A terület történetét mi sem szemlélteti jobban, mint az itt élő, mintegy nyolcszáz lelket számláló, tsachila (ejtsd szácsila) indián közösség múltja és jelene. A XIX. század második felében élt brit alpinista, Edward Whymper, miután méltó hírnévre tett szert Európában azzal, hogy több, az Alpokban található csúcs mellett elsőként mászta meg a svájci–olasz határ felett magasodó 4478 méter magas, a mai napig rettegett Matterhornt, arra az elhatározásra jutott, hogy jövőjét további hegyek és zord tájak felfedezésének szenteli, élményeit írásos, illetve illusztrált formában megörökítve az utókor számára. Grönlandi útját követően Dél-Amerikának vette az irányt, hogy meghódítsa az Andok szinte áthatolhatatlan hegynyúlványait és vulkánjait.

1879 decemberében érkezett meg Ecuador legnagyobb kikötővárosába, Guayaquilbe, s onnan egyenesen az akkoriban a Föld legmagasabb hegyének hitt Chimborazo felé vitt az útja. 1880-ban, a híres német természettudós, Alexander von Humboldt után másodikként – habár a brit lord erősen bizonygatta élete végéig, hogy ő, igenis ő az első – jutott fel a 6310 méter magas vulkán csúcsára. Travels Amongst the Great Andes of the Equator (Utazások az egyenlítői hatalmas Andok közt) című könyve többek közt beszámol arról az útról is, melyet a londoni születésű fiatalember a Csendes-óceán partvonalától a vulkán lábáig tett meg. Ez a mű az első, mely részletesen jellemzi a felhőerdők élővilágát, s annak sajátosságait: „…erdőnyi fa magasodik a fejünk felett, árbocszerű törzsüket moha lepi be, koronáik élősködő liánok és páfrányok alatt görnyedeznek […] délutánonként nyirkos köd száll le az erdőre, mely még jobban megnehezíti az előrehaladást…”

A felhőerdők világára valóban illik a leírás, már ami még fellelhető, ugyanis a XIX. század végi jellemzés óta a táj képe igen nagy változáson ment keresztül. A modern ökológia tucatnyi erdőfélét tart számon, mely a trópusi égövben honos. A laikus természetjáró azonban első alkalommal minden bizonnyal nehezen tudná megmondani, hogy barangolása során vajon egy felhő- vagy egy esőerdőbe tévedt.

A számottevő különbség az, hogy a felhőerdők, más néven köd- vagy páraerdők a tengerszinthez viszonyítva magasabban, a hegyek oldalain nőnek. Ennek okán az a hatalmas mértékű páratartalom, amely az ilyen jellegű trópusi erdőkre jellemző, a sík, amazóniai vidéken nagy területen képes szétoszlani, míg az Andok lábain nyújtózkodó facsoportok a hegyek folytán azt megőrzik. Ezért érezhetjük magunkat egyfajta természetes török fürdőben a felhőerdők bejárása során, ugyanis a levegő páratartalma szinte mindig százszázalékos.

A nap sugarai csupán szórt fény formájában jutnak el a talajszintig, ezért majdnem minden növény parazita jellegű életmódot folytat. A fa- és korhadéklakó növényközösségek – az úgynevezett epifiták – keresztül-kasul behálózzák a magas fákat, elorozva vízháztartásuk egy részét, ezért igen nehéz különbséget tenni a tényleges törzs és az egyéb, azzal szimbiózisban élő fajok között: páfrányok, vastag liánkötelek, valamint orchidea- és broméliafélék (különösen jellemző a felhőerdők élővilágára) teszik felejthetetlenné a látványt.

E különleges környezet faunája roppant gazdag és sokszínű. A különféle méretű és hangú majmokra jaguárok leselkednek, nyílméreg- és szarvasbékák esnek áldozatul mérgeskígyók marásainak, a lombok közt több mint 1500 fajta madár csicsereg – némelyik kifejezetten rikácsol –, mesés színekben pompázó pillangók pihennek meg a páfrányok levelein. Több más természeti tájegység mellett a felhőerdők élővilága miatt sorolják Ecuadort a közé a tizenhét ország közé, melyeket földrajzi elhelyezkedésük és környezeti sajátosságaik miatt megadiverz országoknak neveznek. Az országra nézve ez a kitüntetés még különlegesebb, mivel 256 370 négyzetkilométernyi területével a legkisebb, ám a sorban a nyolcadik helyet foglalja el, megelőzve olyan országokat, mint Brazília és Indonézia.

