum felé terelte a közben nevet is változtató Nemzeti Tömörülést, amely így republikánus párttá nőtte ki magát. A Nemzeti Tömörülés már a legutóbbi parlamenti választások első fordulójában is a legtöbb – 11 millió – szavazatot szerezte, a választási szabályok, a második forduló előtti összefogások miatt a nemzetgyűlésbe azonban csak a harmadik legnagyobb erőként került be. Súlyát azonban mutatja, hogy a parlament legnagyobb frakciójaként komoly szerepe volt a 2025-ös költségvetés megtorpedózásában és Michel Barnier kormányának a megbuktatásában.

Marine Le Pen előtt két út áll. Vagy igyekszik megőrizni azt a politikai tőkét, amelyet évek alatt felépített, támadásba lendülve próbálja megbuktatni François Bayrou kisebbségi kormányát, nem törődik az ítélettel és halad tovább a megkezdett úton, vagy pedig hátralép és 29 éves pártfogoltját, a 2022 óta a pártot vezető, majd tavaly óta a Patrióták Európáért politikai szövetség elnökévé is megválasztott, jelenleg harmadik legnépszerűbb francia politikust, Jordan Bardellát tolja előtérbe. Mivel a fellebbezés elbírálása egyrészt évekig is elhúzódhat, másrészt egyáltalán nem biztos, hogy Le Pennek kedvező döntés születik, meglehetősen kockázatos, ha a Nemzeti Mozgalom vele indul neki a kampánynak, míg Bardella hozhatja a 35 százalék körüli támogatottságot, ellene szól ugyanakkor a tapasztalatlansága.

Marine Le Pen elítélése azonban túlmutat az enélkül is kaotikus és a jövőben feltehetően még komolyabb válságba süllyedő francia belpolitikán. Történt ugyan már olyan, hogy Franciaországban kigolyóztak a jelöltek közül egy a fősodornak akkor nem igazán tetsző politikust – François Fillont –, a legutóbbi parlamenti választások első fordulójában a legtöbb szavazatot begyűjtő Nemzeti Tömörülés karanténban tartása is felvetett demokratikus hiányosságokat, a mostani döntéssel azonban a fősodor szintet lépett. Ez a lépés ugyanis lehet jogilag támadhatatlan, ha időzítésével és az ügy súlyához képest aránytalan, az elnökválasztást meglehetősen átlátszó módon és erőltetetten érintő kitételével politikailag ugyancsak megkérdőjelezhető és szembemegy a demokrácia szellemével.

Európa perifériáján vagy autoriter berendezkedésű országokban már láttunk hasonló eseteket. Vetett fel kérdéseket, de nem igazán lepett meg bennünket a volt brazil elnök, a markánsan jobboldali Jair Bolsonaro megvádolása. Brazília messze van, az európaitól eltérő múlttal, politikai hagyományokkal. A romániai elnökválasztás első fordulójának törlésekor aztán már felkaptuk a fejünket. Az európai fősodort kiborító eredmény után nemcsak törölték az eredményt, de Călin Georgescu nem indulhat a megismételt választáson sem, sőt még le is tartóztatták. Az alkotmányjogilag megkérdőjelezhető eljárást azzal indokolták, hogy a választási eredmény orosz beavatkozás következménye. Azóta Georgescut azzal is vádolják, hogy az alkotmányos rend ellen szervezkedett, hamis adóbevallási nyilatkozatokat tett, antiszemita, rasszista és idegengyűlölő fasiszta szervezetet hozott létre, népszerűsített népirtással és háborús bűnökkel vádolt személyeket. Az EU közben mélyen hallgat. Talán azért, mert e vádak nagy része az ukrán elitre is érvényes? Aligha.

Látványosan zajlik az alternatív, úgynevezett rendszeren kívüli erők előretörésének a megállítása. Ez történhet úgy, mint Romániában, vagy a demokrácia szellemét lábbal taposva nem jogi eszközökkel, mint Ausztriában, ahol addig próbálkoztak a koalíció alakítással, míg sikerült a hatalmon kívül tartani a győztes FDP-t. A karanténba zárás taktikáját követik az AfD-vel Németországban is, megspékelve némi titkosszolgálati megfigyeléssel. S látva, hogy mára az Alternatíva Németországnak egyes közvélemény-kutatásokban már be is érte a választási ígéreteit gyorsan elfelejtő CDU-t, a keményebb fellépésen sem lepődhetünk meg. Főképp, hogy már a franciák is átléptek minden vörös vonalat. Mindezek mellett említhetnénk, hogy Robert Ficót meg akarták ölni, Moldovában pedig szintén a választások felé közeledve a gagauz autonóm terület vezetőjét, az ellenzéki Evghenia Guțult tartóztatták le, ezeket az eseteket Georgescu kiütésével együtt azonban még el nem fogadva, de magyarázhatnánk azzal, hogy mindannyian támogatják a kapcsolatok fenntartását Oroszországgal. Isztambul főpolgármesterének, Ekrem İmamoğlunak a letartóztatásában – a diplomáját is érvénytelenítették, így nem indulhat az elnökválasztásokon – azonban már nem nincs „orosz szál”, tisztán hatalmi harcról van szó.

De még ezen sem lepődhetünk meg, Recep Tayyip Erdoğant rendszerének autoriter jellege miatt gyakran emlegetik szultánként. Európában azonban nincsenek szultánok. Vagy mégis? Marine Le Pen „semlegesítése” erősen emlékeztet az İmamoğlu elleni eljárásra. S mindez az Európai Unió egyik bástyájának tartott, felvilágosult Franciaországban. Mert a progresszív fősodor a hatalmát féltve már a demokratikus imázzsal sem törődik, hiszen úgy érzi, hogy ez a harc lesz a végső, és nincs hova hátrálni. Végvári harcosokként a felsőbbrendűség érzésével védik az amerikai változásokkal a liberalizmus utolsó bástyájának tekintett Brüsszelt és a nyugat-európai fővárosokat a „barbár” patrióta előrenyomulástól, miközben harcolnak a „barbár” oroszokkal Ukrajnában. A cél pedig szentesíti az eszközt.

Érzik ugyanis, hogy baj van, a gazdaság gyengül, a jóléti államot el lehet felejteni, és akkor itt vannak még a migránsok és a háború. Ráadásul Európa militarizálódik, ami a gazdaság hanyatlásával párban nem éppen a demokráciát szokta erősíteni. Erősödnek a rendszeren kívülinek nevezett erők. S ha ez még nem volna elég, ez a hatalmi harc összekapcsolódik az egyre élesedő ideológiai szembenállással, amelyet csak felerősített Donald Trump visszatérése. De ez a visszatérés szembesítette a magát még mindig nagyra tartó, birodalomnak érző brüsszeli elitet Európa gyengeségével is.

A legtöbb helyen még hatalmon lévő progresszív globalisták kétségbeesetten szembesülnek a helyzettel, és nem válogatnak az eszközökben. Ebben a nyugati belharcban egyértelműen kiütközik, hogy milyen mély válságban van a kényelmetlen ellenfelet eltaposni engedő angolszász típusú liberális demokráciamodell. Képmutatás így a diktatúrák és a demokráciák globális szembenállásáról beszélni. Ehelyett egyre gyakrabban tehetjük fel a kérdést, hogy ez volna a demokrácia?