Eugene Terre’Blanche-t április elején ventersdorpi farmján, álmában verte agyon két fekete alkalmazottja. Az Afrikaaner Ellenállási Mozgalom (AWB) vezetőjének meggyilkolása mögött állítólag bérvita állt. A 15 és 21 éves gyilkosok szerint Terre’Blanche 41 dollárnyi bérükkel tartozott nekik. A gyilkosok áldozatukat levetkőztették, hogy látszódjon szétvagdalt teste. A farmergyilkosságoknál helyszínelő rendőröket gyakran fogadja eff éle látvány. Terre’Blanche víziója, az etnikai polgárháború rémképe ijesztő realitássá vált a futball-világbajnokságra készülő országban.

Bár az AWB vezetői higgadtságra szólították fel szimpatizánsaikat, a Pretoria környékén élő fehér farmerek egyre inkább úgy látják, megállíthatatlanul közeledik az idő, amikor fegyverrel kell megvédeniük szeretteik életét. Félelmeiket a politikai szelek is táplálják. A Terre’Blanche-gyilkosság előtt alig pár nappal Julius Malema, a Jacob Zuma elnök vezette African National Congress (ANC) Ifjúsági tagozatának elnöke nagy közönség előtt énekelte el a „Kill the boer”, vagyis „Öld meg a búrt” refrénű forradalmi nótát. A dal üzenetét súlyosbítja, hogy bár a „búr” afrikaans nyelven farmert jelent, hétköznapi használatban minden dél-afrikai fehérre vonatkozik. Az elmarasztaló vádak ellen Malema azzal védekezett, hogy a dal része az ország kulturális örökségének, és mióta belépett az ANC-be, rendszeresen énekli a nótát.

Malema búrellenessége nem újdonság. 2009 októberében fekete üzletemberek előtt, azok harsány nevetése közepette az alábbi kijelentést tette: „Az 1994- et megelőző tárgyalásokon a fehérek azt mondták nekünk, hogy el kell fogadnunk az elvet, miszerint az eladónak és vevőnek is jóvá kell hagynia az üzletet. Most azt kell mondanunk nekik: nem vehetjük meg tőletek a földet, mert ti azt elloptátok tőlünk.” Malema fehérekkel szembeni fenntartásai közismertek. A sokak által Dél-Afrika jövendőbeni elnökének tartott politikus egy még korábbi nyilatkozatában a fehér nőket okolta az ellenük elkövetett nemi erőszakok miatt, mondván azt ők maguk provokálják ki.

Két héttel a Terre’Blanche-gyilkosság előtt Nigel Ralfe épp teheneit fejte KwaZulu-Natal-i farmján, mikor négy fekete férfi sétált be a kapun. Megkérdezték tőle, hogy van-e eladó teje, s mikor ő nemmel felelt, többször rálőttek. A banditák bevonszolták a félholt férfit a házába, ahol idős felesége épp unokáikat fürdette. Az asszonnyal unokái előtt végeztek, majd egy régi pisztollyal, egy távcsővel és egy mobiltelefonnal távoztak. A farmereket tömörítő szervezet, a Transvaal Agricultural Union nyilvántartása szerint az apartheidrendszer bukása óta több mint háromezer fehér gazdálkodót gyilkoltak meg hasonló támadásokban. Statisztikák szerint fehér farmernek lenni Dél-Afrikában a világ legveszélyesebb foglalkozása: kétszer akkora eséllyel vesztik életüket, mint a rendőrök és jóval gyakrabban, mint a bányászok.

Bőrszínük csak ront a megtámadottak túlélési esélyein. A dél-afrikai rendőrség statisztikái szerint 2001-ben a farmtámadások áldozatainak 61,6 százaléka volt fehér, és csupán 33,3 százaléka fekete, 4,4 százaléka színes és 0,7 százaléka indiai.

Egy 2003-ban alapított bizottság szerint ugyanakkor az ilyen támadásoknak csak 2 százaléka mögött áll rasszista indíték. Nagyjából ezt erősíti meg, hogy a gyilkosságok 10 százaléka irányul fehérek ellen, miközben ők csak 7 százalékát teszik ki a társadalomnak. Való igaz, hogy Dél-Afrikában naponta ötven fekete válik gyilkosság áldozatává. Az is tény viszont, hogy az elkövetőknek majdnem száz százaléka szintén valamely fekete népcsoportból kerül ki. Nem egy eset volt rá, hogy az egyre apadó forrásokkal és csökkenő elszántsággal operáló rendőrség magára hagyja az áldozatokat. Jelentések szerint van úgy, hogy fekete rendőrök nem voltak hajlandók kimenni, amikor afrikaans lakosok vészhívószámon segítséget kértek otthonukba való betöréskor.

2008-ban a Magalies rendőrkapitányság teljes helyszínelő csoportját letartóztatták, miután kiderült, hogy a nyolc rendfenntartó részt vett farmerek és más afrikai országokból bevándorló feketék elleni támadások végrehajtásában. Az AWB, de még a mérsékeltebb farmerszervezetek szerint is szisztematikus népirtás zajlik.

