A győzelem a drónokon múlik
Ez már a jövő háborúja
A szemünk láttára írják át a hadviselés szabályait a drónok. A tömeges gyalogosrohamok és a lövészárkok fölött egyszer s mindenkorra eljárt az idő, az orosz–ukrán háború mindennapjait már nagyrészt e röpködő harceszközök határozzák meg. Feltérképeztük, mi változott pár év leforgása alatt a frontvonalakon, és azt is, hogy milyen drónstratégiát alkalmaznak a szemben álló felek. A háború egyik kulcskérdése, hogy kié bizonyul majd jobbnak.
Képzeljen el a kedves olvasó egy erdőt, amelyet mintha ezernyi óriáspók szőtt volna be hálójával. A szürreális látvány a háború sújtotta ukrán vidékeken korántsem ritka, mondhatni, a tájkép csata után a XXI. században ezt jelenti. A harcokban részt vevő drónok egy speciális fajtája hagyta hátra ily módon a nyomait, amelyeket távolról, de kábelek segítségével irányítanak operátoraik, kivédekezve az ellenség elektronikus zavarórendszerét. A kábelekkel elcsúfított erdő csak egyik jele a sok közül annak, hogy mára a drónháborúk korába léptünk.
A háború ma már nem csupán a tüzérség és a páncélosok csapásainak sorozata, a tömeges gyalogosrohamok és a lövészárkok felett is egyszer s mindenkorra eljárt az idő. Az elmúlt években szinte észrevétlenül mindent átformáltak a drónok. Az orosz–ukrán háború kapcsán nemrég még első és második világháborús analógiák röpködtek, 2022-ben egyenesen úgy tűnt, a XX. század elejének taktikái köszönnek vissza. A lövészárkok, páncéloshadoszlopok, véres városi harcok a nagy háborúk csatáira emlékeztettek. A drónok ugrásszerű elterjedése ugyanakkor fokozatosan átrendezte mindazt, amit a hadviselés szabályairól eddig tudni véltünk.
Aki megmozdul, célpont lesz
Távolról irányított harceszközöket már a második világháborúban is vetettek be, a pilóta nélküli légi járművek pedig már az aszimmetrikus hadviselés korában is osztották a halált, gondoljunk csak a félelmetes hírű amerikai Predatorok bevetésére Afganisztánban és Irakban. 2020-ban Hegyi-Karabahban pedig a török Bayraktarok döntötték el a háború kimenetelét. Amit azonban most látunk Ukrajnában, az merőben új szintje a drónok alkalmazásának.
A gyalogság életét fenekestül forgatták fel a drónok: egyrészt utóbbiak felderítőmunkájának köszönhetően sokkal pontosabb lett az ellenük irányuló célzott tűz, másrészt a konstans megfigyelés korlátozza a mozgásukat. A lövészárkok építése ma már kockázatos, aki árkot ás, növeli annak az esélyét, hogy előbb-utóbb látható lesz, így célponttá válik.
A mezőket, az erdőszéleket és a falvak romjait ma már 24 órás megfigyelés fedi le. A felderítő drónok húsz kilométeres sávokat pásztáznak; ami a látómezejükbe esik, az legtöbbször nem marad rejtve. Így alakult ki a frontok előtt az a „drónfal”, amely folyamatosan monitorozza a mozgást, a látható és a rejtett célpontokat, és innen indul a műveleti lánc: megfigyelés – döntés – csapás. Nem ritka, hogy egy drónjelzésből öt perc múlva tüzérségi korrigálás, majd azonnali kamikaze-dróncsapás következik. A tempó, a ritmus megváltozott: a reagálás sebessége brutálisan felgyorsult.
Így aztán a taktika is átalakult: előtérbe kerültek a kisebb csoportok, de még ezeknek sem tanácsos huzamosabb ideig egy helyen tartózkodniuk, a fedezékből pedig lehetőség szerint csak akkor lépnek ki a katonák, ha a körülmények – köd, eső, erős szél – átmenetileg korlátozzák a drónok látást. A sebesültek ellátása is részben drónokkal történik; a gyógyászati csomagok és életmentő felszerelés kézbesítése ma már alapfunkció.
A zászlóaljparancsnokok multiscreen kijelzőn követik a drónok élő adatait, és a rutinosabbak azonnal döntenek, ha egy jelzés érdemi cselekvést kíván. De az sem ritka, hogy egy katona egyedül, egy pincéből, több kilométerről semmisíti meg az ellenséges utánpótlást.
