Európa rasszizmussal vádolja a Svájci Néppártot

A törvényhozásba a legtöbb képviselőt küldő szervezet népi kezdeményezést indított, amely módosítaná az 1999-es alkotmányt, és kiutasítaná az országból azokat a külföldieket, akiket súlyos bűncselekmények miatt elítéltek, vagy kihasználva az ország társadalombiztosítási rendszerét, visszaéltek a szociális juttatásokkal.

Augusztus elseje nemzeti ünnep az alpesi országban. Az Örök Szövetség napja, a Svájci Államszövetség megalapításának (1291) évfordulója. A szavazópolgárokat idén nyáron a „születésnapi üdvözlet” mellett egy kis aláírásgyűjtő ív is várta a postaládájukban. Utóbbin 2008 végéig bárki csatlakozhat a párt népszavazási kezdeményezéséhez. Az októberi választásokra készülve hatalmas felzúdulást keltett egy ehhez kapcsolódó plakát, amelyen a svájci zászlón álldogáló három fehér bárány kilöki a negyedik feketét. Jelszó: „A nagyobb biztonságért”.

A hét és fél milliós állam lakosságának egyötöde, a munkavállalók egynegyede külföldi. Számuk annak ellenére nő, hogy évről évre többüket honosítják. A bevándorlók anyaország szerinti megoszlása jelentősen átalakult az utóbbi évtizedekben, csak minden harmadik érkezik a szomszédos országokból. Közel félmillióan jöttek a volt Jugoszlávia területéről (a szerbhorvát a rétorománt megelőzve immár a negyedik beszélt nyelv a német, a francia és az olasz után), és közel 200 ezer az afrikaiak és ázsiaiak száma.

Kemény szavak

Az ENSZ szerint a Svájci Néppárt (SVP) javaslata a növekvő rasszizmus és idegengyűlölet baljós jelképe. Megbízottja hiába várt magyarázatot a párttól. A tekintélyes brit lapot, az Independentet az SVP egyik felvetése, mely szerint a fiatalkorú elítéltek családját is kitoloncolnák az országból, a náci Sippenhaftra emlékeztette, amely a családtagok és a rokonság büntetőjogi felelősségét jelentette. Az újság zürichi tudósítója szerint az idegenellenességet valójában az a félelem váltja ki, hogy a több gyermeket vállaló bevándorlók leszármazottai Svájcot rövid időn belül muszlim állammá tehetik. Úgy véli, a tervezet precedenst teremthet egész Európában, ahol szinte mindenütt a multikulturalizmust támogató liberálisabb és az inkább az elszigetelődést és a különállást választó konzervatívabb oldal közötti viták jellemzik a politikai életet.

Ami az ellenfelei által populistának tartott SVP-t illeti, a párt saját bevallása szerint végre egyértelműen fogalmaz: aki nem tartja be a törvényeket, és súlyos bűncselekményeket követ el, valamint a munka és önképzés, a magáról és a családtagjairól való felelősségteljes gondoskodás helyett visszaél az ország nagyvonalú szociális támogató rendszerével, az elveszti a vendégként élvezett jogát arra, hogy az országban maradjon. Több-kevesebb sikerrel már régóta szorgalmazzák a bevándorlás visszaszorítását, és most különfüzetet adtak ki, melyben felsorakoztatják a kezdeményezés melletti érveiket.

Álláspontjuk szerint az ország híres évszázados befogadó politikájáról, ám az utóbbi időben annyit romlott a helyzet, hogy kötelességük cselekedni. A baloldali intézkedéseknek köszönhetően ugyanis lazultak a beutazás és a befogadás szabályai, lehetővé vált az „átmeneti itt-tartózkodás”, és egyre többen kérnek családegyesítést: minden harmadik bevándorló így jut az országba. A negatív példák között említik azt az esetet, amikor 2005 decemberében az illetékes svájci hatóság visszautasította az Eritreából érkezett, a katonai szolgálatot megtagadó szökevények kiadatását azzal az indokkal, hogy otthonukban túlzott büntetés várna rájuk. A hatás nem maradt el: egy évre rá meghétszereződött az eritreai menedékkérők száma (160-ról 1200 főre), ezzel az afrikai állam szorosan az első Szerbia mögé került a Svájcba indult bevándorlókat kibocsátó országok listáján. A kezdeményezés támogatása melletti leghatásosabb érvet azonban a bűnügyi statisztikák szolgáltatják. Ez az, amit valamennyi állampolgár a bőrén érezhet. Az adatok szerint a bűncselekményt elkövetők fele külföldi, azaz a körükben négyszer olyan gyakori a bűnözés, mint a svájciak között. A kábítószer-kereskedelem és a betörések esetében jóval nagyobb ez az arány. Az őslakosok szemét az is csípi, hogy sok elítéltnek a börtöni élet maga a paradicsom: hotelszerű körülmények között élhetnek, többféle menü, a tévében negyven csatorna közül válogathatnak, és fizetésért dolgozhatnak. Ehhez képest a napi hat svájci frank „zsebpénz” aprópénznek számít. Csoda-e, hogy a beszámolók szerint többen inkább maradnának? Gyorsan növekszik a bevándorlók körében a fiatalkorú bűnelkövetők száma is, 1999 és 2005 között ez megduplázódott.

