Sztrájk sztrájkot követ Görögországban, miután a kormány bejelentette a következő három évre szóló, óriási privatizációs csomagot. Az első tiltakozó akciót múlt hét elején az első „áldozat”, a Hellén Távközlési Szervezet (OTE) dolgozói szervezeték, amely 10 százalékának megvásárlására már le is szerződött a Deutsche Telekom, 400 millió euróért. A német társaság korábban már 30 százalékot szerzett, most pedig lehetőséget kapott arra is, hogy később további 10 százalékkal növelje részesedését. A hét második felében pedig az ősszel és tavasszal eladni szándékozott közművállalatok központjaiban fagyott be a munka – e vállalatok szintén jó eséllyel kerülhetnek német befektetők tulajdonába.

Minden eladó

„A német vállalatok alkalmi vételekre vadásznak” – írja a görög privatizációs tervekre reagálva a Wall Street Journal. A görög munkavállalók körében pedig rohamosan erősödik a németellenes hangulat. „Nemkívánatosak vagytok itt” – volt olvasható a telefonszektor megmentésére szervezett tüntetésen.

A megmozdulások azonban a legkisebb mértékben sem hatották meg a görög kormányt. A szocialista Papandreu miniszterelnök épp az első tüntetés napján jelentette be a részletes privatizációs menetrendet. Eszerint a távközlési vállalat után még az idén hozzákezdenek a pireuszi és a szaloniki nagy kikötők értékesítéséhez, az állami lottó, a vasút, a gázművek értékesítéséhez, valamint bányák, mobiltelefon-szolgáltatási jogok eladásához. Ezt követi jövőre az athéni nemzetközi repülőtér, a posta, az elektromos művek, az athéni vízmű, az ország autópálya-rendszerének, valamint a regionális repülőterek és kikötők értékesítése. 2013 pedig a bankok privatizációjának éve lesz. E fő vagyonelemek mellett azonban magánkézbe kerül számos kaszinó, a sportfogadással, lóversenyszervezéssel foglalkozó cégek, az ország két fegyvergyára, valamint több ezer ingatlan, jellemzően hotelek, fürdők, vagy épp az athéni olimpiáról megmaradt épületek. Az átadni szándékozott vagyontárgyak többsége teljesen vagy legalább 50 százalékban kerülne magánbefektetők kezébe.

A beszedni szándékozott 50 milliárd euró világtörténelmi kuriózumnak számít. A feladat mégsem reménytelen: csak mintegy hatoda annak a 300 milliárd euróra becsült értéknek, ami fölött rendelkezhet a görög állam. Ebből valamivel több mint 40 milliárdra taksálják az állami cégek értékét, további 250 milliárdot pedig az állami kézben levő földek, ingatlanok érnek.

A privatizációs megacsomag óriási változást jelent a görög kormány álláspontjában. A görög polgárokhoz hasonlóan korábban a kormány is elutasította a „nemzeti vagyon” eladását. Napjainkra viszont nyilvánvaló lett, hogy csupán megszorító intézkedésekkel Görögország nem képes teljesíteni az egy éve kapott 110 milliárd eurós mentőcsomag feltételeit. S miután a hitelminősítő intézetek az elmúlt hónapokban 3-4 (!) fokozatot rontottak a görögök adósbesorolásán, ami így mélyen a bóvli kategóriába süllyedt, a nemzetközi szervezeteken kívül másoktól aligha számíthat pénzre az ország. Görögországnak ugyanakkor jövőre 27 milliárd eurót kellene törlesztenie. A Valutaalap és az EU pedig világossá tette: csak akkor számíthatnak további segítségre a görögök, ha megindítják a privatizációs sorozatot. Sőt, azzal is fenyegettek, hogy az adósságok fejében úgynevezett nemzeti eszközkezelőbe csoportosítják a görög állami vagyont, amely fölött – egyfajta csődbiztosként – a hitelt adó intézmények és államok képviselői diszponáltak volna. Vagyis nem sok választást hagytak a görög kormánynak.

