Csütörtökön az ENSZ Biztonsági Tanácsa 14 szavazattal elfogadta az iraki rendezésről szóló hármas javaslatot (Szíria korábban jelezte, hogy a tervezet elfogadhatatlan számára, ezért nem vett részt a szavazáson). A határozat lényegében azt jelenti, hogy a világszervezet utólag legalizálta az addig hatályos nemzetközi jog, az ENSZ BT ellenében indított iraki háborút, elismerve, hogy ami ezután a háborút követő rendezés keretében Irakban történik, az a világszervezet felhatalmazásával történik.

Ki nyer ma?

A lépés újabb óriási diplomáciai siker az Egyesült Államok számára, főképp, hogy többhetes intenzív munkával elemeire robbantotta az Irak ügyében az USA-val szemben formálódó eurázsiai koalíciót: a háborút korábban élesen ellenző Franciaország, Németország és Oroszország egységesen támogatta az amerikai javaslatot, saját rövid távú érdekeik (Demokrata 2003/21. szám) és az amerikai diplomácia nagyobb dicsőségére. Miután a Bush-kormány mögött álló neokonzervatív ideológusok az elmúlt hónapokban többszörösen megalázták és eltemették az ENSZ-t, jelen határozati javaslatában az Egyesült Államok némi gunyoros főhajtás gyanánt „létfontosságúnak” nevezi a világszervezetet. A jelző semmitmondó és tartalmatlan, Európa mégis örvendezve kompromisszumról beszél, és támogatja azt. A csütörtöki döntéssel feloldódott a háborúellenes koalíció, ami a hidegháború óta először fenyegette komolyan az Egyesült Államok világpolitikai egyeduralmát.

A BT döntése azonban természetesen nem csupán politikai, hanem gazdasági szempontból is sokat hozott Washington konyhájára. A határozat ugyanis elismeri a status quót, és leszögezi: Irakot – a demokratikusan megválasztott képviseleti kormány létrejöttéig – az amerikai-brit Hatóság (sic!) vezeti. Ezen jog legalább egy évig, de ha szükséges, határozatlan ideig, tehát bármeddig megilleti a megszállókat. Könnyen lehet ugyanis, hogy csakúgy, mint Afganisztánban, Irakban sem lesznek képesek törvényes képviseleti kormányt felállítani, főképp, hogy a helyzet egyre romlik: immár az ország déli és északi övezetében is polgárháború fenyeget. Míg délen a lakosság 65-70 százalékát kitevő síita fundamentalisták követelik egyre nagyobb számban saját önrendelkezési jogukat és egy Iránhoz hasonló iszlám állam létrehozását, addig északon háromfrontos harc fenyeget a kurdok, türkmének és arabok között.

Márpedig bizonyos, hogy a Hatóság (az Egyesült Államok és Nagy-Britannia) nem adja majd át Irakot olyan könnyen egy ingatag bábkormánynak, mint tette azt Afganisztánban. Főképp, mert a csütörtöki ENSZ-határozat az USA kezében hagyta az iraki olajbevételek feletti rendelkezés jogát, a világszervezetnek csupán egy felügyelőbizottsági helyet engedélyezve. Ezzel egy időben a határozat az eddigi 25-ről 5 százalékra mérsékelte az iraki olajbevételekből Kuvaitnak fizetendő jóvátétel mértékét (!), azaz Irak amerikai vezetése csupán a Huszein-kormányból kizsarolt összeg ötödét fizetik ezentúl a szomszédos miniállamnak.

Ez pedig nemcsak a központi költségvetés, hanem bizony egyes magas pozícióban lévő politikusok érdekeivel is egyezik. Nemrég Dick Cheney mellett újabb amerikai kormánypolitikusról derült ugyanis ki, hogy korábbi cégein keresztül jelentős hasznot húzhat az iraki háborúból. Az iraki olajkutak oltására előre (!) leszerződött Halliburton – amelynek vezetője korábban az amerikai alelnök volt – egyik leányvállalatáról, a Taszáron is működő Kellog, Brown and Rootról kiszivárgott, hogy az oltás mellett az olajkutak üzemeltetésére, és a kitermelt nyersanyaggal való kereskedelemre is megbízást kapott. A Fehér Ház kétségbeesetten cáfolta, hogy Cheney-nek bármi köze lett volna a megbízáshoz, amit azonban kétségessé tesz a tény, hogy a közel hétmilliárd (!) dolláros üzletet versenytárgyalás nélkül nyerte el a vállalat. Ugyancsak a személyes anyagi érdekeltség gyanúja vetült a Pentagon korábbi főtanácsadójára, Richard Perle-re, aki markáns Európa- és ENSZ-ellenes kijelentései után két hónapja távozott posztjáról. A Los Angeles Times cikke szerint Perle még a háború megindítása lőtt befektetői szemináriumot tartott arról, hogyan lehet profitálni a konfliktusból, amelyhez azonban az iraki és az észak-koreai fejleményekről szóló bizalmas hírszerzési adatokat is felhasznált.

