Lesz-e újabb háború Európában?
Forró nyár Koszovóban
Ismét izzanak az indulatok Észak-Koszovóban. Május végén súlyos összecsapások zajlottak a szerb tüntetők, valamint a KFOR magyar és olasz katonái között. A szerbek természetesen nem a KFOR-ra, még kevésbé az olaszokra vagy a magyarokra mérgesek, felháborodásukat az váltotta ki, hogy egy kétes érvényességű önkormányzati választás után a szerb többségű települések élére albán polgármestereket neveztek ki.
Koszovó ügye egy megoldhatatlan feladvány Európa számára. A balkáni terület a szerbség bölcsője, a középkori szerb állam vallási és politikai központjaként működött évszázadokon keresztül. Nem túlzás azt mondani, hogy a szerb nemzetnek ugyanaz Koszovó, mint a magyaroknak Erdély. A török uralom azonban megváltoztatta az etnikai viszonyokat, egyre több albán telepedett meg Koszovóban, és az évszázadok alatt szintén honos néppé váltak.
Az igazi népességcserére mégis az 1960–1970-es években került sor. A jobb megélhetés és a városiasodás ugyanis mind több szerbet késztetett arra, hogy Koszovóból a fejlettebb észak-szerbiai területekre vándoroljon. Ezzel párhuzamosan az albán népesség demográfiai robbanást élt meg. A nyolcvanas évekre az albánok jelentős többségbe kerültek, aminek következtében egyre hangosabban kezdték el követelni függetlenségüket. A kommunista érában autonómiát kapott ugyan Koszovó, ám Jugoszlávia az első délszláv háborút követően darabjaira hullott, az albánok pedig nem akartak többé a szerbekkel egy államalakulatban élni.
Szerbia 1995 végén a daytoni békeszerződéssel lezárta a háborút Horvátországgal, másfél év múlva azonban már a szerb civileket és rendőröket támadták Koszovóban albán gerillák. A szerbek a hadseregre bízták a „rendcsinálást”, aminek újabb hosszan elhúzódó fegyveres konfliktus lett a vége. A történet folytatása innentől jól ismert: a NATO az albánok oldalán szállt be a háborúba, súlyos bombatámadásokkal kényszerítve térdre Szerbiát, a terrorcsapással egyenértékű akcióban pedig több száz civil vesztette életét. 2008-ban Koszovó kikiáltotta függetlenségét, amelyet eddig 105 ország ismert el.
A konfliktus azonban korántsem oldódott meg, Koszovó területén ma is több mint százezer szerb él, Észak-Koszovóban összefüggő tömböt alkotva. A Szerbiával határos területekre a pristinai kormánynak sosem sikerült teljesen kiterjesztenie a hatalmát, a településeket, az intézményeket, a rendőrséget is szerbek irányítják. A törékeny status quo alapja, hogy a szerbek rendelkeznek saját közösségük felett, az albánok meg úgy tesznek, mintha ők volnának az urai az országnak, nem pedig a pristinai amerikai követségről irányítanák azt. Köztudomású ugyanis, hogy Koszovó kézben tartása stratégiai okokból fontos az USA-nak, ezért támogatják a kézhez szoktatott albánokat a hagyományosan oroszbarát szerbekkel szemben.
A 2021-ben hatalomra kerülő, Albin Kurti vezette albán nemzetiségű kormány azonban már célul tűzte ki, hogy a szerb többségű területekre is kiterjeszti Pristina befolyását. Ennek érdekében provokatív lépésekkel próbálják küzdőtérre rángatni a szerbeket, hogy egy kirobbanó konfliktusban az albán erők a jogszerűség őreiként lépjenek fel, és a hátuk mögött felsorakozó európai és amerikai vezetéssel pontot tegyenek a szerb régió de facto különállásának végére.
Az utóbbi néhány évben az albán kormány megpróbálta kikényszeríteni, hogy az észak-koszovói szerbek koszovóira váltsák szerb irataikat, illetve a szerb rendszámokat koszovóiakra cseréljék. A szerbek azonban útblokádokkal válaszoltak a pristinai nyomásgyakorlásra, mert szerintük az albán okmányok elfogadása egyenértékű lenne azzal, hogy jogszerűnek ismerik Koszovó Szerbiától való elszakítását. Márpedig a szerbek részéről szóba sem jöhet, hogy lemondjanak az ősi földről.