Ez a környezet szolgált a magát az igazság népének nevező tsachila indiánközösség otthonául. A törzs történetének kezdetei a szó szoros értelmében ködbe vésznek, ők maguk annyit tudnak, hogy mindig is ezen ősi erdők jelentették a világot számukra, ahol gyűjtögetésből, halászatból és vadászatból tartották fenn magukat. Nomádokként vándorolták be az évszázadok során az óceán és a hegyek közti területet, hol magasabban, az Andok lejtőin, hol a part mentén élve. Nem igazán adódtak konfliktusok a területen honos egyéb közösségekkel, ahogy ez az amazóniai indiánokra sokkal inkább jellemző volt, a különböző törzsek közti kapcsolat csupán cserekereskedelem formájában létezett. Annak ellenére, hogy a spanyolok már a XVI. század első harmadára egyeduralkodó erőként tartották hatalmuk alatt Ecuador jelentős részét, meghódítva a hegyvidék és Amazónia nyugati részeit, az első igen komoly változás a tsachila közösség életében egészen a XIX. század végéig váratott magára.

A hódítók álma annak a tömérdek mennyiségű aranynak a felkutatása volt, amelyről azt vélték hinni, hogy messze, Keleten, az őserdők sűrűjében lelhető fel, El Doradóban, éppen ezért expedícióik legnagyobb része Amazóniába vezetett, az Andok nyugati oldala nem különösebben hozta lázba őket. A XVII. század közepére az Európából érkezetteknek szembesülni kellett azzal a ténnyel, hogy a mesés aranyvárost bizony nehezebb megtalálni, mintsem azt korábban gondolták, s nem sokkal ezután, az ecuadori Andok déli hegygerincei között megkezdett aranykitermelésből származó nemesfémmennyiség – ha nem is El Dorado mesés gazdagsága – valamelyest kielégítette az öreg kontinensről érkezettek vágyait. Az 1800-as évek második felében egyre több hacienda – a telepesek által fenntartott gazdaság, melyen indiánok, illetve Afrikából elhurcolt feketék dolgoztak rabszolgaként – létesült az Andok óceánra néző lejtőin, ahol főleg kakaót, kávét és egyéb őshonos növényt termesztettek, illetve állatokat tartottak.

Friedrich Hassaurek, az Amerikai Egyesült Államok rezidens minisztereként négy évig, 1860–1864 között tartózkodott Ecuadorban. Emlékeit Four Years Among Spanish Americans (Négy év spanyol amerikaiak közt) című könyvében hagyta az utókorra, melyben beszámol arról, hogy ekkoriban az ország első számú exportcikke a kakaó volt, melynek termését hajókon úsztatták le a nyugati, alföldi folyókon Guayaquilig, hogy ott azt tengerjárókra pakolván szállítsák az Egyesült Államokba, illetve Európába. Ekkoriban kezdődött meg az a folyamat, melynek során az itt található birtokok gazdái meggondolatlan módon, mondhatni ész nélkül kezdték el kivágni a területeiken található erdőket, s helyükbe a már említett növények mellett a XX. század elejétől egyre nagyobb mennyiségben különböző fajtájú banánfákat ültetni. Az ekkoriban Európában már ismert banánt a XVI. század elején vitte magával egy spanyol domonkos szerzetes Panamába, s az innen terjedt el az amerikai kontinensen. Ecuadorban a múlt század elejéig csupán kis mennyiségben termesztették, szinte csak a birtokokon fogyasztották.

A század első évtizedeiben egyre nagyobb teret nyert a növény a termelést és az országból való kivitelt tekintve: habár a 30-as években még a kakaó a meghatározó exportcikk, ez a tendencia az 40-es évekre erősen visszaesik az El Nino által okozott óriási esőzések és áradások miatt, hogy aztán az 50-es évekre a banán nagyobb ellenállóképessége miatt vegye át az első számú kiviteli áru szerepét. Az elkövetkezendő huszonöt évben Ecuador válik a banánköztársaságok archetípusává.