A fehérek exodusa már elindult. Az apartheidrendszer bukása óta a fehérek egynegyede – leginkább magasan képzett szakemberek és családjaik – emigrált az országból. A gyilkosságok és állami földkisajátítások miatt az eddig fehér erődökként számon tartott vidéki régiókból is szép lassan eltűnnek a fehérek. Az apartheidrendszer bukása óta az országban élő hárommillió búrból 700 ezer vált belföldi menekültté.

Az egykori gazdálkodók Nyugat-Cape és Guateng területére vándorolnak. A helyi egyházközösségek és a kereskedelmi kamara nyilvántartása szerint 2001 óta 35 százalékkal növekedett az említett régiókban élő afrikaaner lakosok száma.

Körükben vészesen terjed a szegénység. A munkapiac ugyanis az apartheidrendszer bukását követő, feketék felzárkóztatása jegyében született törvények a mai napig hátrányosan különböztetik meg a fehéreket, mint az úgynevezett „korábban kivételezett csoport” tagjait. Mint ilyenek, nem kaphatnak élelmiszersegélyt vagy lakhatási támogatást. A családfők közül egyre többen vállalnak munkát külföldön, ami a hagyományos családmodell felbomlásához vezet. De ez még csak a kezdet. A farmereket tömörítő TLU szóvivője, Pieter Groenewald szerint a farmerek elvándorlása a termelés visszaeséséhez vezet, ami növelheti a szegénységet és politikai instabilitást.

Mindez spirált indíthat el, melynek során az eddiginél is gyakoribbá válhatnak a vagyon elleni támadások, melyek potenciális áldozatai a még megmaradt fehér farmerek lehetnek. Így végül a fehérek teljesen eltűnhetnek Dél-Afrikából.

Bár elsőre úgy is tűnik, mégis túlzott egyszerűsítésre vallana európai értelemben vett rasszizmussal vádolni az országot kormányzó ANC-t. Politikájuk valójában morbid keveréke a szovjet típusú kommunizmusnak, a történelmi elégtételnek és az afrikai törzsiségből adódó szolidaritás hiányának. Az ANC, csakúgy mint a legtöbb „forradalmi” afrikai mozgalom, részben kommunista hagyományokat ápol.

1947-ben még J. T. Gumende akkori pártelnök javaslatot tett a kommunistákkal való együttműködésre. Hálából a Szovjetunió pénzzel, fegyverekkel és emberek kiképzésével segítette az apartheidrendszer elleni harcukat.

A fehérekből álló National Party 1948-as hatalomra jutása után a rendszer kivételezettjei a búrok lettek. Az állam munkát biztosított és lakhatási támogatást nyújtott az afrikanert beszélők számára. Az apartheidrendszer azonban 1994-ben elbukott.

A hatalom stafétáját átvevő, Nelson Mandela vezette ANC a korábbi egyenlőtlenségeket kompenzálandó „felzárkoztató programokat” hirdetett, melyek kedvezményezettjei a feketék lettek. A sors bizarr fintora, hogy a fehéreket hátrányosan megkülönböztető törvények ellen a nemzetközi színtéren senki nem tiltakozott, mondván, azok az apartheid öröksége felszámolásának eszközei. Csakúgy, mint a folyamatos termőföld-államosítások, amelyek tökéletesen illettek az ANC egykori szocialista koncepciójába.

Dél-Afrika új urai tehát átvették és negatívba fordították az apartheid egyes elemeit. Egy fontos dolgot azonban számításon kívül hagytak: a búrok vezette Afrikában fehérnek lenni nemcsak kiváltságokkal, de íratlan kötelezettségekkel is járt. Az európai gyökerű búrok kemény protestáns etikával éltek és hasonló munkamorállal dolgoztak. Az apartheid bukását követően gyorsan kiemelkedő fekete középosztály azonban nem tudta átvenni ezt a stafétát, nem beszélve a nagy townshipekben tengődő néptömegekről, akiknek egyik pillanatról a másikra szakadt nyakába a nagy szabadság. Nem csoda, hogy alig egy évtized alatt az egykor virágzó Dél-Afrika mára a világ egyik legveszélyesebb országává vált, ahol járványszerűen terjed az AIDS, a munkanélküliség pedig meghaladja a 25 százalékot.

A világ első koncentrációs táborát Dél-Afrikában alapították. Ide zárták az 1899-től 1902-ig tartó angol–búr háborúk idején a királynő katonái az ellenálló holland telepeseket és családjaikat. A búrok, akiknek történelme az életért való küzdelemből állt, most megint úgy érzik, etnikai tisztogatás zajlik, amelynek ők az áldozatai. Különösképp, hogy alig pár száz kilométerre, a zimbabwei határ túloldalán történtek is mutatják, milyen sors várhat a dél-afrikai fehérekre.

