Gázháború a Földközi-tengeren
Súlyos nemzetközi konfliktus van kibontakozóban a Földközi-tenger keleti medencéjében. A hagyományos görög–török szembenállás és az Észak-Ciprus körüli viszály ezúttal a tenger mélyén rejlő gázkincsek miatt éleződött ki. A vitába Ciprus, Izrael, Líbia, Egyiptom, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Államok is becsatlakozott. Vezethet-e háborúhoz a gázmezőkért való versenyfutás?
Pattanásig feszült a helyzet Törökország és Görögország között. Augusztus közepén Törökország olyan vizekre küldte az Oruc Reis kutatóhajót, amelyeket Görögország is saját felségterületének tart. A helyzet súlyosságát növelte, hogy a XV. századi, velencei flottákat vegzáló oszmán admirálisról elnevezett hajót öt hadihajó is elkísérte. Franciaország azonnal katonai segítséget ígért Athénnak, Angela Merkel pedig a konfliktus békés rendezésére szólította fel a feleket.
De hogyan vált a Földközi-tenger keleti medencéje ismét a csatározások terepévé? A Törökország által támogatott, nemzetközileg el nem ismert Észak-Ciprus ügye immár több mint négy évtizede megoldatlan gócpont a térségben. A mostanihoz vezető eseménysor viszont tíz éve kezdődött, amikor izraeli mérnökök egy 450 milliárd köbméter gázkincset rejlő mezőt fedeztek fel az ország partjainál. A kutatási láz hamar átterjedt a környező országokra is. 2015-ben az olasz Eni nevű energiaóriás Egyiptom felségterületén bukkant értékes mezőkre, nyugati és katari óriáscégek pedig Ciprusnál jeleztek gázkincseket. A norvég Rystad Energy kutatóintézet szerint a kelet-mediterrán térségben összesen 2,3 ezer milliard köbméternyi tenger alatti gázkincs rejlik, ami nemcsak a térség országainak ellátására elegendő, de aduász lehet Európa orosz gáztól való függésének ellensúlyozásában is. Nem kellett hát sok idő, és a versenybe az Európai Unió, pontosabban annak két mediterrán hatalma, Franciaország és Olaszország is beszállt.
A török tiltakozás sem maradt el. Noha ugyanis Törökország közel 1600 kilométer hosszú partszakasszal rendelkezik a Földközi-tengernél, az érvényben lévő nemzetközi szabályozások miatt nem férhet hozzá a karnyújtásra lévő tengeri kincsekhez. Az ENSZ 1994-es tengerjogi egyezményéből kimaradt, Görögországnak pedig, minden lakott szigetét széles exkluzív gazdasági zóna vesz körül, így a törökök csak az Antalyai-öböl egy kis szegletében végezhetnek feltárásokat.
A helyzet 2015-ben, az egyiptomi Zohr mező feltárásakor mérgesedett el. Az Eni – amely az egyiptomi mellett a ciprusi gázkitermelés oroszlánrészét is végzi – bejelentette, hogy a Ciprusban, Egyiptomban és Izraelben kitermelt gázt a vállalat Egyiptomban lévő cseppfolyósító üzemeiben fogják előkészíteni az európai exportra. Az olasz vállalat és partnerei ezzel egy csapásra véget vetettek Törökország tervének, mely szerint az ország az elmúlt évtized során drágán kiépített csőrendszerével regionális gázelosztóvá szeretett volna válni. A válasz nem maradt el: 2017-ben török harci gépek háromezerszer sértették meg a görög légteret.
2018-ban a küzdelembe Franciaország is beszállt. Az Európai Unió harmadik legnagyobb energiavállalata, a francia Total együttműködési megállapodást kötött az Enivel a ciprusi gázprojektekre vonatkozólag. Ezzel egy időben pedig Ciprus hivatalosan is rábólintott arra, hogy a kitermelt gázt az egyiptomi cseppfolyósító üzemekbe szállítja. Nem sokkal később Izrael, amely korábban még Törökországba irányuló tenger alatti vezetékek kiépítését tervezte, szintén átpártolt Egyiptomhoz. Törökország válaszul fúróhajók sorát küldte ciprusi felségvizekre, az észak-ciprusi törököknek a szigetország kincseihez való hozzáférési jogaira hivatkozva.
Ahol gáz vagy olaj van, ott előbb vagy utóbb Amerika is megjelenik. Tavaly decemberben Washington feloldotta a Ciprusra kivetett fegyverembargóját, nem sokkal később a szigetország megállapodást írt alá az amerikai ExxonMobillal, idén pedig a történelem során először amerikai repülőgép-hordozó, majd helikopter-hordozó érkezett a Kréta szigetén lévő görög bázisra.
