– Jól tudjuk, annak magyarázata, hogy az Oroszországban 1917. október 25-én végrehajtott kis bolsevista államcsínyt a Szovjetunió Nagy Októberi Szocialista Forradalomként november 7-én ünnepelte és ünnepeltette az általa leigázott országokban, pusztán a régi orosz és a Gergely-naptár különbözősége. De mi az oka annak, hogy Oroszországban május 9-e a „Győzelem napja”, holott a Harmadik Birodalom feltétel nélküli fegyverletétele 1945. május 7-én történt?

– A dátumok közötti eltérés nem egyszerűen azért van, mert a szovjet fél ragaszkodott ahhoz, hogy csak akkor legyen érvényes a béke, amikor ők is aláírták a fegyverletételi nyilatkozatot, hanem itt egy mély megosztásról van szó. A szovjetek soha nem ismerték be, hogy részt vettek a II. világháborúban. A beismerés ugyanis azt jelentette volna, hogy Lengyelország keleti felének az évtizedeken át makacsul tagadott Ribbentropp-Molotov-paktum alapján történt megszállásával a háborút a Szovjetunió is kezdte. Tehát mi 1941. június 22-én léptünk be a háborúba, ez volt a hivatalos szovjet-orosz álláspont és nem is volt II. világháború, hanem ez a Nagy Honvédő Háború volt. Ehhez pedig egy másik dátumra volt szükségük.

– Hogy fogadta a hon a háborúból visszatérő fiait, hogy köszönte meg véráldozatukat?

– Rémes volt, a kezüket-lábukat, szemük világát vesztett szerencsétlen rokkantakon senki nem segített. Emlékszem, kerekes székekben mentek vagy csapágyas kis deszkákon lökték magukat előre. Volt egy hatalmas plakát, rajta egy nő: „Oroszország-Anyácska hív benneteket”. Mikor pedig megjöttek, senki nem törődött velük. De Sztálin legalább nem csukatta be őket, Hruscsov azonban a rokkant katonákat egy tavon lévő szigetre szállíttatta, ahonnét nem volt szabad elmenniük – de nem is tudtak volna, mert még mankójuk sem volt. Hruscsov ifjúsági fesztiválokat akart rendezni és külföldi látogatókat fogadni, ezért nem szerette, hogy szem előtt vannak és elrontják a városképet – tehát egyszerűen eltüntette őket. Akik pedig fogságba estek, utóbb mind börtönbe kerültek. Sztálin azt mondta a háború elején, nekünk nincsenek hadifoglyaink, csak árulóink vannak.

– Közben több kisebb honvédő háborút vívtak az újbóli szovjet-orosz megszállásba beletörődni nem akaró balti népek, az észtek, a lettek, a litvánok vagy az ukránok – még több mint tíz évvel a nagy háború vége után is…

– Ezekről a háborúkról a Szovjetunióban az érintett területeken élőkön kívül senki nem tudhatott, a hírekben még csak említést sem tettek róluk. A szovjetek a legkíméletlenebb eszközöket vetették be a felkelőkkel szemben; a szmerty, a halál a kémekre NKVD szervezetet küldték rájuk, ügynököket igyekeztek bejuttatni a soraik közé, a fegyveres harc mégis 1956-57-ig tartott, míg a magyar forradalom és szabadságharc bukása be nem láttatta a felkelőkkel, hogy a Nyugat segítségére egyáltalán nem számíthatnak.

– Nem segíti a történelmi tisztánlátás kialakulását, hogy az USA további ötven évre zárolta a II. világháborús levéltárakat, hiszen a háború végén ők találták meg és tették rá kezüket a Harmadik Birodalom iratanyagának túlnyomó részére.

– Egy, a Szovjetunióból elmenekülni kényszerült volt katonai hírszerző tiszt, Vlagyimir Rezun Viktor Szuvorov álnéven háromkötetes munkát írt a háborúról, kimondottan a hírszerzés szakmai szempontjai szerint. Egyebek között kimutatja, hogy a Vörös Hadsereg már 1939-től kezdődően háborúra készült Németország ellen. Az 1941-ben indított német támadás azért volt olyan sikeres, mert a szovjet csapatokat éppen felvonulásuk közben érte: hatalmas fegyverzeti és üzemanyagkészletek jutottak a németek kezére, gyakorlatilag kíséret nélküli szállítmányként, másrészről tömegével ejtettek hadifoglyokat a fegyverzet nélküli alakulatok katonáiból. A Trilógia – bár a három könyvből eddig összesen 13 millió példány kelt el – sajátságos módon mégsem mozgatta meg a „hivatalos tudományosság” állóvizét. A közelmúltban felkérést kaptam előszó megírásához egy volt francia tiszt könyvéhez, aki Bormann és a gestapós Müller életének hosszú éveken át folytatott alapos tanulmányozása után arra a következtetésre jut, hogy legkésőbb a háború végén mindketten Sztálin ügynökei voltak. A II. világháború a „végső megoldások” háborúja volt, az „igazságok” harca. Végső soron Hitler is és Sztálin is az európai kultúrát akarta eltüntetni, ezért egyenlő mértékben felelősek a szörnyűséges pusztításért. Tervét Sztálin csak részben tudta megvalósítani, de az így is fél Európa fél évszázadon át tartó alávetettségét jelentette. Azért tekintik mégis felszabadítónak, mert Nyugaton meghatározóan azok az úgynevezett baloldali körök tartják befolyásuk alatt a szellemi életet és bírják a politikai hatalmat, akik a korábbi évtizedekben szemforgató módon hitelesítették a Szovjetuniót: Lenintől Gorbacsovig – en bloc… De teszik ezt most is, amikor közönséget adnak egy új Sztálin-szobor felállításához, ami azzal a körmönfontsággal történik, hogy a népek bölcs vezére most Jaltában kap emlékművet – ott, ahol a nyugati szövetségesek fél Európát elárulva átengedték a szovjet-orosz medvének. De mit gondoljunk arról, hogy a demokratikus Európai Unió betiltotta a náci jelképeket, a kommunista jelképeket meg nem. Avagy, ha 1945 után Németországban a kelet-európai forgatókönyv szerinti rendszerváltozással bevezették volna a „demokráciát”, akkor ott még mindig a nemzetiszocialista párt lenne hatalmon?

