– A Gyurcsány Ferencék által többször felvetett külhoni útlevél, illetve nemzeti vízum bevezethető-e?

– A nemzeti vízum nem más, mint szemantikai tévedés. Amennyiben egy vízumhoz a nemzeti jelzőt rendelnénk, akkor az speciálisan magyar okmány kellene hogy legyen. A jelenlegi magyarországi miniszterelnök egyébként az angol szóhasználatot fordította le magyarra – rosszul. Sajnos igen elterjedt jelenség, hogy a nemzeti jelzőt használják olyan dolgokra is, amelyeket kizárólag az országgal vagy az állammal kapcsolatban szabadna említeni. Tehát ami nemzeti jelzőt kap, az a nemzethez tartozó, azzal szorosan összefüggő intézmény, okmány és így tovább. A nemzeti vízum ugyanakkor azt jelentheti, hogy Magyarország adja ki. Nagyon jellemző, hogy Gyurcsány Ferencék nincsenek tisztában azzal, hogy bizonyos magyar kifejezéseket csak rendkívül árnyaltan lehet megjeleníteni az angol nyelvben, és viszont. Már a státustörvény kedvezőtlen európai fogadtatása idején is újra szembesülnünk kellett azzal, hogy az angol national, nationality kifejezéseknek az adott szövegkörnyezettől függően lehet nemzeti, állami vagy éppen országos vonatkozása. Az angol nationality szó jelenthet állampolgárságot és nemzetiséget is, a kettő pedig nem ugyanaz. Látható, hogy a jelenlegi budapesti kormánykoalíció berkeiben teljes szemantikai zűrzavar uralkodik. Persze hivatkozhatnak arra, hogy Nyugat-Európában sem tökéletesen tisztázottak a különböző fogalmak, csak éppen a kontinens nyugati felén nem a magyar valóságból indulnak ki, hanem a saját helyzetükből, az pedig merőben más.

– S mi a helyzet a nemzetközi jogi környezetet illetően?

– Jogi ismereteim alapján nem tudom elképzelni azt az útlevéltípust, amely úgy érvényes a Magyarországra való belépésre, hogy azt az érintett szomszédos állam nem ismeri el nemzetközi jogi okmányként. A nemzeti vízummal hasonló a helyzet. Ennek az elnevezése körül is zűrzavar uralkodik, de ha az Európai Unióban elterjedt felfogás alapján értelmezzük a nemzeti vízumot, vagyis Magyarország által kiadott dokumentumról lenne szó, akkor az a jelenlegi körülmények között nem jogosítana fel arra, hogy Magyarország területét egy harmadik ország irányába elhagyja az adott személy.

– Azért a határon túli magyarok jelentős részének, különösen a délvidékieknek és a kárpátaljaiaknak már az is örömet okozna, ha olyan hosszú távra szóló vízumhoz jutnának, amely a Magyarországra való akadálytalan bejutást tenné lehetővé a számukra.

– Ilyen már létezik most is, persze ezeket nemcsak a magyarok kérhetik, hanem a többi szerb-montenegrói, illetve ukrán állampolgár is. Olyan vízumot ugyanis nem lehet kiadni, amely csak nemzetiségi alapon kérhető. Az már elképzelhető, hogy mondjuk Kárpátalja megye vagy Vajdaság tartomány összes lakójának adjanak kedvezményes vízumot könnyebb hozzáféréssel, de ehhez annak az államnak a beleegyezése szükséges, amelyhez az adott közigazgatási terület tartozik. Tehát olyan kétoldalú szerződést kell kötni, amely meghatározza azt, hogy a magyar hatóságok által kiadott vízum a szomszéd ország mely területén igényelhető. A nemrégiben megszűnt kishatárforgalmi lehetőség ilyen körülmények között újraéleszthető lenne, de valószínűleg ez is csak a schengeni rendszer beindulásáig. 2007-től már az úgynevezett nemzeti, tehát Magyarország által kiadott vízum lehetőséget teremt majd arra, hogy másik országba is belépjen az adott személy, de csak akkor, ha ezt a vízumot úgy fogja minősíteni az Európai Unió, hogy alkalmas erre a célra. Amennyiben viszont nem minősítik így, akkor ki sem adható. Egyébként ha ez a minősítés megtörténik, akkor várhatóan 3 hónapos tartózkodásra ad majd lehetőséget az okmány.

