Hirdetés

– Amióta kitört az ukrajnai háború, közel egy év alatt többet beszéltünk az atomfenyegetésről, mint az elmúlt harminc évben összesen. Ennek dacára úgy tűnik, sem Oroszország, sem a NATO nem akar elmenni a falig, és legalábbis eddig nem nyúltak a nukleáris arzenálhoz…

– Valóban, és ebben az egész háborús helyzetben az egyetlen szerencsénk: úgy a nyugati hatalmaknak, mint Oroszországnak az a legfontosabb, mondhatni közös céljuk, hogy minden eszközzel megakadályozzák, hogy ez a konfliktus világháborúvá, pláne atomháborúvá terebélyesedjen. Minden lépés, minden döntés ennek van alárendelve. Majd következik Nyugaton a fontossági sorrendben a katonai szövetség egyben tartása és csak ezek után Ukrajna megsegítése, végül az összes többi, sokadlagos szempont.

– Ezernyi ellentmondásos elemzés kering róla, de lehet sejteni, hogy mi valójában Oroszország katonai célja?

– Nekem az a benyomásom, hogy a bah­muti csata végkimenetele egy igen hasznos Rorschach-tesztje az orosz céloknak. Ha csupán területeket akarnak szerezni a Donbaszban, akkor a racionális lépés egy „aranyhíd” megnyitása lesz, amin keresztül az ukrán csapatok visszavonulhatnak és Oroszország „olcsó” győzelemhez juthat. Ha viszont a cél ennél jóval ambiciózusabb, mint mondjuk az ukrán hadsereg felmorzsolása, akkor az „aranyhíd” helyett egy tűzkelepce kialakulását fogjuk látni a városban. Az óriási tüzérségi fölény birtokában az oroszok aztán igen előnyös csereárfolyamon adhatnak életet életért. A bahmuti Rorschach-teszt után már nem lesz rá szükség, hogy találgatásokba bocsátkozzunk a háború irányát illetőleg. Összességében számomra teljesen egyértelmű, hogy mi az oroszok távlati célja. Meg akarják akadályozni, hogy Ukrajna de facto vagy de jure NATO-tag legyen, illetve hogy jelentős nyugati katonai bázis épüljön ki közvetlenül a határai mellett. Oroszország számára ez halálos fenyegetés. Noha fel lehet sorakoztatni ezzel szemben ötven vagy akár száz érvet, hogy mi miért látjuk másképp, teljesen lényegtelen, ugyanis ebben az egyetlen releváns kérdés az, hogy ők hogyan látják.

– Visszakanyarodva az első kérdéshez, akkor kijelenthetjük, hogy alaptalan volt harmadik világháborút és gombafelhőket vizionálni?

– Aggodalomra azért bőven van ok. Háború van, és a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy világháború anélkül is kitörhetett, hogy bárki akarta volna. 1914 júniusában sem ültek le a nagyhatalmak vezetői, hogy kezüket gonoszul dörzsölgetve megállapodjanak abban, hogy háborút csinálnak. Az események lavinaszerűen következtek egymás után, a végeredményt jól ismerjük. A jelenbe visszatérve, minél tovább tart a konfliktus Ukrajnában, annál nagyobb lesz a valószínűsége, hogy mind mélységben, mind szélességben eszkalálódik.

Korábban írtuk

– Szokás a mostani geopolitikai helyzetet a hidegháborúhoz hasonlítani. Akkor évtizedeken keresztül feszült egymásnak az Egyesült Államok és a Szovjetunió, irdatlan atomarzenállal mindkét oldalon, mégis sikerült elkerülni a direkt összecsapást. Ez azért elég biztató…

– A hidegháború valóban nem melegedett fel, ennek ellenére elmondhatjuk, hogy voltak forró pillanatai. Akadt két-három olyan krízis, amit mindenki ismer, és pár tucat olyan összecsapás, amiről nem igazán hallott a közvélemény. Említhetjük például a kubai rakétaválságot vagy az 1973-as arab–izraeli háborút, amikor mindkét szuperhatalom haderejében érvénybe lépett a nukleáris riadókészültség legmagasabb fokozata, ami azt jelentette, hogy a világ a szakadék szélén táncolt. A szovjet atom-tengeralattjáróknak nyílt parancsuk volt, hogy amennyiben bizonyos feltételek megvalósulnak, minden további utasítás vagy engedély nélkül indíthatják a nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétákat. A szellem kiszabadult a palackból, és bár eddig minden alkalommal sikerült visszalépni a szakadék széléről, semmi garancia nincs rá, hogy legközelebb is így lesz. Ráadásul a sakktábla mára bonyolultabb lett, akkor két szuperhatalom állt szemben, mostanra színre lépett Kína is, az Egyesült Államok így egyszerre van benne két párhuzamos hidegháborúban.