Robert Mugabe elnök államosító intézkedései és a helyi fehérek szerint államilag támogatott rablóbandák és halálosztagok támadásai következtében a 2000-ben még négyezer zimbabwei fehér farmerből mára csak háromszáz maradt.

A Dél-Afrikát vezető ANC és a Zimbabwét irányító Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió sok tekintetben egy követ fúj. Utóbbi ideológiailag az ANC-ből kivált Dél-Afrikai Pán-Afrikai Kongresszus farvizein evickél, mely nemzeti liberalizmusa mellett – a korabeli hidegháborús viszonyoknak megfelelően – szovjet típusú kommunista eszméket is vallott. A zimbabwei vezetés egyébként sem az emberi jogok harcosainak gyülekezete. Az ország hadserege 1983–85 között húszezer ndebele civilt gyilkolt le. A mészárlásban részt vevő 5. brigád vezetője Mugabe unokaöccse, a magát szerényen csak „Fekete Jézusnak” nevező Perence Shiri volt, aki ma az ország légierejének a parancsnoka.

Mugabe állítása szerint a fehérek rovására történő föld kisajátítások célja, hogy újraoszthassák a gyarmatosítók által elorozott földet a földnélküli feketék között.

A számításból csupán az maradt ki, hogy a bádogvárosokból érkező feketék nem rendelkeznek a generációk óta földműveléssel foglalkozó fehérek tapasztalatával és munkamoráljával. Ennek köszönhetően az egykor önfenntartó Zimbabwe mára élelmiszerimportra szorul. A helyzetet Mugabe elnök a még fehér kézen lévő területek kisajátításával kezeli. Ez pedig az eddigiek tanulsága szerint a források további csökkenéséhez és az ország instabilizálódásához fog vezetni. Talán a nem is túl távoli jövőben az egykor élhető Zimbabwe törzsi villongások szintjére süllyed vissza.

Az ANC reménysége, a búrok legyilkolásáról éneklő Julius Malema példaértékűnek tartja Mugabe elnök földpolitikáját. Az elnök iránti tiszteletének idén április elején, Mugabe 30 éves elnöklése alkalmából tartott ünnepségen személyesen is hangot adott. A zimbabwei példa hűen mutatja, milyen sors vár Dél-Afrikára. De ez még mindig egy optimista forgatókönyv.

2009 októberében nagy riadalmat keltett a fehérek körében a Die Afrikaner lap beszámolója, amely szerint egy hónap leforgása alatt kilencezer macsétát adtak el Észak-Pretoriában. A hír azért volt ijesztő, mivel arrafelé nincsenek cukornádmezők, amelyek szükségessé tennék ennyi bozótvágó gazdára találását. A kormányszervek az ügy kivizsgálása helyett a lapot vádolták meg rasszizmussal és rémhírterjesztéssel.

A fehérek lelki szemei előtt azóta Ruanda rémképe lebeg, ahol a felhergelt hutu tömegek az „Öld meg a csótányt” – kezdetű dalt énekelték, mielőtt bozótvágóikkal a tutsziknak estek volna. De ha az etnikai háború el is marad, a jövő semmiképp sem biztató. A népirtáshoz nem kellenek felhergelt tömegek. Elég, ha a megélhetési rablógyilkosok megérzik, hogy immár büntetlenül célozhatják meg a gazdag fehéreket.

Afrika fehér embereinek napjai meg vannak számlálva.

Sayfo Omar

* * *

Fekete rasszizmus, fehér rasszizmus

Eugene Ney Terre’Blanche 1941-ben született a Dél-afrikai Ventersdorp-ban. Sokatmondó nevét (a Terre’Blanche Fehér Földet jelent) hugenotta őseitől örökölte. Pártját az Afrikaner Weerstandsbeweging-et (AWB) 1973-ban alapította a Johannesburgtól északra eső Heilderbergben. A hipnotikus erejű retorikával rendelkező költő-politikus célja egy búrok-vezette köztársaság (Boerevolkstaat) létrehozása volt, mivel szerinte John Vorster elnök liberális intézkedései veszélybe sodorták a búrok túlélését a feketék tengerében.

A fehérek kiváltságát hirdető militáns szervezet hamar népszerű lett a kálvinista búr farmerek között, a többnyire liberálisabb, angolszász eredetű fehérek viszont elutasították ideáit. A szervezet a 80-as évek során érte el csúcspontját, amikor több mint 70 ezer tagot számlált. Az afrikai hatóságok számos terrorista támadásnak minősített akciót írnak számlájukra.

1994-ben az AWB fegyverrel sietett a Bophuthatswana-t irányító Lucas Mangope védelmére, miután az visszautasította a szavazójog megadását a fekete polgárok számára. Az akció során az AWB emberei válogatás nélkül tüzeltek civil célpontokra, ami súlyos presztízsveszteséget okozott számukra. 2001-ben Terre’Blanche-t egy fekete benzinkúti alkalmazott bántalmazása miatt hat év börtönbüntetésre ítélték.

Terre’Blanche 2008-ban tűnt fel újra a nyilvánosság előtt, pártja újjáalakuló ülésén.