– A Putyin és körei vezette Oroszország most részt vesz a terrorizmus elleni háborúban, amiről létezik egy felfogás, hogy a terrorizmus elleni küzdelmet el sem lehet kezdeni a terrorizmus elleni háború berekesztése nélkül.

– Még a II. világháború sem ér véget addig, míg a kommunizmust ki nem dobjuk a szemétdombra!

– Mit hozott a Szovjetunió felbomlása az orosz népnek?

– A belpolitikában Putyinék egyfolytában azon mesterkednek, hogy megpróbálják viszszahozni a régi szovjet rendszert – no nem az egészet, csak egyes részeit. Ez nagyon nehéz feladat, hiszen alapjaiban változott meg az emberek gondolkodásmódja. A szovjet időkben senkinek nem volt pénze, mára viszont a lakosság három százalékának van pénze. Hogy lehet rájuk befolyással lenni? Egy velejéig korrupt társadalomban nem lehet tömegterrort bevezetni; végső soron csak a kenőpénzek lesznek nagyobbak, semmi más különbség nincs. Egy elnyomó rendszer kialakításához az adott országot le kell zárni. Az államterrorhoz elengedhetetlenül szükség van eszelősökre, megszállottakra is, de ilyenek ma már nincsenek. A műholdas rádiók és televíziók, a telefonok és a mobiltelefonok, a számítógépek és a világháló korában az országot nem lehet úgy lezárni és az embereket bezárni, mint annak idején, amikor a párt döntötte el, ki megbízható és ki nem. Tehát, akinek most van pénze, a világ legtermészetesebb módján megveszi a jegyét és oda utazik, ahová csak akar. Az persze más kérdés, hogy szegénysége miatt a lakosság döntő többsége erre még csak nem is gondolhat. Ez lenne az a nagy szabadság? Ami a külpolitikai öszszefüggéseket illeti, a szövetségből kivált országok kötöttek ugyan mondjuk kereskedelmi szerződéseket Moszkvával, de arról hallani sem akarnak, hogy újból onnét irányítsák őket. Sem a balti államok, sem Ukrajna. Oroszország pedig ma már mégsem szállhatja meg őket. Ukrajna végül is egy 50 milliós ország… De ott van Csecsenföld, ami olyan kicsi, hogy aki nem tudja, hol keresse, alig találja meg a térképen. Oroszország majd tíz év óta harcol ellenük, a legkisebb siker nélkül és még csak távoli kilátással sem bármiféle sikerre. Ilyen módszerekkel nem lehet problémákat megoldani. A fő irányt tekintve látnunk kell, hogy bár az önállósult országok rengeteg nehézséggel küzdenek, előbb-utóbb talpra állnak és megerősödnek.

– „Szövetségbe forrt szabad köztársaságok / a nagy Oroszország kovácsolta frigy” – így kezdődik a volt Szovjetunió himnusza, aminek dallamát egy ideje Oroszország himnuszaként hallhatjuk viszont, bár még nem az eredeti szöveggel…

– Az olajválság a Szovjetuniónak 1981-ben 3,5 milliárd USA-dollárba került, Afganisztán pedig 2,5 milliárdba – egyetlen évben, majd egy évtizeden keresztül. Ma ilyen mértékű beavatkozásra nincs szükség, de már nincs ideológia sem hozzá – a kommunista ideológia egyszerűen eltűnt. Putyinnak a Szovjetunió restaurálására irányuló kísérletét illetően meghatározó, hogy akik most az országban hatalmon vannak, azok mind volt KGB-hivatalnokok, kis ügynökök voltak. Nem tábornokok, többségükben még csak nem is tisztek. Mint ahogy Putyin is csak egy jelentéktelen kis figura volt annak idején Kelet-Németországban. Ezek az alacsony beosztású emberek egyszerűen nem értették meg, miért omlott össze a Szovjetunió, mint ahogy annak birodalom-természetét sem értették soha. Arról nekem sem volt fogalmam, hogy a rendszer meddig lesz képes fennmaradni, de 16 éves koromban, 1958-ban már szilárd meggyőződésem volt, hogy előbb-utóbb össze kell omlania, hiszen gazdaságilag éppúgy működésképtelen, mint ahogy politikailag is fenntarthatatlan. Ma ehhez senki nem akar visszatérni. Å?k azonban mindmáig abban a hiszemben vannak, hogy valakik aláásták a Szovjetuniót, árulás történt. Ezek az alakok őrültek, bármire képesek, és ugyanazt azt akarják megcsinálni, amit egyesek Németországban az első világháború után: úgy gondolván, hogy országukat elárulták, elégtételt kell venniük. Ezek a körök most ugyanazt akarják, mint Hitler és ebben a revánsban Oroszország tönkre fog menni, alkotóelemeire fog széthullani. Ugyanígy fog felbomlani az egész világ is, mindenki a maga útját járja majd, a Közel-Kelet, Európa, Amerika – és Oroszország is.