– Adott egy háború, amely fölött a Nyugat és Oroszország egymásnak feszül. Hol vannak meghúzva a határok, amit ha az egyik fél átlépne, akkor ténylegesen is kitörne köztük a fegyveres harc?

– A legnagyobb probléma az, hogy nincs egy kőkemény vörös vonal. Beszélnek róla ugyan, de ezek a határok állandóan mozognak, mind a két fél feszegeti, nyomja előre őket. Ebben kódolva van a veszély, hogy valamelyik fél elszámítja magát. A függöny túloldalán az oroszok ugyanazt a valóságot teljesen másképp érzékelik, egy nyugati szemszögből nézve bagatell lépést is tekinthetnek komoly fenyegetésnek, és ez fordítva is igaz. Ezzel számolni kell, mivel a nukleáris csapásméréshez szükséges eszközök most is jelen vannak, folyamatos készenlétben.

– A NATO-nak és Oroszországnak egyaránt vannak előre lefektetett katonai doktrínái, amelyek pontosan leírják, hogy adott fenyegetésekre milyen választ kell adni. Ezekből a dokumentumokból mi olvasható ki?

– Tegyük hozzá, hogy ezek nyilvános dokumentumok. Én az orosz katonai doktrínát ismerem behatóbban. Tangóharmonikához hasonlítanám, azaz tetszőlegesen szétnyitható és össze is hajtható, mozgásteret adva a politikai döntéshozóknak. Ugyanakkor számos jele van annak, hogy nem ez az egyetlen katonai doktrína, és van egy másik változata, amit nem tesznek közszemlére. A nyilvános változatban például nem látunk egy zöngétlen mássalhangzót sem, amely Kínára vonatkozna, márpedig elég nehéz elhinni, hogy semennyire sem foglalkoznak az ázsiai nagyhatalommal, amely ráadásul jelentős határszakaszon osztozik velük. De a 2021-es orosz–belo­rusz Zapad hadgyakorlaton is lehetett látni olyan harci jeleneteket, amelyek eltértek a nyilvános katonai doktrínában foglaltaktól. Természetesen valószínű, hogy a NATO berkein belül is hasonló a helyzet.

– Akkor jobb híján marad a hidegháborús „chicken game”, a két egymás felé száguldó teherautó, mi pedig figyeljük, ki rántja el előbb a kormányt…

– Jelen helyzetben szerintem az oroszoknak sokkal fontosabb az úton maradniuk, mint a Nyugatnak. Nagyobb a motivációjuk, hogy elérjék ezt a célpontot, mint az Egyesült Államoknak, ott sokadrangú kérdés Ukrajna. Én láttam, hogy működik az USA gépezete, amikor valamit fontosnak tartanak. Zajlott az 1973-as arab–izraeli háború, Nixon elnök éppen a Watergate-botránnyal küzdött, de a hadügyminisztere, a CIA igazgatója és Henry Kissinger egyetlen éjszaka alatt eldöntötte, hogy lépni kell, és hogy milyen fegyvereket szállítsanak Izraelnek. Azonnal ment a parancs az első vonalbeli vadászgépszázadoknak, hogy repüljenek Tel-Avivba, a gépeket hagyják ott, és jöjjenek haza gyalog. Ha Amerika igazán segíteni akar, akkor az pár óra alatt látványosan megtörténik, nem hónapokon keresztül folyik a vita arról, hogy pontosan mi és hány darab menjen. Ukrajna számukra „nice to have” egy hobbi.

– Az egész világon ez a trend, de Európában most különösen látványos az újrafegyverkezés. Nem lesz ettől csak még puskaporosabb az a bizonyos hordó?

– Ellenkezőleg, ezt már nagyon rég el kellett volna kezdeni. Most mindenki tapsol az újabbnál újabb bejelentéseknek, de ha ezek a programok már a végükhöz közelítenének, talán sikerült volna az oroszokat elrettenteni a támadástól. Ha az ukránok elveszítik a háborút, az bizonyosan korábban következik be, mint mire az európai hadseregek ráncba szedik magukat. Márpedig ebben az esetben mégis mit tudnának felmutatni a határaikon felsorakozott, addigra vélhetőleg milliósra duzzasztott orosz haderővel szemben a nukleáris elrettentésen kívül?