Ez még csak a kezdet

A szerző a Migrációkutató Intézet vezető kutatója

A szakirodalom szerint a polgárháborúhoz három dolog kell: gyenge központi kormányzat, amely képtelen fenntartani a rendet; erőforrások vagy ügyek, amelyekért a feleknek megéri harcolni; valamint biztonságos hátország, ahova a szemben állók szükség esetén vissza tudnak vonulni, hogy erőt gyűjtsenek a következő összecsapáshoz. Szudán esetében mindhárom adott. A fegyverek április 15-én eldördültek, egyelőre beláthatatlan végű harc kezdődött a hadsereget (SAF) vezető, elmúlt években de facto elnökként uralkodó Abdel-Fattáh al-Burhán tábornok és az ország legnagyobb milíciája, a Gyors Támogató Erők (RSF) parancsnoka, Mohamed Hamdán Dagalo között.

De hogy fajultak idáig a dolgok? Ennek megértéséhez egészen 1956-ig, az ország függetlenségének kikiáltásáig kell visszatekinteni. Az akkor még muszlim, arab északból és keresztény, fekete-afrikai délből álló országot kezdetektől a kartúmi arab elit irányította, amelynek tagjai az 1960-as évektől iszlamista ernyő alatt próbálták összefogni számos etnikum és törzs által lakott, Nyugat-Európa-méretű országot. Szudán számos puccsot megélt, történetét pedig végigkísérték a belső harcok az olajkincseket és az aranybányákat ellenőrző központ, valamint a magukra hagyott perifériák között.

Ilyen szegény térség volt az ország nyugati részén lévő Dárfúr, ahol a nomád állattenyésztők talán már az idők kezdete óta vívták harcaikat a tőlük eltérő etnikumú és törzsi hátterű földművesekkel. Harcuk 1988-ban ideológiai színezetet kapott, amikor az arab világ önjelölt és el nem ismert vezetője, a líbiai Moammer al-Kadhafi megalapította belőlük a Dzsandzsavíd milíciát, felhasználva őket a szomszédos csádi háborúban a Nyugat által támogatott kormány ellen. Az 1989-ben hatalomra lépő Omar al-Basír szudáni elnök kezdetekben csak eltűrte a Dzsandzsavíd jelenlétét, 2003-ban viszont szövetségre lépett velük a dárfúri felkelők ellen folytatott harcokban. Ekkor lett a milícia vezetője Mohamed Hamdán Dagalo. A fiatal hadúr tette, amivel megbízták, a légierő árnyékában – ENSZ-becslések szerint – 80-400 ezer embert gyilkoltak meg fegyveresei.

Noha az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak népirtással vádolták meg a Dzsandzsavídot, Al-Basír elnök a hadsereg hivatalos egységeként ismerte el, mikor pedig 2011-ben Szudánt is elérte az „arab tavasz”, a tüntetők szétverésére használta a milíciát. A Dzsandzsavídot 2013-ban hivatalosan átnevezték Gyors Támogató Erőkké, Dagalo pedig az elnöktől kapott illegális aranybányák bevételeiből ütőképes haderőt épített, melynek egységei azóta Dagalo régi barátja, Haftar tábornok oldalán a líbiai, szaúdi zsoldban pedig a jemeni frontokat is megjárták. Hiába viszont a pénz, paripa, fegyver, a kartúmi elit és a hadsereg nem tekintette magával egyenrangúnak a csádi gyökerű, a baggara arabok Rizeigat törzsébe tartozó Dagalót és jöttment bandáját. Feszültségeket okozott az is, hogy időközben az RSF fegyvereseinek a családjai a főváros teljes negyedeit benépesítették, kiváltva a helyiek rosszallását.