– A Benes-dekrétumokkal kapcsolatban az ENSZ-ben képviselt magyar álláspont még azokat is megdöbbentette, akiknek a balliberális oldallal kapcsolatban egyáltalán nincsenek illúzióik. Mint ismeretes, az ENSZ emberjogi bizottságának az országok helyzetével foglakozó munkacsoportja zárt ülésszakon a második alkalommal tárgyalta a Benes-dekrétumok kapcsán Szlovákia ellen benyújtott panaszok ügyét. Pozsony ellen külföldi magyar szervezetek, csoportok és egyének azért nyújtottak be panaszlistát, mert a dekrétumok szlovákiai alkalmazása súlyosan sérti az emberi jogokat. Ám a Bem rakparton azt a döntést hozták, hogy eme kérdést nem szükséges tovább tárgyalni a munkacsoportban, így utóbbi olyan egyhangú döntést hozott, amely szerint nem tárgyalják tovább a Pozsony ellen benyújtott emberjogi panaszok ügyét. Mi ez?

– Ez nemzetárulás. Mindazonáltal feltétlenül vázolnom kell az előzményeket, hogy lássuk, milyen szervesen illeszkedik bele ez az álláspont a magyarországi baloldal, különösen a kommunisták, illetve posztkommunisták elmúlt nyolc és fél évtizedes történetébe. A magyarországi politika és a határon túli magyarokként nyilvántartott elszakított nemzetrészek kapcsolata 1918-tól kezdve természetesen több változáson ment át. 1918-19-ben az akkori Magyarországnak meg lett volna a kellő ereje és érzelmi fűtöttsége ahhoz, hogy meg tudja védeni az elszakításra ítélt magyarlakta területeket. Az akkor uralkodó baloldali garnitúra viszont feloszlatta az Erdélyben szolgálni hivatott hadosztályokat, de visszavonták a fegyveres erőket a felvidéki magyarlakta területekről is, holott azok katonailag teljesen védhető pozíciókat foglaltak el. Az egyik következő hihetetlenül negatív lépés megint csak a szélsőbaloldal, illetve a kommunisták előretörésével függ össze. 1947-től, a párizsi békeszerződés aláírásától ugyanis a Magyarországon tanuló felvidéki diákokat már rendőrségi ellenőrzéseknek tették ki. 1948-ban pedig már egy részüket bilincsbe verve kitoloncolták Magyarországról, ezután pedig a szerencsétleneket a szülőföldjükön a csehszlovák állambiztonsági szervek börtönbe vetették. 1951-től pedig hosszú ideig nem tették lehetővé, hogy a szomszédos országokban élő magyarok Magyarországon tartózkodjanak tanulás céljából, mert mindenkit kitoloncoltak. Tudjuk, hogy a kommunista időszakban az úgynevezett internacionalizmus örve alatt a magyarországi vezetők a határon túli magyarokat a szomszédos országok prédájának tekintették. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy a jogvédelmi küzdelmek, amelyeket a határon túli magyarok folytattak, semmilyen valós politikai támogatást nem kaptak a magyarországi hivatalos vezetéstől.

– Mintha csak a máról beszélne…

– Most valóban hasonló jelenségeket tapasztalhatunk. Megítélésem szerint nagyon régen nem tátongott olyan mély szakadék a határon túli magyarok és a magyarországi hivatalos politika között, mint az utóbbi két-három évben. Pedig ennek – az előzményeket tekintve – egyáltalán nem kellett volna így alakulnia, hiszen a rendszerváltás után fokozatosan jöttek létre azok a virtuális és valós szerkezeti elemek, amelyek közelítették egymáshoz a határon túli magyarokat és az anyaországi közéletet. E helyütt a Határon Túli Magyarok Hivatalának megalakítását, az Illyés Közalapítvány létrehozását, az első magyar-magyar csúcsot, a Magyar Állandó Értekezlet megalakulását és a státustörvény elfogadását kell feltétlenül megemlítenünk. 2002-ben azonban megszakadt ez a kedvező – bár az alapszerződések által igencsak beárnyékolt – folyamat.

– A Horn-kormány működése ezek szerint belesimult ebbe a 12 éves, nemzetpolitikai szempontból úgy-ahogy kedvező időszakba?