Rossz magyar minták

A privatizációból remélt 50 milliárd euró összegszerűségében soha nem látott értéket jelent. A Wall Street Journal elemzéséből ugyanakkor kiderül: az elmúlt húsz évben már véghezvittek ennél jelentősebb magánosítást is Európában. Görögország ugyanis most éves GDP-jének 20 százalékát érő cég- és ingatlanvagyont szándékozik eladni. Nagyjából ugyanennyit, 20,3 százalékot értékesített Észtország még a kilencvenes évek során. S mindezt felülmúlja Magyarország, amely 1991–1998 között (de leginkább 1995-től) éves GDP-jének 32 százalékát árusította ki.

A görög privatizáció lépései valójában ismerősen csenghetnek a magyar füleknek. A privatizáció során nálunk is eladták a nemzeti telefontársaságot, az áram- és gázszolgáltatókat, a bankokat, a szállodákat. A Matáv vevője ugyanaz a Deutsche Telekom volt, mint most a Hellén Távközlési Szövetség esetében, az áram- és gázszolgáltatókat pedig szintén német és francia vállalatok vették meg. S a hasonlóságot folytatva, az említett 32 százalék fölött, immár a Gyurcsány-kormány idejében nálunk is eladták a MÁV teherszállítási üzletágát és a Ferihegyi Repülőteret.

A magyar privatizáció annyiban volt több a görögnél, hogy kiárusították a nemzeti olajtársaság, a Mol egyharmadát, valamint a gyógyszergyárak jelentős hányadát is, nem került ugyanakkor sor a vízszolgáltatók többségének, a postának, valamint a szerencsejátékoknak az értékesítésére – bár utóbbit többször tervezték, a közfelháborodás hatására azonban rendre visszatáncoltak a szocialista kormányok.

Sokkal jelentősebb különbség azonban, hogy míg Görögországban csak a gázművek 60, az elektromos művek 50 százalékát szánják átadni a külföldieknek, addig Magyarország 100 százalékban kiárusította az adott vagyontárgyakat. A magyar állam csupán egy „aranyrészvényt” tartott meg, ennek jelentőségét azonban már az Állami Számvevőszék néhány évvel későbbi privatizációs jelentése is megkérdőjelezte.

Mint írták, a privatizáció előkészítetlen volt, a közműtársaságok gazdálkodási folyamatait nem térképezték fel, ehhez képest a vevőknek 8 százalékos „eszközarányos nyereséget” garantáltak, beruházási kötelezettséget nem írtak elő, az aranyrészvény fogalmát pedig nem töltötték meg valós tartalommal. Utóbbi logikus folyománya, hogy 2007-ben (szintén a szocialisták kormányzása alatt) el is törölték az intézményt.

A privatizációs szervezetek összegzése szerint 1995–1998 között a Horn-kormány 720 milliárd forintnyi állami vagyont adott el – ennek 80 százalékát külföldi vevők számára. A pénz kétharmada, 480 milliárd forint az elektromos és gázszolgáltatók, valamint az erőművek 1995-ös nagyprivatizációjából származott. A német és francia – egyébként állami – társaságok tehát jócskán hajlandók voltak fizetni a piacon szerzett monopolhelyzetért, a garantált nyereségért, ami a következő években valóságos aranybányává vált számukra. Ennek megfelelően Magyarország a Világbank összeállításában is a dobogó legfölső fokán áll a privatizációból beszedett pénzek listáján.