Az SVP szerint inognak a nyugat-európai típusú államberendezkedésnek és a svájci jogrendnek az alapjai. Sokan olyan helyről érkeznek, ahol nincsenek demokratikus hagyományok. A magukat kereszténynek vallók száma csökken, a muszlimoké 1990 és 2000 között megkétszereződött. Egy genfi tanárt elbocsátottak, mert a francia Le Monde napilapnak arról beszélt, hogy jogos büntetésnek tartja a hűtlen asszonyok megkövezését. Svájcban 140 körüli a mecsetek száma, és a néppárt gátolta meg, hogy az iszlám jog szimbólumainak tekintett újabb minaretek épüljenek a már meglévő genfi és zürichi mellé.

A bűnözés mellett a kezdeményezők másik fontos érve, hogy sokan húznak óriási hasznot a társadalombiztosítási ellátórendszerek nagyvonalúságából. A legtöbb bevándorló nem menekült, nem üldözi őket senki, de munkát sem keres. Bizonyosan profitálhat viszont családjával együtt a munkanélküli és egyéb szociális támogatásokból. Egy új betelepülő kezdetben mindig többe kerül az államnak, mint fordítva. Ez sok svájci szerint még nem is lenne baj, ha az országban maradnának. Egy német közgazdász kiszámolta: a bevándorlók átlagosan 25 évnyi ott-tartózkodás után válnak a büdzsé nettó befizetőivé, azaz addigra egyenlítik ki adóikkal az addig rájuk kiadott euróezreket. A bevándorlók fele azonban a tapasztalatok szerint már 5 év után elhagyja az adott államot, és csak minden ötödik marad huszonöt év után is. A tendenciák kedvezőtlenek: egyre kevesebb keresőképes érkezik Svájcba, sokan sem nyelvismerettel, sem szakképzettséggel nem rendelkeznek, és gyakran a hajlandóságuk is kicsi arra, hogy képezzék magukat. Mindez az integrációjukat is lassítja.

Az SVP megoldása drasztikus: a súlyosabb bűncselekmények (emberölés, erőszakos nemi közösülés, emberkereskedelem és prostitúcióra kényszerítés, kábítószer-kereskedelem, betörés; a sor még folytatódik és a jövőben bővíthető lenne) és a társadalombiztosításon való nyerészkedés automatikusan az országból való kiutasítást vonnák maguk után. Ezt a lehetőséget eddig a büntető törvénykönyv szabályozta, s mellékbüntetésnek számított, de az idegenrendészet is hozhatott ilyen intézkedést. Alkalmazásuk kantononként eltért, és az eljárások nagyon sokáig elhúzódtak. Az unió polgárai a vonatkozó szerződések miatt valamivel kedvezőbb helyzetben lennének, de az intézkedések őket érintik kevésbé: bár a külföldiek 40 százaléka érkezik csak az EU határa­in kívülről, a bűnelkövetőknél ugyanez az arány 75 százalék.

Kirekesztők egymás között

Svájcban legendásan nehéz állampolgársághoz jutni, ám mivel hatalmas a kérelmezők száma, jóval több külföldit honosítanak, mint hazánkban. Nem elég megszületni, tizenkét ott töltött év, és büntetlen előélet szükséges az elnyeréséhez, ráadásul helyi szinten határoznak a jelentkezőkről. A szövetségi kormány eddig kétszer vette volna ki az emberek kezéből a döntés jogát, de a kezdeményezés megbukott a népszavazásokon.

Többen az igazságtalanság egyik nyilvánvaló jelének tartják azt, hogy míg egy Kanadába vándorolt svájci gyermeke automatikusan megkapja az állampolgárságot, addig egy Svájcban született, és azt hazájának tekintő, emigráns szülőktől származó fiatal sokszor hiába vár a honosításra. Ez az érvelés sokak szerint azért nem állja meg a helyét, mert a kivándorló és felmenői minden bizonnyal évtizedekig vagy évszázadokig Svájcban éltek és dolgoztak, ezért nincs értelme megkérdőjelezni, hogy az utódgenerációnak is jár az állampolgárság. Az ellenben nagyon is elfogadható, hogy egy nemrég betelepült és gyakran ugrásszerű életszínvonal-emelkedésen átesett török vagy szerb családnak akár évtizedekig is várnia kell a svájci útlevélre. Előfordulhat, hogy nem is tartják magukat svájcinak.

