Foglalkozása: amerikai

– Jack vagy Albrecht?

– A hivatalos nevem Jack Barsky. Majdnem mindenki így szólít, de Németországban a legtöbben most is Albrechtnek hívnak. Érdekes, de ha valaki a születési nevemen hív, mind a mai napig megfordulok.

– Mikor lett Albrechtből Jack Barsky?

– Papíron 1979-ben. 1978-ban érkeztem az Egyesült Államokba egy Jack Barsky névre szóló születési anyakönyvi kivonattal, és egy évembe került, mire meg tudtam szerezni a hivatalos dokumentumokat. A szovjetek erre egyáltalán nem készítettek fel, fogalmuk sem volt, hogy mennek ezek a dolgok Amerikában. Személyesen akkor köteleztem el magam a Barsky név mellett, amikor 1988-ban eldöntöttem, hogy otthagyom a KGB-t. Ekkor már biztos voltam benne, hogy örökre ez marad a nevem, mert soha többé nem térhetek vissza Németországba. Addigra már kétszer próbálkoztam azzal, hogy útlevelet szerezzek – először személyesen, akkor majdnem lebuktam, másodjára postán, de sosem érkezett meg, valószínűleg ellopták. Belenyugodtam, hogy valószínűleg örökre Jack Barsky maradok, és élem az amerikai álmot mint családapa, programozó. Így is lett, míg ki nem rúgtak. Kétszer is elbocsátottak, először a 2008-as válság miatt, aztán pedig a 60 Minutes-beli interjú után, amikor a nyilvánosság elé léptem a történetemmel.

– Hogyan szervezte be a KGB?

– A hidegháború vége után adott interjúkból tudjuk, hogy a KGB több száz jelölt közül választotta ki a beszervezendő alanyokat, elsősorban gyors gondolkodású, talpraesett és mindenekelőtt kalandvágyó személyeket kerestek. Kelet-Németországban a hatóságok maradéktalanul együttműködtek velük, hozzáférhettek bárkinek az adataihoz. Valószínűleg a jó tanulmányi eredményeim és a közösségi szerepvállalásom alapján döntötték el, hogy felveszik velem a kapcsolatot. Egy orosz cserediák hívhatta fel rám a figyelmüket. Negyedéves voltam, amikor egy szombat délután kopogtattak a jénai kollégiumi szobám ajtaján. Különösen ellenszenves, patkányképű alak volt az. Azt állította, hogy a legfontosabb helyi vállalat, a Carl Zeiss nevében érdeklődik, hogy dolgoznék-e náluk végzés után. Hamarosan kiderült, hogy valójában az érdekli, dolgoznék-e „a kormánynak”. Ekkor azt hittem, ez alatt a Stasit érti, de hamarosan megismerkedtem az orosz akcentussal beszélő „Hermann-nal”, akivel ezek után kéthetente találkoztam, különféle feladatokat adott – információkat kellett gyűjtenem, embereket megkeresnem. Elsősorban azt vizsgálták, eléggé talpraesett vagyok-e váratlan helyzetekben. A diplomám megszerzése után folytattam tanulmányaimat mint doktorandusz, de hamarosan három hétre Berlinbe küldtek, ahol további feladatok vártak rám. Miután meggyőződtek az alkalmasságomról, egy magas rangú KGB-tiszt feltette a kérdést – csatlakozom-e hozzájuk, vagy sem? Legyezgette hiúságomat, hogy kiválasztottak, alkalmasnak találtak, vonzott a kémkedésről bennem élő romantikus kép, igent mondtam.

– Mi történt ezután?

– Eredetileg Nyugat-Németországba küldtek volna, Berlinben folytatódott a kiképzésem, titkosírást, Morse-kódot tanultam, az esetleges figyelés felderítésének, elkerülésének módszereit, azaz a kémtevékenység klasszikus velejáróit. Itt felismerték, hogy gyakorlatilag akcentus nélkül beszélek angolul, tehát alkalmas lennék angol nyelvterületen való munkára is. Így 1975-ben Moszkvába kerültem, további kiképzésre, innen küldtek ki az Egyesült Államokba 1978-ban.

– Mi volt a feladata, miután Amerikába került?

– Az lett volna, hogy egy hihető személyiséget építsek fel, háttérrel, ismeretségekkel, kapcsolatokkal rendelkező amerikait, és kerüljek közel Zbigniew Brzezinski nemzetbiztonsági tanácsadó köreihez – de ehhez semmilyen útmutatót sem kaptam. Mégis, az ehhez kapcsolódó feladatokat nem tartottam nehéznek. Két és fél évig biciklis futárként dolgoztam, majd újra beiratkoztam az egyetemre, hiszen Jack Barsky néven nem volt semmilyen végzettségem, aztán programozóként helyezkedtem el egy biztosítótársaságnál. Eközben minden héten titkosított utasításokat kaptam rádiókészüléken, titkosírásos jelentéseket küldtem, időnként pedig csomagokat kellett felvennem vagy megadott helyen hagynom.

