Ismerjük a farkast kiáltó hazudós pásztor történetét, aki annyiszor kiáltott ok nélkül farkast, hogy amikor a bestia végül valóban megjelent, már senki nem hitt neki. A mese ma is igaz. Sőt. Megszaporodtak a hazudós pásztorok. A maiak kitalált farkasa azonban nem az öreg lompos-bozontos, hanem egy nála is ijesztőbb lény, a gyilkos tekintetű, euro-atlanti, vérre szomjazó arab terrorista. Augusztus 10-én Londonban a hatóságok farkast kiáltottak. Nem először. 2001. szeptember 11-e, a Nagy Farkastámadás óta a washingtoni és baráti nyájak pásztorai egyre-másra kiáltoznak: farkas, farkas! Éppen úgy, mint a mesében.

2003 óta az amerikai biztonságiak már többször megfújták a riadókürtöt, mondván, az Egyesült Államokra a 2001. szeptember 11-eihez hasonló terrortámadás leselkedik. Az első nagy riadó 2003 januárjában volt. A dátum nem véletlen. A dolog az iraki hadjárat megindítása előtt három hónappal történt. A helyszín Nagy-Britannia. A titkosszolgálat jelentése szerint egy al-Kaida-sejt a londoni metró ellen nagyszabású vegyi támadásra készült. A riadójelző narancsra váltott. Az ügyesen kiszivárogtatott információ szerint a tervezett támadás mögött Oszama bin Laden iraki helytartója, Abu Muszab az-Zarkáwi állt, aki titkos iraki laborjaiban magával Szaddám Huszeinnel kotyvasztotta ki a gyilkos mérget egy észak-iraki bázison. A US Joint Chiefs of Straff vezetőjének, Richard Myersnek a Birmingham Evening Mailnek adott interjúja tanulsága szerint mind az elkövetők, mind a méreg Irakból származnak. Mai szemmel nézve a történet komikus, 2003-ban azonban még véresen komolynak tűnt. Később a nemzetközi megfigyelők tiszteletüket tették a szóban forgó bázison, ahol a London Observer február 9-i számában megjelent beszámoló szerint „nyoma sem volt kémiai fegyvereknek. Az egyetlen vegyi anyag, amit találtak, parafin és főzéshez használatos növényi olaj volt”. A botrány hamar elült. Az amerikai titkosszolgálat azonban nem adta fel. 2003. február 8-án újabb farkast kiáltottak, ezúttal Washingtonban. A hatóságok bejelentették, az al-Kaida radioaktív bombákat készült robbantani az amerikai fővárosban. A gyanúsított ezúttal is a véreskezű Szaddám Huszeinnel kaszinózó az-Zarkáwi volt. Konkrét bizonyítékok most sem akadtak. Ennek ellenére Colin Powell február 10-én az ABC This Week műsorának kifejtette, hogy „Terroristák könnyedén összeállíthatnak piszkos, radioaktív bombákat, hogy azokat az Egyesült Államok belsejében robbantsák fel”. A riporter kérdésére, hogy ennek mennyi a valószínűsége, a külügyminiszter így felelt: „Nem tudom megmondani. Mindenesetre úgy vélem, hogy az a bölcs dolog, ha tudatjuk ezt a lehetőséget az amerikai polgárokkal”. Mégsem volt okos dolog. Ámbár az tény – minő véletlen -, a riadókürt éppen három nappal azután harsant fel, hogy Colin Powell amerikai külügyminiszter az ENSZ Biztonsági Tanácsa előtt előadta az iraki tömegpusztító fegyverekről szóló történetét. Amelyből – mint azóta már tudjuk – egy szó sem volt igaz. A riadót követően a készülő Irak elleni hadjárat társadalmi támogatottsága mérhetően megnövekedett. Hogy így történt, abban nagy szerepe volt annak, hogy a republikánus amerikai média továbbszőtte Powell meséjét. Az amerikai polgárok pedig már nemcsak az utcákon, postákon és bevásárlóközpontokban rettegtek, hanem otthon is. Tom Ridge biztonsági főnök úgy döntött, hogy bár a riadó ezúttal hamis volt – hazudtak a népnek -, a veszély elméleti lehetősége fennáll. Nem jött farkas, de jöhetett volna. A narancssárga riadószint tehát továbbra is érvényben maradt. Mintha a jövőbe látott volna. Pár nappal később egy titokzatos Bin Laden-videó kezdett terjedni, amelyen a népszerű akcióhős óva intette Washingtont az iraki beavatkozástól. Máig megmagyarázhatatlan módon a szemfüles Powellnek már az előtt az asztalán volt a felvétel, hogy azt az al-Dzsazíra bemutatta volna. Szaddám Huszeint viszont már semmi nem menthette fel a vád alól, hogy egy követ fúj az Iszlám Kalifátus felépítésén fáradozó terroristaharcossal. A farkas nem jött, de küldött egy videót. A nyáj