A tsachilák életmódja a XIX. század második felétől gyökeres változáson ment keresztül. A közösség arra lett figyelmes, hogy a területen, melyen vadásztak, halásztak, egyre több birtok épül, s az erdő, mely addig védelemként és élelemforrásként szolgált, egyre csak fogy. A fehér embert addig alig látott csoport tagjai hamar ráeszméltek, hogy az állatok elejtése során használt falándzsák és köpőcsövek nem képesek felvenni a versenyt a földesurak lőfegyvereivel. A törzs tagjai arra kényszerültek, hogy ők maguk is alkalmazottként a haciendákon dolgozzanak, illetve megmaradt területükön maguk is a földművelő, növénytermesztő életmódra álljanak át. Az addig területről területre továbbálló tsachilák már nem tudtak szabadon új földekre vándorolni.

Ecuador gazdaságát megreformálta az amazóniai esőerdők alatt fekvő hatalmas mennyiségű olaj, melynek kitermelése a Texas állambeli Texaco olajtársaság segítségével kezdődött meg, s amely a 70-es évekre az ország legfontosabb exportcikkévé vált. Ezen felül a szerencse olyan formában is elpártolt a banántermelőktől, hogy több más trópusi ország, mint például Costa Rica és a Fülöp-szigetek, melyek nem rendelkeznek olajmezőkkel, gazdaságuk nagy részét szintén a banánra alapozták, s habár a világon még mindig Ecuador exportálja a legnagyobb mennyiséget – mintegy egyharmadát a nemzetközi exportnak – a termelésben óriási visszaesést eredményezett ez a két faktor. Ennek okán az immáron magukat földművelésből fenntartó tsachiláknak újabb, nem várt nehézséggel kellett szembenézniük. Az évek során folyamatosan csökkent a megtermelt banán felvásárlása, míg a közösség egyre csak gyarapodott.

Az a mintegy négyszáz hektárnyi terület, melyet a 60-as években a helyi önkormányzat kirendelt a közösség számára, a népesség növekedésével egyre csak aprózódik. A fiatalabb generáció tagjai közül jó néhányan elhagyják a közösséget, feladva identitásukat, s vagy Santo Domingóban, vagy a fővárosban, Quitóban kezdenek új életet, sokan közülük buszsofőrnek állva. Manapság mintegy 88 család él a közösségi területen, legnagyobb részük folytatja a banán és kakaó termelését, és bizakodik abban, hogy a következő alkalommal, mikor a felvásárló-viszonteladó meglátogatja őket, az némileg jobb árajánlatot tesz, mint legutóbb…

Aguabil úr szintén az egykori törzsterületen él. Gyermekkora óta családja mezőgazdaságból próbálja magát fenntartani. Most azonban ő maga is úgy döntött, hogy szerencsét próbál a külvilágban. Iskolát végzett fiatalemberként tért vissza a szülői házba, ahol apja, látván a fiún végbement változást, azt kérdezte: „Most tsachila vagy, vagy nem vagy tsachila?” A válasz igen volt.

A fiú úgy döntött, hogy a közösség berkein belül hasznosítja a külvilágban szerzett tapasztalatait. Ráeszmélt arra, hogy csupán a banántermelésből nem képes biztos jövőt teremteni a családnak, valami új utat kell keresni. Így vált lehetővé, hogy a kíváncsi látogató betekintést nyerhet a tsachilák egyedi, ősi kultúrájába és spiritualitásába.

A közösség férfi tagjait első látásra különleges, oldalt felnyírt s a fej tetején meghagyott, pirosasra festett hajviseletükről lehet megismerni. Az achiotefa termésének vörös magjaiból kinyert krémszerű anyagot eleinte betegségek, főként a pestis elleni védelem céljából használták a tsachilák. A már említett, XIX. század végi járványt megelőzően a törzstagok nem igazán különböztek az egyéb, a területen élő indiáncsoportoktól, ugyanúgy hosszú hajat viseltek, ahogy az jellemző volt a többi közösségre. A legenda szerint a törzs egyik sámánja imában fordult a tsachilák legfőbb istenéhez, Toayenhez, hogy mentse meg népét a járványtól, adjon valamiféle gyógyító növényt, mikor is hirtelen az erdőben a törzsi elöljáró a nap sugaraitól megvilágított fára lett figyelmes, az achioterára. A férfiak azóta használják a termést, ma már általános ártások, rossz szellemek elleni védelemként.

Az egyszerű kunyhókban élő családok fő élelemforrása mi más lenne, mint a banán, melynek egyik változata, a platano csupán főzött állapotban fogyasztható, egy massza, amit különböző fűszerekkel ízesítenek, s eszik köretként majdnem mindenhez. Maguk közt tsafi kiül beszélnek, ami teljes mértékben különbözik a hegyi indiáncsoportok fő nyelvétől, a kichwától, mely az egykori inka birodalom hivatalos nyelvének, a kicsuának az egyik nyelvváltozata.