– Mennyire viselte meg lelkileg ez a kettős élet?

– Eleinte nagyon szenvedtem a magánytól, kezdetben ugye nem ismertem senkit, nem szocializálódtam, nem voltak barátaim. Egy idő után el tudtam érni, hogy ne gondoljak a németországi életemre, az édesanyámra, a feleségemre és a kisfiamra, akiket csak akkor láthattam, amikor kétévente visszamentem jelentést tenni Moszkvába, ilyenkor ugyanis a nyarat együtt tölthettük. Az évek során egyre inkább úgy éreztem és viselkedtem, mint egy amerikai, például elkezdtem követni a baseballt is. Megtanultam elkülöníteni a német és az amerikai személyiségemet, gyakorlatilag mesterségesen tudathasadásos állapotot idézve magamban elő. Aztán amikor eldöntöttem, hogy maradok, a német személyiségemet teljesen elzártam, ezt évekkel később a 60 Minutes-interjú hozta újra elő.

– Hogyan döntötte el, hogy az Egyesült Államokban marad?

– A KGB tudta nélkül barátnőm lett Amerikában, Penelope, egy guyanai légiutas-kísérő, és amikor kiderült, hogy kisbabát vár, feleségül vettem. Megszületett a kislányom, Chelsea, akit rajongásig szerettem. 1988-ban egy nap munkába menet egy piros pöttyre lettem figyelmes a metrómegálló egyik tartóoszlopán – ez a KGB jelzése volt rendkívüli vészhelyzet esetére, azt közölték velem, hogy bármelyik pillanatban lebukhatok. A protokoll szerint ekkor azonnal magamhoz kellett volna vennem az előre megbeszélt helyen elrejtett útlevelet, pénzt, és visszatérnem Moszkvába. Csakhogy én biztos voltam benne, hogy követtem a biztonsági előírásokat, elvégeztem a megfelelő gyakorlatokat, megbizonyosodtam róla, hogy nem kutatták át a lakásomat, és tudtam, hogy nem figyelnek, nem követnek. Nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Hogy hagyhatnám itt a kislányomat? Végül arra jutottam, hogy figyelmen kívül hagyom a jelzést. Ezután a rádiókészüléken keresztül is figyelmeztettek, hogy hagyjam el az országot, sőt, egy nap egy férfi mellém lépett a metrómegállóban, és orosz akcentussal a fülembe suttogta: „Ha nem jön haza, halott.” Ekkor levelet írtam a KGB-nek, közöltem velük, hogy elkaptam egy nőtől a HIV-et, és kezelésre szorulok, amit csak az USA-ban kaphatok meg. A szovjetek rettegtek az AIDS-től, ami akkoriban gyakorlatilag halálos ítélettel volt egyenértékű, ráadásul ekkor már recsegett-ropogott a Szovjetunió, így hagytak elmenni. Nem volt könnyű döntés, de nagyon szerettem az amerikai kislányomat, és tudtam, hogy a KGB gondoskodni fog a németországi családomról – mint utólag megtudtam, ez valóban így is történt, odaadták az évek során felgyűlt fizetésemet, legalábbis egy részét.

– Van, amit megváltoztatna az életében?

– Nem, a hibáim, rossz döntéseim is hozzájárultak ahhoz, hogy most itt vagyok! Amikor a szovjetek visszahívtak, nem létezett számomra jó választás. Ha hazamegyek, azonnal költözhetek Moszkvába a német feleségemmel; óriási változás lett volna – megtette volna értem, de nem lett volna boldog. Ráadásul az ő jövőjük biztosítva volt, Chelsea-nek nagyobb szüksége volt rám. A német családomnak azt mondta a KGB, hogy meghaltam. Édesanyám úgy hunyt el, hogy nem tudta, mi lett velem valójában. Tizennyolc éves korában elmondtam Chelsea-nek az igazat a múltamról. Megkereste a féltestvérét, vele azóta is tartjuk a kapcsolatot. Gerlindével, a német feleségemmel beszéltem telefonon, nem volt hajlandó találkozni velem, sohasem bocsátott meg. Végül aztán az évek során Penelopéval is elhidegültünk egymástól, valójában sohasem voltam belé szerelmes, a kislányom miatt maradtam Amerikában. 1997-ben egy vita hevében elmondtam neki, hogy mit kockáztattam érte és a gyerekekért (akkorra már megszületett a kisfiunk, Jessie), de Penelope nem hálás volt, hanem mérges, hiszen végig hazudtam neki. Rá nézve ez azt jelentette, hogy nincs érvényes amerikai állampolgárságom, így hát neki sincs, és bármikor kitoloncolhatják, elveszítheti a gyerekeket. Nem sokkal ezután el is váltunk.