Nukleáris doktrína

A diplomácia és gazdasági elemzések sűrűjében szinte elveszett az a hír, ami pedig messze túlmutat a jelenlegi amerikai érdekérvényesítő politikán, és alapvetően befolyásolhatja, még inkább kíméletlenül egyértelművé teheti az új világrend szerkezetét. A mindent átszövő médiamágiának köszönhetően nem csak a világsajtóban, hanem magában az Egyesült Államokban is meglehetősen csekély érdeklődés kísérte a Bush-kormányzat azon törekvéséről szóló híreket, melyek szerint Washington kis teljesítményű, 5 kilotonnás atombombák sorozatgyártását tervezi. A Pentagon által készített tervezet a hidegháború óta az első új atomfegyverprogram az Egyesült Államokban, így érthető, hogy legfelsőbb szinten is heves viták kísérik azt.

Adódik a kérdés: amennyiben az USA a világbékére törekszik, mi szüksége van újabb, bármikor és bárhol bevethető atombombákra? A hivatalos magyarázat szerint az új generációs nukleáris fegyverek föld alatti bunkerek elpusztítására, illetve vegyi- és biológiai fegyverraktárak megsemmisítésére lettek kifejlesztve (a nukleáris robbanáskor keletkező hő minden vírust és baktériumot elpusztít, így nem áll fenn a szivárgás vagy az utólagos szennyezés veszélye).

A Pentagon szakértői szerint a „mini atombombák” (5 kilotonna alatti robbanóerő) ártalmatlanok a polgári személyekre, mert a robbanások – a „hagyományos” atombombánál ismert célpont fölött, a levegőben történő detonációval szemben – a föld felszíne alatt következnek be. Más véleményen vannak azok az atomtudósok, akik szerint egy ilyen robbanás hatása nehezen kiszámítható, és könnyen lehet, hogy akár egy egy kilotonnás bomba is több száz mérföldes körzetet borít be nukleáris sugárfelhővel.

A világtörténelem eddigi két nukleáris csapásánál, 1945-ben Hiroshima és Nagasaki fölött 15 kilotonnás atombombákat robbantott az Egyesült Államok kormánya. A most üzembeállítani tervezett 5 kilotonnásak ennél lényegesen kisebbek, de – figyelembe véve a nukleáris technológia fejlődését – pusztítóerejük meghaladja azt. Azaz szükség esetén nem csak föld alatti bunkerek és raktárak, de célzottan városrészek elpusztítására is bármikor felhasználhatóak.

Az úgynevezett stratégiai nukleáris fegyverek bevetésének lehetősége már év elején, az Irak elleni háború tervezésekor is komolyan felmerült az amerikai és brit stratégákban. A Times of India, a dél-ázsiai térség egyik legtekintélyesebb napilapja februárban arról számolt be, hogy a Pentagon – egy kiszivárgott titkos terv szerint – olyan különleges iraki helyeket nevezett meg, amelyek az úgynevezett „taktikai atomfegyverek” vagy a „mini atombombák” céljai lehetnek. Olyan számítógépes modellező rendszereket is készítettek, amelyek az „okozott járulékos károkkal foglalkoznak, beleértve a radioaktív por szétterülését is. (-) Ha számítógépes tesztek a polgári áldozatok elfogadható hányadosát ígérik, Washington valószínűleg nem finnyáskodik a bunkerromboló mini atombombák bevetésével.”

Ezt később mindkét hatalom nyíltan megerősítette. Geoff Hoon, brit védelmi miniszter a háború előtt megüzente Bagdadnak: „Teljesen biztosak lehetnek benne, hogy megfelelő körülmények között szándékunkban áll atomfegyvereink bevetése”, de maga Bush elnök is közölte, amennyiben Irak vegyi fegyvereket vetne be, Amerika nem habozik koncentrált nukleáris csapással válaszolni.

Az Egyesült Államok nukleáris fegyverkezése mindenesetre mindenképpen új fejezetet nyit az újkori történelemben. Mindenekelőtt ismét bizonyítékát adja Washingtont totális és korlátlan uralmának a világ felett, amelyet a nemzetközi jog relatív, éppen aktuális érdekeknek való értelmezése kísér. Míg ugyanis az Egyesült Államok meglévő, a teljes Föld elpusztítására is tízszeresen elegendő nukleáris arzenálja mellé (a 475 kilotonnás Trident II robbanófej egy Dunántúl méretű terület egyetlen pillanat alatti elpusztítására alkalmas, és a legnagyobb hordozórakéták nyolc ilyen robbanófej egy időben történő célba juttatására alkalmasak) új, bármilyen helyi háborúban bevethető mini atombombák tervén dolgozik, addig a világ más részeire – Észak-Korea, Irán – diplomáciai és gazdasági nyomást gyakorol, a nukleáris fegyverkezés leállítása érdekében. Nem más ez, mint az elmúlt évtizedben egyre nyíltabban alkalmazott erőpolitika újabb eleme. A tét azonban minden eddiginél komolyabb: a fegyveripar mindenekfelett álló érdekeit és gazdasági – ezen keresztül pedig politikai – hatalmát ismerve előre borítékolható, a sorozatgyártásban készülő mini atombombákat előbb-utóbb be is vetik majd – romba döntve a megígért szép új világ álmát.