Dél-Amerikában mintegy 1240 különböző, nyelvészek által tanulmányozott indián nyelv létezik, Ecuadorban ebből tizenkettő van hivatalosan regisztrálva, ebből az egyik a tsafiki. A közösség túlnyomó többsége ma már minden nehézség nélkül megérti, illetve beszéli a spanyolt, ámbár Aguabil úr elmondása szerint ezt nem szívesen teszik, hiszen ez a nyelv a városiak nyelve, akik a mai napig sok esetben kigúnyolják őket, „gyufafejnek” nevezve a törzs tagjait.

A közösségnek nincs vezetője, a családfők havonta összegyűlnek, hogy együtt vitassák meg az aktuális problémákat. A csoporton belül a legnagyobb tiszteletnek örvendő tag a curandero, azaz a gyógyító, ő tölti be a közvetítő szerepét a transzcendens világ és a földiek közt. Nem akárkiből válhat curandero: a tehetséggel megáldottat hatéves kora körül választja ki a csoport fiúgyermekei közül a rangidős gyógyító, aki az elkövetkezendő tizenkét évben megtanítja az utódot mindenre, amit egy valamirevaló sámánnak tudnia kell. A képzés során az ifjú megismerkedik azzal a mintegy 360 növényfajtával, melyek a legkülönbözőbb testi és lelki bajok orvoslására szolgálnak, ez idő alatt nem fogyaszthat sem sós, sem cukros ételt és nem élhet nemi életet.

A curandero rituális tevékenységének külön kunyhót tart fenn, melyben egy asztalra helyezi mindazokat a tárgyakat, melyek pozitív erővel rendelkeznek. Több sámán asztalán sok esetben Jézus és Mária képei és egyéb katolikus kegytárgyak is helyet kapnak. A curandero számára minden, ami képes segíteni a gyógyítás során, alkalmazható, a különböző szentek szobrocskái nem az irántuk tanúsított tisztelet miatt állnak az asztalán, hanem a jó energiák szolgáltatóiként. A különböző növényi levelekből készült gyógyfürdőt a sámán a klienseken sok esetben a rossz energiákkal élő boszorkányok elleni védelem céljából használja.

A boszorkány, ugyanúgy, ahogy a curandero, remekül ismeri a különböző növények használatát. Rossz kezek közt ugyanaz a növény, amely képes segíteni a beteg gyógyulásában, ha más koncentrátumban adják a szenvedőnek, fokozni fogja a kínt. A negatív erők bűvölője szintén sámántanoncként kezdi, ám az idők során rossz szellemek kerítik őt hatalmukba, melyek sötét utakra vezetik őt. A törzs tagjai, ha igazán meg akarják leckéztetni ellenségeiket, felbérelnek egy boszorkányt, aki rontást bocsát annak családjára, állataira, ültetvényeire.

Ha szerencsénk van részt venni egy hagyományos, éjszakai ayahuasca szertartáson, akkor könnyebben megérthetjük a tsachilák ősi hitvilágának rendszerét. A rituálé során a hallucinogén főzet szimbolizálja azt a négy őselemet, melyek meghatározzák a tsachilát körülvevő környezetet.

A liánszerű növény, melyből a főzet készül, reprezentálja a földet, a vizet maga az ital jeleníti meg, a jellegzetes kesernyés, pikáns íz a tűznek feleltethető meg, s a szertartás során a levegőbe, az erőt adó tárgyakra, illetve a rituáléban részt vevőkre permetezett lé, melyet a sámán a száján keresztül bocsájt ki, a levegő szellemeit idézi meg a rituálé során. Ha valaki abban a megtiszteltetésben részesül, hogy ihat ebből a folyadékból, melyben a négy elem egyszerre van jelen, magával a legfőbb istenséggel, Toayennel találkozhat. Toayennek mind a négy őselem a részét képezi, állandó kölcsönhatásban él velük, belőlük táplálkozik, de ugyanakkor ő uralja azokat. A sámán számára az átszellemülésben halk, monoton dobszó segít, valamint ősi imák mantraszerű kántálása.

A másfél, kétórás spirituális utazás során a gyógyító lépteit az ősök szellemei vezetik, segítve őt tanácsokkal, s megismertetve őt a ködbe burkolódzó jövő titkaival.

Zajta Loránd

(Folytatjuk)