Az Independent mindenesetre „a sötétség szívének” nevezi az országot (igaz, kérdőjellel), az SVP felvetéseit pedig szélsőségesnek tartja. A párt, amely 2004-ben egyszer már sikeresen kampányolt a bevándorlási törvények szigorításáért (akkor fekete kezek nyúltak egy svájci útlevelekkel teli edény felé), javaslataival egyedül maradt a kereszténydemokraták, a liberálisok, a szociáldemokraták, és a zöldek versenyében. Az ellenérvek szerint a külföldi munkások elküldése gazdasági katasztrófát vonna maga után, és igazságtalan és embertelen olyan embereket (például a fiatalkorú bűnözők szüleit) kiutasítani, akik nem követtek el semmit. Többen attól félnek, hogy a hatályba lépés után újra és újra bővülne a kiutasítást eredményező bűntettek köre. A SVP poszterére több ellenplakát készült, melyeken a párt birkáját rúgják ki a bentmaradók. A kereszténydemokraták a honosítás megkönnyítését szeretnék elérni, és úgy vélik, a bevándorlás gazdagítja az országot, az integrációt pedig maguknak a svájciaknak kell elősegíteniük.

Az SVP a kezdeményezést az eddigi visszajelzések alapján kirobbanó sikerűnek tartja, és hangsúlyozza, hogy csak a közbiztonságot és a közrendet fenyegető bűncselekmények vonnák maguk után a legsúlyosabb büntetést, s ezzel a tisztességes, integrálódni képes, szorgalmas külföldieknek is megerősödne a helyzete. Számos felvetésük a svájciakra is vonatkozik, például a magukat fogyatékosnak kiadókra. Jogosnak tartják azt az aggodalmukat, hogy a túlzott és hamis tolerancia az értékrendek és a jogrendek viszonylagosságának elismeréséhez vezethet. A területi elvre hivatkoznak: Svájcban a svájci törvények érvényesek, melyeket következetesen be kell tartatni az idelátogatókkal.

Minderről Magyarországon eddig nem született tárgyilagos beszámoló és kitekintés. „A békés és semleges Svájcban az utóbbi időben eluralkodott a szélsőséges, idegenellenes hangulat, amelynek kézzelfogható jelei már a törvényhozásban, sőt a mindennapi életben, az utcákon is megjelentek – legutóbb éppen egy választási plakát formájában” – írta néhány nyomtatott és elektronikus napilap az MTI nyomán.

Az SVP állásfoglalásaiból nem következik, hogy külföldiellenes lenne. Azzal a véleménnyel pedig, hogy rasszista, azaz hogy a pártvezetők értékhierarchiájában a Svájcban élő svájci emberek magasabban állnának, mint a Szerbiában élő szerbek vagy a Törökországban élő törökök, nem könnyű mit kezdeni. Nehéz külföldiellenesnek lenni egy olyan országban, ahol évente 50 ezer embert honosítanak, és amely ezzel, egy főre vetítve, az európai élmezőnybe tartozik. Magyarországon ez a szám még a 10 ezret sem éri el. Az SVP leggyakrabban a bűnözés ellen és a munka mellett emeli fel a szavát. A számokra hivatkoznak. Talán naivan, de bíznak abban, hogy tíz, az elítélt fiuk miatt kitelepített házaspár példája után látványosan javulni fognak a bűnügyi statisztikák.

Az eseményeket lehet a választási kampány szemszögéből is nézni. Sokan gondolják úgy, hogy több párt a félelemkeltés eszközével él, a szociáldemokraták az atomenergiával, a néppárt a külföldiekkel riogat. Ugyanilyen fontos kérdés, hogy reális-e az SVP akciója? A kezdeményezés ellenzői azt vetik a párt szemére, hogy néhány extra szavazatért cserébe elszigetelnék a külföldieket, és csökkentenék integrálódásuk esélyét.

Maguknak köszönhetik

Az SVP válasza erre az, hogy egyik legfőbb céljuk éppen a milliónyi bevándorló számának csökkentése és befogadásuk szigorítása, és ezáltal hosszabb távon integrálódásuk esélyének növelése. Úgy gondolják, hogy sok problémás betelepülő magának köszönheti, hogy jelenléte kétségeket ébreszt a svájciakban. A párt támogatói szerint pedig nem a választási plakát és a mögötte meghúzódó gondolatok, hanem éppen ellenkezőleg, az SVP fekete báránya jelképezi a szélsőséget, mert az szimbóluma egy ultraliberális politikai filozófiának, amelyre a fehér bárányok válasza nem is lehet más, mint egy természetes önvédelmi reakció.

Monostori Tibor