A korlátozott hatóerejű atomfegyverek birtoklása ugyanis könnyen arra indíthatja a vitás kérdéseit így is gyakorta katonai erővel rendező Washingtont, hogy a legkisebb áldozattal járó, „legtisztább” megoldást válassza.

A titkos ász

Márpedig az elmúlt évek történéseit látva Washington konfliktusai a jövőben is egyre szaporodnak majd. Az Irak elleni háború alig ért véget, az elmúlt hetekben a Fehér Házból és a Pentagonból kiszivárgott vagy nagyon is tudatosan kommunikált információk szerint négy újabb ország elleni háború terve is kiszivárgott. Először az észak-koreai atomválság ürügyén, nem sokkal később pedig az elűzött iraki rezsim vezetőit állítólag bújtató, illetve „vélhetően tömegpusztító fegyverekkel rendelkező” Szíria lerohanásának terve került az asztalra. Majd következett az Al-Kaida szülőhazájaként számon tartott, nem mellékesen az elmúlt egy évben az Egyesült Államok holdudvarából éppen kifaroló Szaúd-Arábia, múlt héten pedig az egyik régi ősellenség, Irán került fel ismét a Fehér Ház térképére. A szemlélő persze okkal kérdezheti, vajon a hetente változó célpontok nem inkább a szenzációra éhes média agyszüleményei, mintsem komoly stratégiai tervek? E felvetésnek azonban ellentmond, hogy minden egyes esetben vezető amerikai politikusok, Észak-Korea és Szíria esetében maga Bush elnök mondta a ki a bűvös mondatokat. Bizonyos tehát, hogy a háborús tervek igenis léteznek. A zavart pedig valószínűleg az okozza, hogy az amerikai kormányon belül uralkodó két irányzat között heves belharc dúl a további lépések tekintetében: míg a Pentagon körül csoportosuló neokonzervatív héják a totális háborúra esküsznek, újabb és újabb célpontokat keresve, addig a republikánusok mérsékeltebb szárnya, amelynek a kormányban Colin Powell külügyminiszter a legfőbb képviselője, az eddig megszokott – és bevált – gazdasági és diplomáciai hódítás eszközeit alkalmaznák a továbbiakban is.

Ezért is feltűnő, hogy a két héttel ezelőtti casablancai és rijádi merényletek különös módon – s hogy ne mondjuk, ismét – tökéletes időzítéssel érkeztek, hogy rásegítsenek a háborúpárti vonalra. Miután Irakban a Rumsfeld által kinevezett Jay Garner neokonzervatív kormányzó csúfos kudarcot vallott, s helyére a külügy által támogatott Paul Bremer került (azaz a belpolitikai harcban a mérsékeltebb irányvonal látszott felülkerekedni), hirtelen újabb „hadüzenet” érte Washingtont, feltüzelve a harci lázt.

Ennek egyik látványos eredménye, hogy hét végén az Egyesült Államok ultimátumot intézett az Irakkal szomszédos Iránhoz: a terroristákkal fenntartott kapcsolatai miatt minden párbeszédet megszakítottak az iszlám országgal. Lapzártánkkor úgy tudni, kedden válságtanácskozást tartanak a Fehér Házban, ahol az Iránnal kapcsolatos amerikai politika irányát vitatják meg.

A washingtoni kormány ugyanis Irán tekintetében is megosztott, csakúgy, mint egy hónapja Szíria esetében. A neokonzervatívok vezette Pentagon mielőbb rendszerváltást szeretne Iránban is, amihez egyik lehetséges eszközként egy népfelkelés támogatását is elképzelhetőnek tartanak, míg a külügyminisztérium továbbra is a békésebb utat választaná, tekintve, hogy az iráni ellenzék jóval gyengébb, mint azt Washingtonban sokan gondolják.

Márpedig ha a Pentagon erőre épülő taktikája elhibázottnak bizonyul, könnyen visszaüthet. Ekkor ugyanis az amerikaiak által vágyott reformerők helyett a jelenleginél is radikálisabb iszlám erők kerülhetnek hatalomra, s akkor egy diplomáciailag kezelhetetlen, esetleg nukleáris fegyverekkel is rendelkező iszlám köztársasággal kellene szembenézni. A nukleáris programot – amely a Pentagon szerint valójában rejtett atomfegyverkezési terv – ugyanis Iránban mind a radikális iszlám erők, mind a reformerek egyaránt támogatják. A védelmi tárca és a külügy konfliktusát tovább erősíti, hogy míg a Pentagon terveiben szerepel az Irakban működő, iráni menekültekből álló milícia, a Muddzsaheddin Khalk, addig a szervezet szerepel a Külügyminisztérium terrorista szervezeteket nyilvántartó listáján.