Törökország válaszul a líbiai kártyához nyúlt. Tudni kell, hogy a líbiai fronton évekig úgy tűnt,semmi nem állíthatja meg az ország keleti részét uraló Khalifa Haftar tábornokot, aki Franciaország, Oroszország, Egyiptom, az Egyesült Arab Emirátusok támogatásával nemcsak az iszlamista milíciák ellen folytatott sikeres harcot, de töretlenül nyomult a nemzetközileg (így az Európai Unió által) elismert kormány által uralt főváros irányába is. Idén januárban azonban Törökország fegyvereket és szíriai zsoldosok ezreit küldte a Tripoliban székelő kormány megsegítésére.
A líbiai kormány ezt azzal hálálta meg, hogy idén januárban tengeri joghatóságra vonatkozó egyezményt írt alá Ankarával, ebben kizárólagos török gazdasági övezetté nyilvánítva a két országhoz tartozó földközi-tengeri kontinentális talapzatokat. A gond csak az, hogy a kijelölt sáv részleges fedésben van Ciprus és Görögország hasonló területeivel, és teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy épp a kijelölt tengeri határon helyezkedik el a Görögországhoz tartozó Kréta és Rodosz szigete.
Az ellentábor válaszára nem sokat kellett várni. Idén januárban Görögország, Ciprus és Izrael megállapodtak egy 1900 km tenger alatti vezeték megépítéséről, amely az Európai Unió gázszükségletének tizedét fedezné. Nem sokkal később pedig Ciprus, Görögország, Izrael, Olaszország és Jordánia megalapították a Kelet-Mediterrán Gázfórumot. A Törökországot totálisan mellőző szervezetbe Franciaország is felvételét kérte, az Egyesült Államok pedig megfigyelői státuszt kapott. Idén augusztusban aztán a török–líbiai mintát követve Görögország és Egyiptom is aláírta a maga tengeri megállapodását. A Földközi-tenger keleti medencéjében így a húr pattanásig feszült.
Az Európai Unió természetesen ezúttal is megosztott. Miközben Görögország, Ciprus és Franciaország határozott fellépést sürgetnek Ankarával szemben, addig a Törökországgal számos közös gazdasági érdeken osztozó Olaszország, Málta és Spanyolország óvatosságra int. Az uniós soros elnökséget betöltő Németország, amely általában Franciaországot támogatja a Földközi-tengeren, ezúttal óvatos. A migrációs megállapodással, valamint líbiai szerepvállalásával ugyanis Törökország nagy terhet vesz le Berlin válláról. Oroszország, amely szíriai kikötőjével és líbiai szerepvállalásával immár szintén fontos játékos a Földközi-tengeren, egyelőre kivár.
A gázháború eközben egyéb frontokra is kihat. Az Egyesült Arab Emirátusok és az Izrael között augusztusban kötött békemegállapodásra válaszul török állampolgárságot adott a palesztin Hamász több vezetőjének, ezzel próbálva nyomást gyakorolni a zsidó államra. Közben Emmanuel Macron a romjaiban heverő Bejrútba látogatott, ahol a törököket megelőzve az Emirátusokkal közösen ajánlatot tett a robbanásban megsemmisült kikötő helyreállítására.
Viszonylag szerencsés körülmény, hogy a gáz világpiaci ára jelenleg csupán fele a 2010-esnek, így a tengeri kitermelés most nem gazdaságos. Olyannyira nem, hogy Ciprus ideiglenesen le is állította a munkákat, és Izrael is inkább a napenergiába invesztál. Emellett sem Görögország, sem Törökország nem engedhet meg magának egy súlyos katonai konfrontációt. A koronavírus-járvány így is nagy csapás volt a két ország gazdasága, de legfőképp turizmusa számára, a feszültségek fokozása pedig bizonyosan távol tartaná a vendégeket. Ugyanakkor egyik fél sem hátrálhat ki a konfliktusból. Görögország jobbközép miniszterelnöke, Kiriakisz Micotakisz pártjának, az Új Demokráciának a jobbszárnya nyomása alatt van, Törökországban pedig a földközi-tengeri politika egy olyan kivételes téma, amelyben a nacionalisták és az iszlamisták is tökéletesen egyetértenek. A mostani szembenállás így ha másra nem, legalább arra jó, hogy ideiglenesen elterelje az emberek figyelmét a gazdasági problémákról.