A Dél 2011-es leválásával Kartúm elvesztette az olajvagyon egy részét, a gazdaság működésképtelensége miatt pedig nőni kezdtek az árak. A helyzetet rontotta, hogy Al-Basír elnök a többi arab országnál is kihúzta a gyufát, amiért egyetlen arab vezetőként támogatásáról biztosította Etiópiát az Egyiptom vízellátását veszélyeztető Nagy Etióp Újjászületés Gátja építésében, ami mellett bensőséges kapcsolatokat ápolt a Muszlim Testvérekkel.

2019-ben átfogó tüntetések kezdődtek az ország nagyvárosaiban. A hadsereg, hogy ne mocskolja be a kezét, a tüntetők ellen Dagalót és milíciáját küldte, akik több mint száz embert mészároltak le. A népharag azonban nem csitult el, így az Egyiptommal jó kapcsolatot ápoló hadsereg látva, hogy az elnök ideje lejárt, a tüntetők mellé állt, Omar al-Basír így három évtized után távozni kényszerült az ország éléről.

A dolgok rendje szerint a hadseregnek kellett volna magához ragadnia a hatalmat. Az Egyesült Államok és szövetségesei azonban, nem tanulva az Irakban, Líbiában és megannyi más országban elkövetett hibákból, úgy gondolták, hogy az afrikai ország számára a polgári kormányzás jelenti az egyetlen utat. Külső nyomásra átmeneti kormány alakult a civilek és a hadsereg vezetőiből. A technokraták és tábornokok szövetsége azonban csak 2021 októberéig működött, ekkor újabb puccs következett, Al-Burhán tábornok pedig átvette a hatalmat.

Két dudás azonban nem fért meg egy csárdában. Al-Burhán tábornok elérkezettnek látta az időt arra, hogy megszabaduljon a jöttment Dagalótól, megkezdve az RSF beolvasztását a hadseregbe. Utóbbi azonban ezt nem nézte jó szemmel, így pár hónap tárgyalás után április 15-én eldördültek a fegyverek. Miközben a szembenállás egyértelműen hatalmi ambíciókról szól, mindkét fél a nemzetközi közvéleménynek játszik: Al-Burhán és Dagalo egyaránt a „demokratikus átmenet” és „polgári kormányzás” szükségességét hangoztatja, puccskísérlettel vádolva a másikat.

Az ellenfelek nyeregben érzik magukat. A hadseregnek százezer tagja van, az RSF-nek feleennyi, de törzsi alapon tízezreket tudnak még mozgósítani a csádi határvidékről, sőt magából Csádból is. Al-Burhán az olajvagyon, Dagalo az aranybányák nagy része felett diszponál, így anyagilag is jelentős hátországuk van. A hadsereg birtokolja a légierőt, az RSF fegyveresei viszont jelentős harctéri tapasztalatot szereztek Líbiában és Jemenben, és az orosz Wagner csoporttól is kaptak fegyvereket és kiképzést. Al-Burhán Egyiptommal van jóban, Dagalo az Egyesült Arab Emírségekkel és Szaúd-Arábiával. Amerikával, Kínával és Oroszországgal mind a ketten bizniszeltek.

Stabilitása miatt egészen a közelmúltig Szudán volt a térség „bezzegországa”, a külföld így döbbenten nézi a fejleményeket. Hogy minderre senki nem számított, jól mutatja, hogy az európai országoktól az arabokon át Kínáig szinte mindenki fejvesztve menekíti haza polgárait. Bár számos ország ajánlott közvetítést, a felek egyelőre úgy tűnik, inkább a fegyverekre bízzák a dolgot. A harcoknak még nem látni a végét. Ami biztos, hogy a polgári lakosság rossz idők elé néz. Az infláció már most 60 százalékos, a 45 milliós ország lakóinak harmada pedig nemzetközi segélyekből él. Ráadásul a környező országok közül sem Csád, sem Dél-Szudán, sem Etiópia, sem pedig Egyiptom nincs felkészülve több millió szudáni menekült érkezésére. Azok márpedig érkezni fognak, így a polgárháború az egész régiót destabilizálhatja.