A konfliktusok ellenére bizonyosnak látszik, hogy az amerikai terjeszkedési politika rövid távú célpontjai között előkelő helyen szerepel Irán is. Jellemző, hogy több képviselő és szenátor már az Irak ellen készülő háború előtt arra figyelmeztette Busht, hogy súlyosan eltéveszti a legfontosabb teendőket, mert először az Izraelben működő iszlám szélsőségeseket nyíltan támogató teheráni vezetést kellene megbuktatni. A múlt héten a Pentagon héjái és vezető izraeli politikusok ismételten arra figyelmeztettek, Irán ellenállásán megbukhat a közel-keleti rendezési terv, amivel akár az egész iraki hadjárat is hiábavalóvá válhat.

Figyelemreméltó tehát, hogy a „feltételezett Al-Kaida-hátterű terrorcselekmények” mindig olyan pillanatban történnek, amikor azok áttételes – vagy nagyon is direkt – módon valamilyen formában az Egyesült Államok érdekeit is szolgálják. Különös, érdemben máig sem cáfolt hírek és összeesküvés-elméletek keringenek a tragikus, 2001. szeptember 11-i merényletek hátteréről, de tény, az szolgált indokul Amerikának arra a háborúra, amelynek legutóbbi állomásaként megbuktathatta a 13 éve főgonoszként nyilvántartott Szaddám Huszeint. Az pedig végképp különös, hogy azokban az időszakokban, amikor a nemzetközi közvélemény lassan megnyugodni látszik, hirtelen mindig történik egy Al-Kaida-merénylet (Bali, Rijád, Casablanca), amely visszatereli a figyelmet a terrorizmus elleni harc – természetesen az Egyesült Államok vezetésével – fontosságára.

A két héttel ezelőtti kettős merénylet is ilyen, meglepő módon többszörösen is jó időzítéssel jött. Egyrészt, mint fentebb utaltunk rá, az amerikai belpolitikában éppen a háborút ellenző erők álltak nyerő pozícióban, ráadásul Irakban sem mennek úgy a dolgok, ahogy azt a tervezők elképzelték. Amerikai lapértesülés szerint a Fehér Házat egyre jobban aggasztja, hogy mind ez idáig nem sikerült bizonyítékot lelni az iraki tömegpusztító fegyverek létezésére. Ennek következtében az amerikai médiából az utóbbi három hétben szinte teljesen eltűntek az erre való utalások, s immár a híradások, elemzések is úgy szólnak, a háború alapvető oka kezdettől fogva Szaddám Huszein zsarnoki rendszerének megdöntése volt.

Donald Rumsfeld védelmi miniszter ezért nemrég nyugalmazott CIA-szakértőkből álló bizottságot bízott meg annak kivizsgálásával, hogy mennyire voltak megalapozottak a háborút megelőző hírszerzési jelentések. Állítólag ugyanis a háború folyamán és az azt követő hetekben komoly súrlódások voltak a CIA és a Pentagon között, miután a hírszerzők azt állították, hogy az érdemi munkájukat jelentősen befolyásolta, hogy komoly politikai nyomás nehezedett rájuk. A Pentagon héjái ugyanis mindenáron alapot akartak találni a fegyveres beavatkozásra, így a CIA-től mindenáron olyan jelentést vártak, amelyek alátámasztják a tömegpusztító fegyverek létét, illetve Bagdad és az al-Kaida kapcsolatát. A háború indokául szolgáló tömegpusztító fegyverek totális hiánya, és ezzel párhuzamosan az ENSZ-főellenőr, Hans Blix Washingtont egyre keményebb hangon elítélő nyilatkozatai kínos terhet jelentettek a Fehér Ház számára. Ráadásul a háborút ellenző európai államok továbbra is mereven ellenálltak az Irak elleni – több mint egy évtizeden át éppen amerikai nyomásra fenntartott – szankciók feloldásának, ami jelentős gazdasági kárt okozott Washingtonnak. Amíg ugyanis az embargó fennállt, az iraki olaj holt tőke, az ENSZ olajat élelmiszerért programja csak szigorú korlátozásokkal engedi a fekete arany kereskedelmét. Ebbe a különös helyzetbe robbantak bele tehát a pokolgépek, majd egy héttel később Oszama bin Laden helyettesének, a többször halottnak elkönyvelt Ajman Al-Zavahirinek az újabb terrorhullámra felszólító üzenete.

A világban pedig azonnal ismét feltámadt a terrorizmustól való félelem, főképp, hogy ezúttal különös módon nem az Irak elleni háborút direkt módon támogató országok voltak a célpontok (Demokrata 2003/21. szám). A világ elhitte, hogy immár mindenki lehet célpont, senki sincs biztonságban – azaz a terrorizmus elleni nemzetközi hadjáratot folytatni kell. Ezt a félelemhullámot tetézte, hogy múlt heti üzenetében a fent már említett Zavahiri felszólította az arabokat, hogy fogjanak fegyvert, és indítsanak támadások az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Ausztrália és Norvégia nagykövetségei ellen. Az üzenet utolsó kitétele azért érdemel figyelmet, mert a világ az első pillanatban megütközve és értetlenül fogadta a „békecsinálóként” számon tartott skandináv ország említését. Norvégiában is riadalmat keltett a felhívás, lévén az ország mindvégig semleges volt. Egyes biztonságpolitikusok még azt is felvetették, hogy Zavahiri vélhetően összekeverte Norvégiát Dániával, amely a brit-amerikai tengely mellett valóban részt vett az Irak elleni háborúban.