hangulata a lehető legtökéletesebben alakult a készülő háborúhoz. Miközben Colin Powell a Zarkawi-dossziét lobogtatta az ENSZ előtt, s Washington óceánon inneni szövetségesei sem tétlenkedtek. Jose Maria Aznar spanyol miniszterelnök azon fáradozott, hogy a Spanyolországot fenyegető terrortámadás szörnyű veszélyéről győzze meg országa parlamentjét. A spanyol miniszterelnöknek az El Pais február 6-i számában közölt elképzelése szerint az-Zarkáwi szövetségesei már Hispániában vannak. Hogy szavainak nyomatékot adjon, elrendelte tizenhat al-Kaida-gyanús férfi letartóztatását. Farkas! Farkas! – kiáltotta a spanyol pásztor. Később kiderült, hogy a lefoglalt gyanús vegyi anyagok közül a legveszélyesebb is legföljebb rovarirtásra vagy ruhafehérítésre használható. A nyáj mégis félősen összebújt. Négy nappal karácsony előtt, december 21-én az Amerikai Egyesült Államokban a farkas szörnyű árnyéka megjelent a falon. Donald Rumsfeld védelmi miniszter nagy nyilvánosság előtt találgatásokba kezdett arról, hogy a közeljövőben New York és más nagyvárosok is a terroristák céltáblájára kerülhetnek. „Hosszú és nehéz háború” ígéretével kívánt boldog karácsonyt az amerikai népnek, hiszen, ahogy mondta, „a karácsonyi időszak alatt a fenyegetettség nagyobb, mint szeptember 11-e óta bármikor”. Tom Ridge pedig egyenesen második szeptember 11-éről beszélt. Uncle Sam nem hagyta cserben a nyáját. A Pentagon légvédelmi rakétákat helyezett üzembe Washingtonban, hogy azok őrizzék a békés amerikaiak álmait. A kormánypárti sajtó egyhangúlag támogatta az intézkedést. Az ABC News által december 23-án közölt hivatalos álláspont szerint az al-Kaida saját pilótáit készül beépíteni a tengeren túli légitársaságok alkalmazottainak sorába. A farkasvadászatból nem maradhatott ki a józan politikájáról híres, így média szempontból érdektelen Franciaország sem. Az amerikai hírszerzés közölte, al-Kaida- és tálib – nem tévedés, tálib – terroristák Air France-gépek eltérítésére készülnek, amelyeket a szeptember 11-i receptet követve amerikai célpontok ellen kívánnak felhasználni. A francia légitársaság karácsonyi járatait törölték, a légtér biztonságát pedig F16-os gépek vigyázták. A józan franciák azonban nem hagyták anynyiban a dolgot, és vizsgálatot indítottak az ügyben. Kiderült, hogy az amerikaiak által al-Kaida-gyanúsként leírt hat utas a következő volt: egy hatéves kisfiú, egy idős kínai vendéglős, egy walesi biztosítási ügynök és három született francia. Fény derült arra is, hogy az egész komédia két nap kemény tárgyalás után lepleződött le, amelynek ideje alatt az amerikaiak kerek perec leszögezték, hogy ha a franciák nem törlik a járataikat, akkor akár van terrorista a gépeken, akár nincs, ők bizony nem engedik be légterükbe az Air France repülőit. Az amerikaiak csak a szünidő végén, január 2-án ismerték be, hogy bocsánat, tévedés volt. A következő farkast 2004 júliusának végén kiáltották. A rémhír szerint a terroristák ezúttal a Bretton Woods Institutions nevű vállalat, illetve a Wall Street-i tőzsde épülete ellen készültek támadást intézni egy autóba rejtett pokolgéppel. Farkas! Farkas! Minő véletlen, a riadó éppen pár órával John Kerry Demokrata-párti gyűlésen elmondott beszéde előtt tört ki, így Bush elnök riválisának monológja a nagy ribillióban érdektelenségbe fulladt. Ekkorra már a rettegés szerves részévé vált az amerikaiak életének, így Washington már arra sem méltatta a nyájat, hogy bármiféle információt közöljön az ügyről. Mindenki tudta már, mi a teendő, ha kigyullad a riadólámpa: jön a farkas, félni kell. A – fogalmazzunk finoman – köztájékoztatás hiányosságait a New York Times is felrótta a kormányzatnak 2004. augusztus 3-i számában. Washingtont számtalan kritika érte félelempolitikája miatt. Később kiszivárgott, hogy ezt illetően az amerikai vezetés is megosztott. Tom Ridge az USA Todaynek adott egyik nyilatkozatában elmondta, sokszor ő maga sem értett egyet a magas riadókészültség bevezetésével. Egyes körök viszont igen keményen kardoskodtak mellette – hogy kik ezek a „körök”, arról Ridge