Az 1998-ban közölt összeállítás még a Wall Street Journal adatánál is nagyobb, a GDP 38 százalékára rúgó privatizációs bevétellel számol Magyarország esetében, míg Csehország csak 19, Lengyelország 14, Szlovénia pedig csupán 6 százaléknyi állami vagyont értékesített. Igaz, ott nem is adták el a közszolgáltatókat…

A nagy hányad ellenére a magyar bevétel összegszerűen messze nem éri el a görögök 50 milliárd euróját. A már említett 720 milliárd forint az akkori árfolyammal átszámítva mindössze 3,7 milliárd eurónak felel meg. Igaz, mindez 15 évvel ezelőtt volt, a tizenháromszoros különbséget azonban nem indokolhatja az eurózónában azóta mért, évi 1,5-2,5 százalékos infláció. De már a Mol első harmadának eladásánál, a kilencvenes években is hangsúlyozták, hogy értéke alatt adták el a magyar vállalatot: néhány évvel később ugyanis a részvények már közel négyszer annyit értek. S a szocialisták ebből sem tanulva 2004-ben, a Mol utolsó 25 százalékának értékesítésénél elkövették ugyanazt a hibát: a részvényekért kapott 6500 forint mindössze fele annak, mint amennyiért a papírt fél év múlva a tőzsdén árulták (s harmada az egy évvel későbbi árfolyamnak). Mellesleg: a befolyt összeget nem is adósságtörlesztésre, hanem az éves költségvetési hiány tömködésére fordították.

Érdekes, hogy a Matáv 1993-as értékesítésénél (ami még az Antall-kormány idejében történt) nem mutatható ki ekkora különbség: a magyar telefontársaság 30 százaléka ugyanis 700 millió eurónak megfelelő összegért kelt el, ami – az inflációt is figyelembe véve – nagyjából megfelel a hellén telefontársaság 10 százalékáért most fizetett 400 millió eurónak.

Súlyos következmények

Ahogy a kilencvenes évek közepén Magyarországot, most Görögországot is a megoldhatatlannak látszó államadósság vezeti a privatizációs kényszerpályára. S talán épp a magyar tapasztalatok is belejátszottak, hogy a görög kormány csak az utolsó utáni pillanatban, rendkívüli nemzetközi nyomásra volt hajlandó a magánosítás mellett dönteni.

Emlékeztetőül: Magyarország szűk 90 százalékos államadósság mellett érezte úgy, hogy nincs más kiút, a görögök azonban még tavaly, a GDP 115 százalékára rúgó adósságállomány mellett sem gondoltak nagyszabású privatizációra – inkább kockáztatták, hogy adósságuk a jelenlegi 140 százalékra nőjön. Becslések szerint ha nem történne semmi, év végére 166 százalékra emelkedne.

A magyar tapasztalatok ugyanis – legalábbis a közszféra privatizációját illetően – rendkívül kedvezőtlenek. Az új tulajdonosok ugyanis monopolhelyzetbe kerültek, árképzésüket nem korlátozta verseny, a „méltányos árképzésre” vonatkozó előírásokat pedig alig tudta érvényesíteni az állam.

Ahogy Parragh László, a Kereskedelmi és Iparkamara elnöke nemrég megfogalmazta: egy magyar vállalkozó kétszer drágábban telefonál, mint osztrák társa, magasabb áron kapja az áramot, s a bankok által felszámított költségei is magasabbak. Ugyanakkor a multik az itthon termelt GDP 7 százalékát kiviszik az országból, ami az utóbbi tíz évben 11 ezer milliárd forintot jelentett. Nem véletlenül kampányolt 2009-ben a Fidesz a privatizációs szerződések felülvizsgálatáért – s az elképzelésekhez tökéletesen illik a Mol 21 százalékának két héttel ezelőtti visszavásárlása.

A nemzeti vagyon külföldi kézbe kerülése ellen azonban immár a görögök sem tehetnek semmit. Bevételi terveikből ugyan úgy tűnik, a tizenegymilliós Görögország jobban megkéri vagyontárgyai árát, mint a tízmilliós Magyarország tette.

A fő kérdés most már az: lesz-e a görögöknek erejük valóban az államadósság csökkentésére fordítani a beszedett pénzeket? Ahogy ugyanis a Gyurcsány-kormány az éves költségvetési túlköltekezés lyukait tömte be a Budapest Airport vagy a MÁV Cargo privatizációs bevételeivel, az nemcsak a nemzetellenes, de az értelmetlen privatizációnak is iskolapéldája.

Kárász Andor