Az üzenet időzítése (lásd fent) és egy teljességgel semleges állam megnevezése azonban különös következtetéseket is megenged, ugyanis kiemelten alkalmas a félelem globális méretűvé terjesztésére. Mindemellett némi ismeretek birtokában logikus magyarázat is adható a különös felhívásra. Norvégia ugyanis Irak ügyében ugyan semleges volt, a tálibok elleni harcokban azonban aktívan részt vett, katonái máig is ott állomásoznak Afganisztánban. Ráadásul Zavahiri felesége és három lánya Kandahár bombázásakor halt meg, amely támadásban ugyancsak részt vett a norvég légierő hat repülőgépe.

Brynjar Lia norvég terrorizmus-szakértő azonban arra figyelmeztetett, hogy a Norvégiával szemben felhozható okok számtalan más ország esetében is megállják a helyüket, így hosszú lehet az al-Kaida célpontlistája. Nem tudni, hogy mikor, milyen megfontolás alapján, melyik országot veszik elő. A biztonságpolitikai elemző szavai mindenesetre – ha más megvilágításból is – egybecsengenek a fent vázolt lehetőséggel: Norvégia bevonása egy ilyen konfliktusba egyrészt megmutathatja annak globális voltát, másrészt alkalmas lehet elhitetni azt.

A rettegés hatalma

Nem az első alkalom lenne mindenesetre, hogy az Egyesült Államok saját malmára hajtva a vizet kihasználja, sőt rájátszik a világ terrorizmustól való félelmére. Ugyanez történt kicsiben az iraki háborút megelőző hónapokban, amikor washingtoni kormányzati politikusok néhány nyilatkozatának következtében („az iraki készülődés miatt az iszlám terrorizmus a korábbinál jobban fenyegeti az Egyesült Államokat”, illetve „Szaddám Huszein kapcsolatban áll Oszama bin Ladennel”) Amerikában gigantikussá duzzadt a rettegés. Az azóta lebuktatott sunyi terv nemcsak arra irányult, hogy Bagdadot összefüggésbe hozzák az Al Kaidával, hanem a félelem és megfélemlítés légkörének kialakításában, a hajlíthatatlanul eltökélt támogatottság megteremtésében Bush elnök számára, a háborúellenes mozgalom egyidejű gyengítésével. A hírek hatására amerikaiak tízezrei vásároltak lázas sietségben tömítőszalagokat, műanyag fóliákat és gázálarcokat.

Később kiszivárgott, hogy a terroristariadó a CIA műve volt, nagy valószínűséggel a State Department legfelső köreivel egyeztetetten (ABC-News, február 13.) Első ízben fordult elő, hogy az FBI ujjal mutogatott a CIA-ra. Tom Ridge belbiztonsági miniszter – dacára a riadó hamisított volta hallgatólagos beismerésének – az „Orange” riadófokozat fenntartása mellett döntött: „A hamisított jelentés ellenére nincsenek tervek a fenyegetési szint korrigálására. Hivatalos oldalról állították, hogy más titkosszolgálati információk igazolták a fenyegetést és hogy a magas riadószint indokolt.”

A félelem és az állandó kvázi hadiállapot fenntartása az amerikai társadalmi berendezkedésre is különös hatással van. Mintha csak Orwell halhatatlan műve elevenedne meg, a világ legszabadabbnak megismert országa önként rohan a totális rendőrállam rémképe felé. A média által megdolgozott nép lassan elfogadja, hogy saját „biztonsága” érdekében legalapvetőbb szabadságjogaitól fosztják meg, beleillesztve a totális, mindenkiről mindent tudó nyilvántartásba. Az Amerikában – akár évtizedek óta – élő muszlimok már szeptember 11. után megtapasztalhatták, mint jelent a szabadság hazájában a többieknél kevésbé szabadnak lenni, mit jelent állandóan gyanús pillantások kereszttüzében létezni, elviselni a túlfűtött hatósági eljárások fárasztó és megalázó tortúráit. A legújabb tervek szerint mindezt Washington nemsokára az egész világra kiterjeszti. Az így is riasztónak hosszadalmas és megalázó eljárás után megszerezhető amerikai vízum kiadását a jövőben lényegesen szigorítani szándékozik a Fehér Ház. Múlt héten bejelentették, hogy 2004. január elsejétől minden, az Egyesült Államokba érkező külföldiről fénykép és ujjlenyomat-nyilvántartás készül, amely automatikusan bekerül a Belbiztonsági Minisztérium nyilvántartásába, ahonnan bármikor, bármilyen „nemzetbiztonsági szempontból indokoltnak tartható célból” kikerülhet az adat felhasználásra. Deborah Hein, a budapesti nagykövetség főkonzulja szerint minden a fokozott biztonsági előírásokkal indokolható, amely a terroristák és bűnözők kiszűrését hivatott elősegíteni. A főkonzul elmondta, hogy az európai uniós tagság nem jelent ebben változást, de az Egyesült Államok a jövőben sem tervezi, hogy kibővítené a vízummentes államok körét. A Demokrata információi szerint ennek éppen az ellenkezőjére készül Washington, s a vízumszabályok további szigorításával párhuzamosan több, ma még vízummentes országgal szemben is bevezeti a vízumkényszert.

