George Clooney nincs egyedül

– Szégyellném magam, ha nem szólalnék fel nyilvánosan az efféle tekintély­elvűség ellen, amelyben az Orbán-rezsim az ellenőrzése alá vonja a médiát, a cégeket drákói adószabályoknak veti alá, elhallgattatja a szabad sajtót, csak az ő engedélyükkel fotózható a drótkerítésük, démonizálja a jogfosztottakat, és a szélsőjobb felé kacsingat – így összegezte alapvető információhiányról árulkodó módon a magyar kormány iránti ellenérzéseit George Clooney. A színész mindezt már a magyarországi reakciók reakciójaként írta. Maga az ügy akkor robbant ki, amikor egyik filmes promóciójában Clooney a dühre és gyűlöletre példaként a brazil Bolsonaro mellett Orbán Viktort hozta fel. Bár közleményét valószínűsíthetően nem ő szövegezte – erre több részletkérdés megemlítése is utal, amelyeket Clooney természetszerűleg nem ismerhet –, az is nyilvánvaló, hogy a liberális világ egyik üdvöskéjeként tündöklő sztár örömmel adta nevét a magyar kormány elleni nemzetközi hadjárathoz.

Liberális reklámarc

A Kentuckyból származó Clooney gyakorlatilag mindent Hollywoodnak köszönhet. Bár mélyen vallásos, katolikus családban nőtt fel, saját bevallása szerint már régen nem hisz Istenben. Profi base­ballos karrierje nem indult be, egyetemi tanulmányait nem fejezte be, inkább női cipőket árult, és más kisegítő munkákat végzett. Clooney jó tizenöt évig teljesen ismeretlen színészként mellékszerepeket játszott sikertelen filmekben és sorozatokban, a nagy áttörés a Vészhelyzetig váratott magára. Ekkor már elkötelezett demokrata és liberális, aki tevékeny szerepet vállal a közéletben is. Lelkes támogatója a „melegjogoknak”, ami azért pikáns, mert Hollywood legkapósabb szinglijeként a bulvársajtó évekig találgatta róla, hogy vajon homoszexuális-e vagy sem (a vádakra Clooney többek között azt válaszolta, hogy azért nem hajlandó visszautasítani a feltételezést, mert ezzel megsértené „meleg” közösségben élő barátait). 2000 óta megszaporodtak liberális ízléssel és problémafelvetéssel kapcsolatos filmjei, ezekben mások mellett a rasszizmus elleni harc, az olajipar bűnei és a „rettegett” McCarthy-korszak jelentek meg témaként. Mondani sem kell, hogy Clooney hangos ellenzője a szabad fegyverhasználatnak is az Egyesült Államokban.

A színész megszámlálhatatlanul sok projektben, egyesületben támogatta pénz­zel, szerepléssel, aláírással az emberi jogok (legalábbis annak liberális értelmezése szerinti) térnyerését világszerte. Sorra kiállt a demokrata elnökjelöltek mellett: John Kerryt, Barack Obamát, Hillary Clintont és Joe Bident egyaránt barátjának nevezheti. Clooney fáradhatatlanul ügyködik a különféle konfliktushelyzetek körül: véleményt formált a darfúri konfliktusban, levelet írt a világ vezetőinek, Berlinbe utazott, hogy személyesen találkozzon szíriai menekültekkel. Ugyanakkor feltűnő, hogy Clooney közéleti szerepvállalásai hajszálpontosan fedik a demokraták külpolitikai irányvonalát. Zajosan kiállt például az örmények mellett, és ugyanilyen eréllyel ítélte el az illiberális török vezetést, ahogyan a brazil, magyar, lengyel kormányról is akad egy-két rossz szava, ha úgy alakul.

Hogy George Clooney nem közönséges színész, a fentiekből világosan kitűnik. Emberi jogi projekteket lebonyolító ügyvéd feleségével valójában kiszolgálja a demokrata adminisztráció törekvéseit. Reklámarc egy végtelenített reklámfilmben, amelyben azonban már nem női cipőt ad el, hanem a világ első számú nagyhatalmának globális politikáját reklámozza, népszerűsíti. Magyarország elleni kirohanása nem az ő személyes ellenszenvének, hanem a demokraták térségünk és hazánk iránti megnövekedett érdeklődésének bizonyítéka.