A drónok ellensége
A szemünk előtt formálódó új hadviselés egyik alapvető eleme a permanens drónelhárítás. A legkülönfélébb telepített és hordozható zavaróberendezések napról napra próbálják megbénítani a drónkapcsolatokat a frontvonal mindkét oldalán – erre válaszul egyre több drón használ redundáns kommunikációs csatornákat, vagyis több, párhuzamos csatornán juttatják célba ugyanazt az üzenetet. Az orosz fél már jó ideje előszeretettel alkalmaz száloptikás eszközöket, amelyek, mint fentebb említettük, kábellel csatlakoznak az irányítópanelhez, így egyszerű rádiózavaróval nem lehet őket leválasztani. A kábel ugyanakkor hátrányt is jelent, korlátozza ugyanis az akciórádiuszt és a repülési magasságot.
A támadó- és védekezőkapacitások egymással versenyezve fejlődnek. Az ukrán zavarócsoportok jelenleg a támadó drónok körülbelül hetven százalékát képesek elfogni, miközben mindkét oldal kísérletezik olyan mesterséges intelligencián alapuló modulokkal, amelyek lehetővé teszik, hogy a drónok a kapcsolat megszakadásakor is önállóan navigáljanak és támadjanak. A gépi látással felszerelt FPV-k 500 méteren képesek célra tartani és az elektronikus jelzavaró minden igyekezete ellenére is követni a célpontot.
Melyik lesz a befutó?
Az elmúlt három és fél év tapasztalatai alapján világosan kirajzolódik, hogy Ukrajna és Oroszország egészen eltérő utat jártak be a drónok alkalmazása terén. A két stratégia közös metszete az, hogy a drónok mindkét oldalon „kill zone”-okat teremtettek, vagyis olyan 10-20 kilométer széles sávokat, ahol a személyzet és a technika rendszeresen megsemmisül. A hasonlóság azonban itt véget is ér.
Az orosz hadseregben elsősorban azért kezdtek nagy számban megjelenni a drónok, mert a háború kezdeti időszakában előszeretettel alkalmazott cirkálórakéták készletei megcsappantak, arról nem is beszélve, hogy míg egy Iszkander rakéta nagyjából kétmillió dollárba kerül, addig az iráni licenc alapján gyártott, gazdaságos Sahed–136-osok darabonként körülbelül 35 ezerbe. Ezek 40 kilogrammos robbanófejet tudnak célba juttatni 900–1500 kilométeres távolságon belül. Tömeges bevetésüket egy Tatárföldön, a Káma partján, Alabuğa/Jelabugában felhúzott gyár teszi lehetővé: 2024 szeptemberéig 5760 drónt állítottak itt elő. A CSIS szerint Oroszország 2025-re már évente mintegy 30 000 Sahed típusú drónt tud legyártani, és idén ősszel több mint kétezer eszközből álló hullámokat is képes lesz indítani. Alkalmazásuk is ennek megfelelően alakul: a Sahedek és más olcsó csalidrónok tömegesen támadnak, túltelítve az ukrán légvédelmet. A drónok hullámai aktiválják a radarokat, ezek fedezékében pedig precíziós rakétákkal célozzák meg az észlelt célpontokat.
Ukrajna e tekintetben kényszerpályán mozog, az ország hadereje létszámban és tüzérségi kapacitásban alulmaradt az orosz haderővel szemben, így aszimmetrikus megoldásokra volt szüksége – így terjedtek el egyre inkább a drónok a seregben. Ezek az orosz gyártásnál lényegesen decentralizáltabban elhelyezkedő üzemekben készülnek, nemritkán a frontvonal mellett rögtönzött drónlaborokban. Ezekben a műhelyekben a katonák tesztelik, javítják és fejlesztik a saját készítésű drónokat, majd az újításokat néhány hónap alatt hadrendbe állítják. A decentralizált beszerzés és a közvetlen kapcsolat a gyártók, valamint az egységparancsnokok között lehetővé teszi, hogy egy alakulat gyorsan megrendelje a számára szükséges támadó-, felderítő-, bombázó- vagy vízi drónokat.
A két modell eltérő kihívások elé állítja a másik felet: az ukrán drónfal előnye abban rejlik, hogy képes rugalmasan alkalmazkodni a harctéri helyzethez, azonban a magas szintű innováció fenntartása folyamatos forrásokat és képzett személyzetet igényel. Az orosz stratégia ezzel szemben gazdaságos, ipari léptékben képes pótolni a veszteségeket, de kevesebb teret enged a taktikai rugalmasságnak, és nagyban függ a termelési kapacitástól. Alighanem a háború kimenetelét eldöntő egyik kardinális kérdés is éppen az lesz, melyik modell bizonyul életképesebbnek.