nem tett említést. Remekül illett az álriadók sorozatába az idei augusztus 10-ei londoni cirkusz is. Brit hírszerzők szerint terroristák egy csoportja tíz Amerikába tartó repülőgép egyidejű eltérítését tervezte, hogy azokat a szeptember 11-ei receptet követve civil célpontok ellen használják fel. Farkas! Farkas! A reptereken a káosz lett az úr. A brit hatóság lecsapott: most elfogjuk a gonosztevőket! Pár nap alatt letartóztattak huszonnégy gyanúsítottat, akikről – ki hitte volna – kiderült, hogy a július 7-i metrórobbantások elkövetőihez hasonlóan Angliában született muszlimok. Ennyit a sikeres integrációról és multikulturális társadalomról. És ha már itt tartunk, a terroristajelöltek közül kettő született fehér brit. Ami még szörnyűbb, az egyikük, Don Stewart-White egy közismert konzervatív párti aktivista gyermeke. Farkas! Farkas! Az egyik például muszlim, a másik brit konzervatív! Dupla veszély a munkáspárti Britanniára. Később kiderült, hogy a letartóztatottak közül egy ellen sincs bizonyíték. A brit hatóságok sztorija több ponton is sántított. Brit titkosszolgálati jelentés szerint a feltételezett elkövetők egy TATP (Tri Acetone Tri Peroxide) nevű vegyülettel kívánták felrobbantani a repülőt, ami egy – köztudottan – terroristák által használt robbanó folyadék. Köztudottan? Ne érezze magát zavarban a tisztelt olvasó. A szert maguk az elvetemült terroristák sem ismerik. A szakirodalom ugyanis egyetlen Pakisztánban feljegyzett esetről emlékezik meg, amikor az elkövetők az említett vegyületet használták. De akkor sem robbanóanyagként, hanem detonátorként. Volt azonban egy momentum, ami még ennél is több kérdőjelet vet fel a terrorriadó hitelét illetően. Egybehangzó brit források szerint a terroristának látszó személyek augusztus 16-ára foglalták le a repülőjegyeiket. Ennek fényében jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor vajon miért tört ki a hisztéria jó egy héttel korábban? Miért volt szükség a világraszóló pánikra és miért kellett televíziós valóságshow-vá alakítani a reptéri eseményeket, ha egy héttel később utaztak – volna – azok, akiket akkor már rég rács mögé dugtak? Farkas? Farkas? Mire kellett ez a cirkusz? Jó azoknak, akik hisznek az összeesküvés-elméletekben, számukra a válasz egyértelmű: az egész felhajtás nem volt egyéb, mint egy amerikai recept alapján kifőzött kísérlet arra, hogy Tony Blair kellő népi támogatást szerezzen az úgynevezett terrorellenes háborúhoz. A brit nép azonban nem birka, vagy legalábbis eleinte úgy tűnt, mintha nem volna az. Látták, mi folyik a világban: a NATO-csapatok vesztésre állnak Afganisztánban, az Egyesült Államok vesztésre áll Irakban, Izrael vesztésre áll Libanonban. A dollár mélyponton, a benzin ára az egekben. Farkas? Farkas? Hm. A riadó idején az izraeli gépek – Blair hallgatólagos támogatásával – éppen javában bombázták Libanont. A Sky News által végzett közvélemény-kutatás szerint a britek 70 százaléka elítélte a libanoni vérontást, és azonnali beavatkozást várt Blairtől. A Heathrow repülőtéren rendezett ramazuri tehát nagyon jól jött. A terrorveszély és a brit titkosszolgálatok hősies megelőző csapása pillanatok alatt vezető hírré vált Nagy-Britanniában. A kutyát sem érdekelte többé, hogy Libanonban az izraeliek már ezernél több civilt gyilkoltak meg. A reptéri felfordulás híre azt a képzetet keltette az emberekben, hogy „szinte már olyan, mintha itt volna a farkas”, hogy valójában nem a Közel-Kelet, hanem a Nyugat áll ostrom alatt. A módszer – „ha jött volna a farkas, így kaptuk volna el” – bevált, és ami a legérdekesebb, új távlatokat nyitott. A londoni merényletet követően Bush elnök népszerűsége öt százalékot ugrott. Ismét ő lett a legbátrabb pásztor. Hogy meddig lehet ezt a játékot játszani és büntetlenül riogatni a népet? Nem könnyű a válasz. A XXI. században ugyanis másképpen kanyarodik a mese fonala. Ma nem az a kérdés, hogy hisznek-e még a többiek a hazudós pásztornak, ha egyszer valóban megjelenik a farkas, hanem az, hogy tulajdonképpen kit vagy mit kell farkasnak tekinteni. Sayfo Omar