– Koszovó Szerbia szíve, állítsák meg az erőszakot – írta ki Novak Đoković a legutóbbi Roland Garros-tornán aratott győzelme után válaszul arra, hogy múlt héten az észak-koszovói Zvečanban a szerbek összecsaptak a KFOR erőivel. A világhírű szerb sportoló viszonyulása Koszovóhoz tökéletesen leképezi a szerb többség álláspontját.
Az észak-koszovói kisvárosban május végén történt események pedig egyenes következményei annak a politikának, amit Pristina folytat a helyi szerbekkel szemben. Nagyban enyhítené ugyanis a feszültséget, ha az albán vezetés hajlandó lenne teljesíteni egy kilenc évvel ezelőtt kötött megállapodás Pristinára vonatkozó részét, miszerint az északi területeken létrejöhet a Koszovói Szerb Önkormányzatok Közössége, amolyan autonómiaféle a tömbben élő szerbek számára. A rendszámügy és a szerb önrendelkezés megtagadása vezetett végül oda, hogy négy észak-koszovói szerb település polgármestere és a helyi rendőrség tagjai lemondtak tisztségükről.
Az albán etnikumú politikai vezetés tisztességére jellemző, hogy kapva kaptak az alkalmon, a rendőrséget albánokkal töltötték fel, az előre hozott önkormányzati választások alkalmával pedig a 3 százalékos részvételi arány mellett a szerb többségű települések élére megválasztatták saját politikusaikat. A szerb lakosság azonban nemcsak hogy megtagadta az együttműködést, hanem megpróbálta megakadályozni azt is, hogy az albánok beüljenek az önkormányzati épületek irodáiba. A KFOR egységeit is kivezényelték, hogy megfékezzék a szerbek és az albánok összecsapását. A magyar békefenntartók tehát úgy keveredtek az események középpontjába, mint Pilátus a krédóba.
A KFOR közbelépésére mindezek mellett azért volt szükség, mert ha szerbek halnak meg az albán rendőrökkel folytatott összetűzésekben, akkor a helyzet könnyen elfajulhat. A szerbek dühe pedig teljességgel érthető halottak nélkül is, úgy érzik ugyanis, hogy a nemzetközi közösség, a különböző nemzetközi szervezetek megfeledkeztek róluk, gyakorlatilag prédául hagyták őket az albánok vezette kormány önkényeskedésének.
Tény ugyanakkor, hogy a szerbiai sajtó is a végletekig srófolta a szerb közvélemény felháborodását, a lapok címoldalán gyakorlatilag mészárlásként mutatták be az amúgy valóban sok sérülttel járó koszovói eseményeket. Az indulatokat pedig Belgrád és Pristina is gombnyomásra képes növelni vagy csitítani.
Amiért éppen most fajult el kérdésre a válasz ugyanis az, hogy a Kurti-kormány úgy látja, most, az ukrajnai háború árnyékában érkezett el geopolitikai pillanat a szerbekkel való leszámolásra. Az albán vezetés azzal kampányol a nyugati politikusok előtt, hogy Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök a kínaiak, no meg persze Vlagyimir Putyin szövetségese, aki támogatja a nyugat- és Amerika-barát albánokkal konfliktusban álló szerbek törekvéseit. Az egyenlet tehát elemi szintű megoldást kínál, a koszovói szerbek megregulázása a Nyugat és az albánok közös érdeke.
Az amerikaiak és az EU azonban ezúttal nem osztják Pristina lelkesedését. Európának annyira hiányzik egy újabb konfliktus a szomszédban, mint egy hasba rúgás, az USA pedig Ukrajnára koncentrálna a következő években, nem szeretne egy déli fronton is beavatkozni az európai eseményekbe.
Oroszország természetesen örömmel konstatálná, ha fegyveres konfliktusra kerülne sor; az orosz külügyminiszter szavai, miszerint Európa közepe robbanásközeli állapotban van, Moszkva szerb–albán háborúhoz fűződő álmait fejezi ki. Nagy valószínűséggel az orosz szolgálatok is aktívan közreműködnek abban, hogy az események az összecsapás irányába haladjanak, ám az amerikaiak is megtesznek mindent, hogy kordában tartsák az albánokat, rajtuk keresztül pedig a konfliktusfolyamatot.
Az események kapcsán Kína és Magyarország szempontjai sem mellékesek, Szerbia háborúba sodródásával bizonytalanná válna egy fontos kereskedelmi útvonal az ázsiai nagyhatalom számára, magyar szempontból pedig a déli energiaellátási útvonalak veszélyeztetettsége fenyeget.