A rettegés azonban nem csupán az Egyesült Államokat érte el. Ugyancsak drákói szigorításokra készülnek Franciaországban is, ahol a terrortól való félelem miatt csaknem kormányzati szintre tervezik emelni a Nemzeti Front hirdette „nulla bevándorlás” politikáját. Nicolas Sarkozy belügyminiszter új alapokra kívánja helyezni a migrációs politikát: a tervek szerint a nem EU-tagországok polgárainak kiadott turistavízumok kérelmezőitől digitális ujjlenyomatot vennének, amelyek automatikusan bekerülnének a központi idegenrendészeti hivatal nyilvántartásába, illetve szigorú engedélyezési eljáráshoz kötnék a franciák és a külföldi állampolgárok közti házasságkötéseket is.

Konkurencia nélkül

Az iraki háború közben kialakulni látszott „másik pólus” az ENSZ BT egységes határozatával összeomlott, de mindenképpen mélyütést szenvedett. A szembenálló európai és ázsiai hatalmak első próbálkozása kudarccal végződött, félő azonban, hogy az egyre gyorsuló események közepette nem lesz ideje újraszerveződni. Míg a közös európai politika hosszú távra elveszett a zseniális kimértséggel pókerező amerikai diplomácia eredményeképpen, addig az USA XXI. századi egyetlen nagy riválisát, Kínát egy különös hirtelenséggel feltűnt új vírus taszította le a világgazdaság dobogójáról. Az egyre terjedő SARS-járvány könnyen padlóra küldheti a korlátlan lehetőségek hazájának tartott országot, hosszú időre visszavetve Kínát a gazdasági nagyhatalommá válás útjáról (Demokrata 2003/2. szám). A külföldi befektetők – akik elsősorban a piac és a rendkívül olcsó munkaerő miatt részesítik kimagasló figyelemben Kínát – a távozás gondolatával játszanak, az Ázsiai Fejlesztési Bank prognózisa szerint a SARS- járvány a térség gazdasági növekedését döbbenetes mértékben, 0,2 százalékkal veti vissza. Különös és elgondolkodtató véletlensorozat, főleg ha észrevesszük, milyen hihetetlen pontossággal illeszkedik a világpolitikai történések szerteágazó, mégis lényegében egy irányba mutató forgatókönyvébe.

„Washington nemcsak a Közel-Keleten, hanem az egész világon vizsgálja katonai erői átcsoportosításának lehetőségét” – írta nemrégiben a The New York Times. A hidegháború és az iraki probléma lezárultával ugyanis az Egyesült Államoknak inkább az új kihívásokhoz alkalmazkodva kell a világban elhelyezni haderejét, a Pentagon tervei szerint a súlypontot inkább Ázsiába helyeznék át. Mondjuk Észak-Korea, Oroszország és Kína közelébe.

A háború tehát folytatódni fog. Globálisan vagy helyi szinten, de mindig lesz egy-két főellenség, akitől a „szabadság nevében meg kell védeni a fejlett nyugati civilizációt”. És közben elfelejtjük, hogy az utóbbi évek szaporodó háborúi közös gyökérből nőttek ki. Vajon Amerikától – ha kell – ki védi meg a világot?

(jókuthy-kádár)

* * *

Bezárt szabadság

Amerikai vízumot kizárólag az amerikai nagykövetségen személyesen igényelhet a magyar turista (kivéve, ha 65 év feletti, illetve hajózó vízumért folyamodik), 100 dolláros (22 500 forint) vízumkezelési díj ellenében. (Ez az összeg 2002. november 1-től emelkedett ilyen magasra.)

A legtöbb országban – akár van vízumkötelezettség, akár nem – turistaként előre megadott ideig tartózkodhat egy magyar állampolgár. Az Egyesült Államokban azonban az „Állampolgársági és Bevándorlási Ügyek Hivatalának (BCIS, korábban INS) tisztviselői az Egyesült Államokba való belépés színhelyén fogják eldönteni, mennyi időre engedélyezik a tartózkodást”.