– 1994 és 1998 között sem tapasztalhattunk ilyen nagyszámú rendkívül negatív jelenséget, mint mostanság, köszönhetően annak, hogy az akkori MSZP-ben a nemzetileg elkötelezett politikusok – például Szűrös Mátyás, Tabajdi Csaba vagy Kósa Ferenc – még elég erőteljesen tudták érvényesíteni az akaratukat. 2002-ben viszont bekövetkezett egy hatalmas törés, de az igazi szakadék a nyári kormányfőváltás nyomán alakult ki. Gyurcsány Ferenc kormányfővé választása óta tanúi, sőt elszenvedői lehettünk a kormány népszavazással kapcsolatos minősíthetetlen hazugságainak, ráadásul szomorúan kell tapasztalnunk azokat a pökhendi módon megfogalmazott javaslatokat, amelyeket Gyurcsány Ferencék a határon túli magyarok orra alá dörgöltek mindenféle gátlás nélkül, de anélkül is, hogy mindezeket az érintettekkel – velünk – megbeszélték volna. Sőt úgy tűnik, jogászokkal sem sűrűn konzultáltak a kormány és a koalíciós pártok reprezentáns képviselői. Mindemellett az általuk sokat emlegetett Szülőföld Programmal és Szülőföld Alappal kapcsolatban teljesen semmibe vették a javaslatainkat. A felvidéki magyarokat pedig külön pofon vágta a Gyurcsány-kormány azzal a döntéssel, amellyel gyakorlatilag megakadályozta, hogy a Benes-dekrétumok ügyét az ENSZ emberjogi bizottságának a kisebbségi albizottsága megtárgyalja. Holott a szlovákiai jogrendből nem iktatták ki a hírhedt dekrétumokat, pedig azoknak máig tartó, főként tulajdonjogi jellegű hatásai vannak, különösen a magyarokra nézvést. Ez nem más, mint nemzetárulás.

– Ön csak elvétve mondott ilyet az elmúlt másfél évtizedben.

– Sajnos ezt az egészet nem tudom másképp minősíteni.

– Egyes hírek szerint a Gyurcsány-kormány döntése hátterében az áll, hogy decemberben Eduard Kukan szlovák külügyminiszter megkérte magyar kollegáját, Somogyi Ferencet, hogy Budapest ne feszegesse a Benes-dekrétumok kérdését a nemzetközi fórumok előtt.

– Magyarország balliberális kormánya teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy a szomszédsági kapcsolatokra való tekintettel nem támogatja a kezdeményezést, igaz, hozzátették, hogy ha véletlenül mások úgy döntenének, hogy nemzetközi fórumokon tárgyalást kezdeményeznek az ügyben, akkor azt nem akadályozzák meg.

– Megható nagylelkűség! Az is elhangzott a kormány részéről, hogy a Benes-dekrétumok ügyét nem az ENSZ-ben, hanem az Európai Unió berkeiben kell megvitatni.

– Ezt az indokot nem lehet komolyan venni, mert egy középszintű szakember is tudja, hogy mindezt nem lehet az unióban felvetni, mivel a római szerződés aláírása előtt keletkezett problémákkal az Európai Unió nem hajlandó foglalkozni. Különben sincs esély arra, hogy az Európai Bizottságban vagy az Európai Parlamentben foglalkozzanak a kérdéssel, mégpedig a cseh és a szlovák kormány köztudottan elutasító hozzáállása miatt. Tehát Magyarország belement egy olyan megállapodásba, amely egyértelműen hátrányosan érinti az elszakított területeken élő magyarokat, és nem csupán a felvidékieket. Természetesen elsődlegesen a jelenleg is a Felvidéken élő, vagy onnan a világ számos országába elszármazott nemzettársainkat érinti Gyurcsányék döntése, de amennyiben egy ilyen kérdésben a budapesti kormány elárulja őket – márpedig most ez történt -, akkor az az egész nemzetet érinti. Ez az ügy szinte felfoghatatlanul komoly értékrendbéli válságot eredményezhet.

– Ezek után például a Tito fegyveres alakulatai által 1944-45-ben kivégzett 30-40 ezer délvidéki magyar ügyét simán lesöpörhetik az asztalról a szerb hatóságok.

– A Gyurcsány-kormány ezzel a döntésével olyan ütőkártyát adott a szomszédos államok kormányainak a kezébe, amellyel bármikor lehet élni, mert bebizonyosodott, hogy a budapesti kormányt nem érdeklik azok az ügyek, amelyek a nemzettel történnek, legfeljebb azok, amelyek a jelenlegi Magyarország lakosaival kapcsolatosak.