Anonimitásuk megőrzését kérő diplomaták elmondása szerint egyelőre nem kell attól tartani, hogy valóban háború tör ki a két fél között. Még akkor sem, ha Vučić elnök a legmagasabb harci készültségbe helyezte a szerb hadsereget. A nyár folyamán várhatóan folyamatosak lesznek a villongások, de a felek igyekeznek majd elkerülni a háborúba sodródást. Ez azért is valószínű, mert Kurtit az amerikaiak egyszer már megbuktatták; ha túl messzire menne, akkor egy nap alatt újra lapátra kerülne.
A szerb hadsereg sem lenne képes megváltani a világot, nyílt konfliktusban a NATO-val szemben semmi esélye nem volna, különösen úgy, hogy az oroszok elvi támogatásán túl nem igazán számíthatnának segítségre. Persze a Balkán mindig tud meglepetést okozni. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy Montenegróban jelentős belpolitikai feszültség van kibontakozóban a szerb és a nyugatbarát erők szembenállása miatt, Bosznia-Hercegovinában pedig a szerb terület és a horvát kisebbség is csak arra vár, hogy végre maguk mögött hagyhassák a szedett-vedett államalakulatot.
A következő hónapok tehát izgalmasan zajlanak majd Európa keleti és déli határain. Az események pedig nagyban összefüggenek. Az ukrajnai háború alakulása jelentősen kihat majd arra, hogy a szerbek és az albánok milyen lépésekre lesznek készek és képesek egymással szemben.
Magyarok a békéért
Cikkünk megírásának pillanatában úgy tűnik, enyhül a feszültség Észak-Koszovóban. A múlt heti összetűzésekben 27-en sérültek meg, köztük annyira súlyosak is akadtak, hogy a Magyar Honvédség speciálisan egészségügyi ellátásra (Medevac) rendszeresített Airbus A319-es repülőgépe május 29-én este Kecskemétről a helyszínre repült ellátni és szükség esetén hazavinni a sebesülteket. Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter, aki a repülőtéren fogadta a hazatérő gépet, elmondta, hogy tizenketten érkeztek haza a géppel.
„Az incidens hosszú ideig tartott és rendkívül heves volt, de a magyar katonák bátran helytálltak sérüléseik ellenére is. Néhányan közülük, akik erre képesek voltak, visszatértek a manőverszázadhoz, hogy folytassák feladatuk ellátását” – derült ki Szalay-Bobrovniczky Kristóf szavaiból.
Nem mindennapi eset, hogy missziós feladatteljesítés közben ennyien megsérüljenek, ám a helyszínen készült felvételek fényében voltaképpen csoda, hogy haláleset nem történt. De hogyan kerültek honvédeink a szerb–albán konfliktus viharzónájába, és miért játszanak ennyire fontos szerepet a Balkánon?
1999-ben két jelentős esemény történt. Ekkor lett hazánk a NATO tagja, és ebben az évben lángolt fel a délszláv háború utolsó véres összecsapása, a koszovói konfliktus, amelynek a NATO Irgalmas Angyal nevű, 78 napon át tartó légicsapás-sorozata vetett véget. Ezalatt több ezer bombát dobtak le Szerbiára, hogy a kiéleződő konfliktusnak véget vessenek. A heves bombázások nyomán Belgrád elfogadta ugyan a tűzszünetet, de sejthető volt, hogy a lakosság összetételére fittyet hányva meghúzott új határok okoznak még feszültségeket, ezért az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata alapján létrejött egy, a NATO parancsnoksága alatt működő Kosovo Force, vagyis KFOR. A békefenntartó haderő feladata eleinte az volt, hogy a véres összecsapásoknak elejét vegye, valamint lefegyverezze a szabadcsapatokat, és felszedje a háború alatt telepített aknákat. A missziós erők létszáma kezdetben az 50 ezer főt is elérte, majd ahogy a lángoló ellenségeskedésből lassan hamu alatt izzó parázs lett, fokozatosan csökkentették. 2011-ben már csak ötezer NATO-katona állomásozott Koszovóban, jelenleg pedig mindössze 3500-4000 fő teljesít szolgálatot a KFOR-ban, akik húsz NATO- és hét nem NATO-tagállamból érkeztek. Ezzel együtt is ez most a katonai szövetség legnagyobb művelete az afganisztáni kivonulás lezárása óta. Teljesen felszámolni ugyanakkor – ahogy azt a múlt hét eseményei is megmutatták – nem lehet az atlanti missziót, hiszen az ellenségeskedés bármikor kiújulhat.