Az emelt díjas (06 90) telefonszámon időpontot kérünk, űrlapokat töltünk ki (16 és 45 év közötti férfiak külön mellékletet, tanulók és diákok külön űrlapot is), a Magyar Külkereskedelmi Bankon keresztül előre befizetünk fejenként 100 dollár értékű forintot, készíttetünk egy új fényképet magunkról („szembenéző felvételű” képet, melyen „a fej mérete a teljes fényképfelület kb. 50 százaléka legyen. A fej mérete az állcsúcstól a hajkorona tetejéig, ill. jobb és bal oldalon a haj széléig értendő”, miközben „ajánlatos a füleket szabadon hagyni”).

Közben elkezdhetjük összeszedni a bizonyítékokat arról, „hogy Magyarországhoz szoros gazdasági, szociális és családi kötődésünk van”; munkahelyi igazolást, az „üzleti érdekeltség” igazolását, iskolalátogatási igazolást, „erős családi kötődés” igazolását (például egy házassági anyakönyvi kivonatot, vagy kiskorú gyermekek születési anyakönyvi kivonatát), különböző tulajdonaink (lakás, autó) igazolását. Ezen felül azt is igazolnunk kell, hogy „megfelelő anyagi fedezettel rendelkezünk az USA-ban felmerülő kiadásaink fedezésére, illetve arra vonatkozóan, hogy ezeket a költségeket valaki más hogyan fedezi”. Bizonyítanunk kell továbbá utazásunk célját.

A vízumkérelem lehetséges elutasításáról a következőt tudhatjuk meg: „Az Egyesült Államok Bevándorlási és Honosítási Törvényének 214 (b) paragrafusa kimondja, hogy #minden idegent bevándorlónak kell tekinteni mindaddig, amíg kielégítően nem bizonyítja a konzuli tisztviselőnek a vízumkérelem idején, illetve a bevándorlási tisztviselőnek a belépési kérelem idején, hogy jogosult a nem-bevándorló státusra.# A nem-bevándorló vízumkérelmezőknek tehát cáfolniuk kell azt az előzetes feltételezést, miszerint szeretnének bevándorolni az Egyesült Államokba.”

Érdemes tehát már a vízum kérelmezésekor bemutatnunk az oda- és visszafelé útra szóló repülő- vagy hajójegyünket, illetve a hotelfoglalásunkat igazoló iratokat. Ezekhez minimum a foglaló kifizetése után juthatunk hozzá. Ha azonban valamilyen okból a nagykövetségről mégis azt tudjuk meg később: kérelmünket elutasították, a foglaló egy részét, illetve a korábban befizetett, 100 dollárnak megfelelő összeget már biztosan elveszítjük. Amennyiben legalább az előbbit meg akarjuk spórolni, abban az esetben nem tudunk majd „bizonyítékot” szolgáltatni arra nézve, hogy utazásunk célja nem más, mint egy kis nézelődés.

(somorjai)

* * *

Szocialista felajánlásdömping

Tovább tart a négypárti huzavona az Irakba küldendő magyar misszióról. Vasárnap a Juhász Ferenc által összehívott egyeztetésre időpont egyeztetési okok miatt az MDF nem ment el, a Fidesz- Magyar Polgári Szövetség pedig szóbeli tárgyalás helyett részletes írásbeli tájékoztatást várt a kormánytól a szerepvállalásról. A szocialista honvédelmi miniszter a tárgyalás sikertelensége ellenére úgy vélte, az ENSZ BT-határozattal nincs akadálya a magyar katonák Irakba küldéséről.

Mint ismeretes, korábban az ellenzéki pártok azzal utasították el a kormány javaslatát, hogy megvárják a nemzetközi szervezetek, az EU, NATO és az ENSZ álláspontját a békefenntartásról. Mécs Imre (SZDSZ) a polgári pártok kivárását egy nemzetközi álláspont elfogadására egyszerűen „szarrágásnak”, míg Kovács László külügyminiszter értelmetlen dolognak minősítette. A múlt héten csütörtökön az ENSZ BT elfogadta az 1483-as számú határozatát, mely a tagállamokat Irak újjáépítésében való részvételre és az ország stabilitásának megteremtésében való közreműködésre kérte fel. Juhász Ferenc úgy vélte, ezek után a Fidesznek igennel kell szavaznia, ha nem akar szószegővé válni. Hétfőn sem sikerült a pártoknak kompromisszumot kötniük, ezért szerdán újabb egyeztetésekre kerül sor. Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke szerint a kormánynak kell előbb döntenie arról, hogy az ENSZ határozat megszületése előtti javaslatát – 300 fegyveres magyar katona vagy katonai védelemmel ellátott szállítóalakulat kiküldését – nyújtja be a jövő héten a parlament elé, vagy új tervezetet készít. A legnagyobb ellenzéki párt ezenkívül szorgalmazta, hogy a kormány részletesen ismertesse azokat a feladatokat, amelyek ellátására magyar katonákat küldene Irakba.