– Végül hogyan találta meg az FBI?

– 1992-ben dezertált Vaszilij Mitrokin, aki harminc évig a KGB levéltárában dolgozott, és az általa kicsempészett dokumentumok egyikében szerepelt a nevem. Ezután nem sokkal elkezdett megfigyelni az FBI, de semmi gyanúsat nem láttak, hiszen ekkor már nem dolgoztam a KGB-nek. Végül bepoloskázták a házamat, így hallhatták a végzetes veszekedést Penelopéval. Miután így megbizonyosodtak arról, hogy már nem vagyok aktív ügynök, egy nap hazafelé leintették az autómat. Rögtön tudtam, miről van szó, de megőriztem a hidegvéremet, és így köszöntöttem őket: „Mi tartott ennyi ideig?” (nevet). Természetesen azonnal beleegyeztem, hogy együttműködöm velük, mindent elmondtam nekik, így megkaphattam a zöldkártyát (tartózkodási engedély), majd az állampolgárságot, sőt, a nevemet is megtarthattam.

– Hogyan ábrándult ki a kommunizmusból?

– Az NDK-ban úgy nőttünk fel, hogy azt tanították nekünk, Lenin volt a világtörténelem legfontosabb embere, semmit sem tudtunk a Gulagról és a kommunizmus más szörnyűségeiről, nevetségesnek tartottuk a vallásnak a gondolatát is, és a KGB-t tiszta szívű hősök gyülekezetének láttuk. Amerikába hithű kommunistaként mentem ki. Aztán az amerikai egyetemen közgazdaságtant is tanultunk, és a szabad verseny elmélete sok szempontból észszerűnek tűnt. Ráadásul nem éreztem, hogy annyira kizsákmányoltak volna a kapitalisták, jó munkahelyem volt, jó közösség, szerettem a biztosítónál dolgozni (nevet). Sok újságot olvastam, és a nyolcvanas évekre egyre jobban megtetszett a konvergenciaelmélet, amely szerint fokozatosan el fognak tűnni a kapitalizmus és a szocializmus közti különbségek, és egyfajta jóléti szociáldemokráciában egyesül majd a két rendszer. Érdekes módon amikor 1986-ban utoljára mentem vissza jelentést tenni Moszkvába, már nyíltan beszélt erről a KGB-s sofőr is, aki felvett a reptéren. Mire otthagytam a KGB-t, egyre inkább kiderültek a kommunizmus disznóságai.

– Hogyan találta meg Istent?

– Ekkorra egyre kevésbé gondoltam, hogy minden vallásos ember ostoba volna. Igyekeztem nem gondolni ezekre a dolgokra; azt hiszem, mivel féltem a választól, inkább igyekeztem elkerülni magát a kérdést is. Ahhoz, hogy kereszténnyé váljak, egy krízisre volt szükség. A válásom után egyedül maradtam, öregnek éreztem magam, és depressziós lettem. Ekkor találkoztam a munkahelyen a jamaicai származású Shawnával, aki rögtön megtetszett, és mivel tudtam róla, hogy keresztény, többek között a vallásról is beszélgettünk. Ő azt mondta, valójában már én is keresztény vagyok, csak még én magam sem tudom. Arra gondoltam, hogy mivel a Biblia világtörténelem legnagyobb hatású könyve, érdemes lenne tanulmányozni, és elkezdtünk korábban bemenni a munkahelyre, ahol „titkos bibliaórákat” tartott nekem. Elkezdtem keresztény előadókat hallgatni, keresztény szerzőket olvasni. Ekkor már hittem Istenben, de még nem voltam keresztény. Megtérésemre azután került sor, hogy templomba is elkezdtem járni Shawnával. Aztán egy nap a golfpályán hirtelen megvilágosodtam, valahogy olyan érzés volt, mint amikor eldöntöttem, hogy Amerikában maradok. Ezután két-három hónappal megkeresztelkedtem, és végül összeházasodtunk Shawnával.

– Mit gondol, mi a legnagyobb tanulság az életében?

– Ezt először egy fiatal hölgy kérdezte meg tőlem egy előadáson, amit a Microsoftnak tartottam. Mindazok után, amit megéltem, amin keresztülmentem, a legnagyobb tanulság, hogy a szeretet mindent legyőz. Végre olyan pontján vagyok az életemnek, hogy képes vagyok szeretetet adni mindenkinek, már azoknak is, akiket alig ismerek. Nem kell félni a szeretettől.