Hazánk kezdetektől része a KFOR-küldetésnek. Ennek fő oka, hogy felismertük, Magyarország számára kiemelkedően fontos a Balkán stabilitása. A kilencvenes évek eleji menekülthullám hamar megmutatta, mivel jár egy háború a szomszédunkban, 1999-ben pedig éppen a koszovói konfliktus hatására dőlt be a magyar tőzsde, ami rámutatott, hogy a balkáni térség nyugalma jelentős gazdasági érdekünk is. Ma pedig főleg így van ez, amikor külpiacra lépő magyar vállalkozások jelentős része a Nyugat-Balkánon talált lehetőséget. Aminek nyilván véget vetne egy kiújuló fegyveres konfliktus. Nem meglepő hát, hogy a Magyar Honvédség legfontosabb külföldi missziója a KFOR-részvétel, ennek megfelelően itt a legnagyobb arányú, közel négyszáz fős a magyarok részvétele, a teljes létszám 12 százaléka. E tekintetben csak az Egyesült Államok és Olaszország előz meg minket. Folyamatos és tudatos építkezés látványos eredménye, hogy 2021-től egy évre magyar katonatiszt, Kajári Ferenc dandártábornok lett a teljes KFOR-haderő parancsnoka, jelenleg pedig Szpisják József dandártábornok a parancsnokhelyettes. Mindez együtt hatalmas katonadiplomáciai siker hazánknak, hiszen korábban nem volt rá példa, hogy hasonló méretű ország delegálhassa a KFOR-erők főparancsnokát. Emellett 2017 óta kizárólag magyar katonákból áll a harcászati tartalék zászlóalj, vagyis az az egység, amelyet kifejezetten szélsőséges helyzetekben vetnek be a rend helyreállítására lázadás esetén.
A KFOR-missziót, bár a közvetlen életveszély annyira nem volt és remélhetően nem is lesz fenyegető, mint Irakban vagy Afganisztánban, soha nem lehetett sétagaloppnak nevezni. Aki ide jelentkezett, tudnia kellett, hogy a feszültség nem szűnt meg a térségben.
A magyar katonák éppen ezért alapos felkészítésen esnek át a terepre való kiküldetésük előtt. Az MH KFOR Kontingens váltásaiban részt vevők a kiutazás előtt két hónapos kiképzésre mennek, aminek a végén zárógyakorlatot tartanak. Egy ilyen kontingens elsősorban tömegkezelési feladatokat gyakorol, ennek része például a tűziszony (fire phobia) leküzdése. Ezt úgy érik el, hogy eleinte homokkal töltött palackkal, később „éles”, azaz benzinnel teli gyújtópalackokkal gyakorlatoznak, miközben különböző eljárásokat tanulnak arra, hogyan lehet a tűz hatását mérsékelni és megállítani a továbbterjedését. Emellett az is a cél, hogy csökkenjen a katonákban az ösztönös félelem a tűztől, így például a Molotov-koktéltól, amely ezúttal is előkerült az utcai zavargások során. A technikai felkészülés során kiképzik őket, hogyan mozogjanak, miként tartsák a pajzsukat, vagy hogyan hagyják el a veszélyes zónát. A felkészülés során a tűz nagyon is valódi, a gyakorlatozók helyzete annyival könnyebb csak, mint éles bevetésen, hogy védőfelszerelést viselnek. A tűzpróba mellett igyekeznek minden lehetséges szituációra felkészülni, a két hónap alatt számos elméleti és gyakorlati feladatot kapnak a katonák, többek között lőkiképzést és egészségügyi, valamint mentális felkészítést. A békeműveletekbe készülők kifejezetten azt gyakorolják a lőtéren, hogyan adjanak le szükség esetén nem halálos lövéseket. Ezenfelül a parancsnoki állomány külön krízisintervenciós foglalkozásokon vesz részt, hogy megtanulják felismerni és kezelni a várhatóan előforduló pszichés nehézségeket. A koszovói összecsapásokról keringő videók azt mutatják, a szolgálatukat teljesítő katonáknak minden, a gyakorlatokon megszerzett tudásukat latba kellett vetniük. Talán ennek is köszönhető, hogy a helyzet nem eszkalálódott tovább, és nem lett halálos áldozata az összecsapásoknak.