Rockerből békeharcos

Ha a U2 zenekar frontemberét, Bonót kellene jellemeznünk, ugyanazt mondhatnánk, mint Clooney esetében: ő sem egyszerűen az, akinek látszik. Bár más zenészek is politizálnak a színpadon és a színfalak mögött, ő mégis eltér tőlük. Válogatás nélkül, szinte rögeszmésen támad mindent, ami nem az új világ hírnöke. Prófétai minőségében megtalálta Orbán Viktort is, 2018-as madridi koncertjén Európa egyik szélsőjobboldali vezetőjeként emlegette. Bono szereti a show-műsort, zenekara 1993-as budapesti koncertjén például Thürmer Gyulát hívta fel a színpadról, igaz, a Munkáspárt elnökének csak az üzenetrögzítőjével beszélt (költői kérdés, hogy ha már be akart olvasni a magyar kommunistáknak, miért nem a hatalmon lévő Horn Gyulát tárcsázta…).

Bono tehát lázad, de lázadása mindig egyirányú. Kizárólag a nyugati liberális rend elleni politikusokat veszi szájára, gúnyolja. Orbán mellett Trump, Putyin, Aszad, Bolsonaro, Le Pen neve hangzott már el a színpadról, csupa-csupa olyan politikusé, akiket a balliberális értékközösség elleni harc fűz össze – legalábbis Bono képzeletében. A való életben a milliárdos magánvagyona oltalmában élő Bono már nem ennyire kemény fickó. Amikor az ostromlott Szarajevóban segély- és kulturális szervezetek félillegális koncertet szerveztek, a U2 moccanni sem mert. Végül Bruce Dickinson utazott be a zenekarával, és adott – ki nem plakátolt, csak szájról szájra terjedő hírű – koncertet a sokat szenvedett város lakóinak. Aztán amikor Szarajevó felszabadult, megjelent a U2 is, hogy nagyszabású fellépésével lenyűgözze a helyieket. Akik azonban emlékeznek még arra, hogy Dickinson és zenésztársai hogyan jutottak be páncélosokban rejtőzve a bosnyák nagyvárosba, máig azt mondják, Bonóék csak learatták mások dicsőségét, pusztán rocktörténeti nyomot akartak hagyni, mint Roger Waters a berlini koncerttel.

Cinikus angol úr

Aki ismeri Hugh Grant életét és munkásságát, cseppet sem csodálkozik azon, hogy a kellő időben, amikor annak népe jobboldali kormányt választott, végül megtalálta Magyarországot a térképen. 2012-ben egy brüsszeli konferencián a brit színész kijelentette: a magyar állam már odáig jutott, hogy a média fölötti uralom átvételével fenyeget. Válaszként a magyar kormány részletes tájékoztatást küldött a színész lakáscímére. Hogy aztán Grant elolvasta-e, amit már addig is tudhatott volna a magyar médiaviszonyokról, ha előzetesen tájékozódik, nem derült ki.

A fiatalon és középkorú férfiként is meglehetősen viharos életet élő színész egyébként függetlennek nem nevezhető, liberális felfogását soha nem titkolta. 2011-ben nyilvánosan megjelent a liberális demokraták egyik konferenciáján, ahol kezet is rázott a pártelnökkel. Hevesen ellenezte a brexitet, nemzeti katasztrófaként vázolt fel egy unió nélküli helyzetet. Grant ezer szállal kötődik a „meleglobbihoz”, egyetemista korában – állítólag heccből – be is lépett egy „melegklubba”, filmszínészként pedig a férfiszerelmet népszerűsítő Maurice című film hozta meg a kiugrást számára 1984-ben. 2012-ben pedig kijelentette, hogy támogatja a melegházasságot: „Ha meg akarsz házasodni, akár meleg, akár heteró, traszgender vagy bármi más legyél is, természetesen jogodban áll.” Azt is hozzátette, hogy akkor is ez a véleménye, ha a házasság intézményét nem neki találták ki.

Kár. Talán jobban értené Magyarországot is egy hagyományos férfi-nő kapcsolatban élve, gyerekekkel, bernáthegyi kutyával és kertes házzal.