Az ellenzék aprólékos mindenre kiterjedő figyelme, a kormányoldal állításai ellenére nem az időhúzást és a szerepvállalás alóli kibújást célozta meg. Az elmúlt hónapok eseményei kényszerítették erre a polgári oldalt. Az Irak elleni háborús készülődés kapcsán Törökország NATO-tagországként védelmi támogatást kért szövetségeseitől. A szocialista kormányzat ennek kapcsán összehívott négypárti egyeztetéseken megpróbálta egyúttal elérni azt is, hogy Magyarország engedje át köz- és vasútjait, valamint légterét az Irak elleni háborúba tartó szövetséges erőknek, ne csak a Törökországba védelmi eszközöket szállító katonai konvojoknak. Az ellenzék elutasította a Medgyessy-kormány javaslatát, mivel a támadást az Egyesült Államok és szövetségesei a nemzetközi felhatalmazás nélkül hajtotta végre. A törököknek nyújtandó támogatásról folyó egyeztetések idején repült át hazánk felett hat amerikai harci helikopter és egy C-130-as szállítógép. Az ellenzéki honatyák ekkor tájékoztatást kértek Juhász Ferenctől arról, hogy hová tartanak ezek a gépek, és ki engedélyezte az átrepülésüket. A honvédelmi miniszter azt közölte, hogy a helikopterek Afganisztánba tartanak, ám hamarosan kiderült, hogy valójában Romániában Constantában egy légibázison csatlakoztak az Irak ellen készülődő egységekhez. Amikor ez kiderült, Juhász bejelentette, megsértették az amerikaiak hazánk szuverenitását és emiatt keményhangú szóbeli jegyzéket intézett Washingtonhoz. Simicskó István fideszes honatya vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezte, hogy tisztázzák, volt-e a február végi átrepülésekhez hasonló eset az elmúlt időszakban. A kormánypártok igyekeztek a vizsgálatot a Honvédelmi Bizottságban lefolytatni, ahol többségben vannak és így számukra kedvező határozatot fogadhatnak el. Az itt folyó meghallgatásokon a Külügyminisztérium illetékese Juhásszal állításával szemben azt közölte, nem sérült hazánk szuverenitása. Ekkor azonban felmerült a kérdés, mi szükség volt a keményhangú jegyzékre. A kormány és ellenzék közötti bizalmi faktor a katonapolitikai kérdésekben erősen csökkent a történtek hatására. Medgyessy Péter tavaly ősszel tett amerikai látogatása után egy tengerentúli lapból értesült a hazai közvélemény arról, hogy Taszáron olyan iraki ellenzékieket képeznek ki „tolmácsfeladatokra”, akiket az USA nemzetbiztonsági okok miatt nem engedne be saját területére. Majd Juhász Ferenc jelezte a Bush-kabinetnek, hogy Magyarország engedélyezné az amerikaiak által tervezett rakétarendszer hazánkba telepítését is. Hasonló a szocialista kormány hozzáállása az USA Németországból kivont fegyveres egységeinek befogadásához is. Igaz, Juhász Ferenc nyilatkozatai szerint Magyarország „csak” katonai kórház, vagy Taszár után újabb logisztikai támaszpont létrehozását támogatná. Utóbbi jövője napjaink egyik központi problémája. Az amerikaiak ugyanis távoztak a somogyi bázisról, s most Juhász Ferenc legfőbb feladata, hogy lobbizzon azért, hogy Taszáron újra amerikai erők állomásozzanak. A honvédelmi miniszter szerint az USA jelenléte nem növelné hazánk terrorfenyegetettségét, viszont a nemzetközi megítélésünkre kedvezően hatna. Kísértetiesen hasonlóan érvelt a honvédelmi miniszter az Afganisztánba küldendő fegyveres magyar alakulatok szerepvállalásáról is. A szocialisták akkor is ragaszkodtak hozzá, hogy Magyarország katonai kontingens küldjön az USA által megszállt országba békefenntartásra.

Az iraki részvétellel kapcsolatban a politikai felek úgy vélik, elképzelhető, hogy Afganisztánhoz hasonlóan végül meg tudnak állapodni. Az viszont még ismeretlen a magyar közvélemény számára, milyen gazdasági, politikai érdekek fűzik az országot az akcióban való részvételre és hol lesz a felajánlkozások vége. A polgári pártok szakpolitikusai szerint az USA által a térségben szorgalmazott megfelelési verseny helyett a Magyar Honvédség immár egy éve előkészítés alatt álló reformelképzeléseit kellene végre a kormánynak ismertetni. Az önmagát megvédeni képes ország, ugyanis hasznos partnere tud lenni egy szövetségnek, nem úgy, mint egy állandó támogatásra szoruló, de folyton felajánlkozó állam. A szocialisták azonban ehelyett állandóan megpróbálnak rálicitálni a nemzetközi szerepvállalásban az ország teljesítőképességére és a szomszédos államokra. A szocialista kormány egyértelmű, őszinte beszéd helyett üzleti érdekekről próbálja győzködni a magyar közvéleményt. De a hazai vállalatok újjáépítésben való közreműködéssel szemben is erős a kétkedés, hiszen ez a szomszédos Jugoszláviában sem sikerült nemhogy a több ezer kilométerre lévő Irakban ráadásul jól körvonalazható az amerikai kormány tagjainak üzleti érdekeltsége az ügyben.

(Sándor)