Mivel a kollektív elismerés az Európai Unió minden polgárát megilleti, így ön, aki e sorokat olvassa, büszkén állapíthatja meg, hogy megosztott Nobel-békedíjban részesült. Igaz, ötszázmillió polgártársával kell osztoznia a fantasztikus elismerésen és a tízmillió svéd koronán, de azért gratulálunk, ön nyert! A Nobel-bizottság szerint ugyanis elsősorban annak az EU közösségének köszönhető, hogy Európa „a háború kontinenséből a béke kontinensévé vált”, amelynek ön is tagja, s amelynek hála, a béke hat évtized óta tart. Az örömbe azonban sajnos üröm is vegyül. A kitüntetés éppen akkor jött, mikor az Európai Unió története legnagyobb válságát éli.

A kitüntetést megálmodó Alfred Nobel alapítványát kezelő bizottság úgy határozta meg a díjra érdemes jelöltet, mint „az a személy, aki a legtöbbet vagy a legkimagaslóbban tette a nemzetek barátságáért, a fegyveres erők csökkentéséért vagy megszüntetéséért, vagy békekongresszusok tartásáért és előkészítéséért.” Nem ez az első alkalom, hogy valamely szervezet kapja meg az elismerést. A Nemzetközi Vöröskereszt már kétszer, 1917-ben, és 1944-ben is megkapta a díjat a két világháború alatt végzett munkájáért, az ENSZ menekültügyi ügynöksége 1954-ben és 1981-ben is Nobel-békedíjas lett, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget pedig 2005-ben tüntették ki. A fenti szervezetek jogosultsága körül általánosnak mondható konszenzus volt akkoriban. Az Európai Unió díjazása azonban általános felháborodást és visszatetszést váltott ki az öreg kontinensen.

Sokan egyenesen a norvégok különös humorérzékének tulajdonították a döntést. A kritikusok egyik része az időzítést kérte számon a bizottságon. Az unió kitüntetésére korábban ugyanis számos kiváló alkalom lett volna, mint például a berlini fal leomlásakor, vagy a 2004-es kelet-európai bővítés alkalmával. Utóbbi ráadásul már önmagában egyedülálló történelmi teljesítmény volt, hiszen aligha fordult elő a történelem során olyan, hogy egy hatalom úgy terjesztette ki befolyását egy másik hatalom érdekszférájára, hogy az semmiféle fegyveres konfliktust nem vont maga után.

A közösség ezzel szemben éppen akkor kapta a díjat, mikor 55 éves története legnagyobb válságát éli át. Athén utcáin harcok dúlnak, az EU-szkeptikusok aránya történelmi csúcsos van, a választott politikusok pedig sorra vallanak kudarcot a gazdasági nehézségek megoldásában. A kitüntetés tehát politikai jellegű. Thorbjorn Jagland nem is csinált belőle titkot, hogy a döntés üzenet is az európai közvéleménynek: „őrizzék meg, amit elértek a kontinensen.”

Mindezzel együtt a díj talán mégis jogosabb volna évek múltán, ha a közösség majd sikerrel verekszi ki magát a válságból. A mostani döntés legalább olyan visszás, mint Barack Obama kitüntetése, aki 2009-ben kevesebb mint egyéves kormányzás után kapott Nobel-békedíjat „a nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közötti együttműködés elősegítéséért tett erőfeszítéséért.” Az akkor frissen beiktatott amerikai elnök úgy kapta az elismerést, hogy két keményen zajló háborúnak is a legfőbb parancsnoka volt. Érdeme pedig – kritikusai szerint – abban állt, hogy nem ő volt George W. Bush, aki az Afganisztáni és Iraki háborúkat elindította. A bizottság a díjat akkor is elsősorban a jövőbeli eredmények elérésére sarkalló biztatásnak szánta. Az speciel nem jött össze, Afganisztánban ma sincs béke.

De nem Obamáé volt az első ilyen kétes értékű elismerés. Henry Kissinger amerikai elnök 1973-ban úgy kapta meg a kitüntetést „a vietnámi háború lezárásáért folytatott tárgyalásaiért”, hogy amikor a díjat átvette, a háború még javában dúlt. A fiaskók ellenére hiba lenne tévedések vígjátékának értékelni a Nobel-békedíjat. Számos díjazott, köztük Nelson Mandela, Teréz anya, vagy Aung San Suu Kyi burmai békeharcos jogosultsága körül nemzetközi egyetértés volt.

A Nobel-békedíj szubjektív, átpolitizált műfaj. Szemben a kémiai, fizikai vagy akár irodalmi díjakkal, a békedíjról döntő bizottságot nem szakértők, hanem politikusok alkotják. Az öt főből álló bizottság tagjait a norvég kormány választja ki a kormányt adó pártok képviselői közül, akik aztán a világ számos pontjáról ajánlott jelöltek közül választják ki a díjazottakat. A bizottsági tagok a legritkább esetben rendelkeznek komolyabb társadalmi vagy történelmi ismeretekkel.

Nem csoda, ha a díjat elsősorban magukhoz hasonló politikusoknak osztják, döntésüket pedig hol politikai korrektség, hol populizmus, hol opportunizmus vezérli. Ami néha balul sül el. 2010-ben, miután a díjat Liu Chiabo kínai emigráns író kapta, Peking a kínai belügyekbe való beavatkozással vádolta meg Oslót és befagyasztotta diplomáciai kapcsolatait Norvégiával. Talán nem véletlen, hogy idén az irodalmi Nobel-díjat a kínai állam által nagyra becsült Mo Jen kapta, helyreállítva a két ország közti békét, megértést és üzleti kapcsolatokat.

Noha Jose Manuel Barroso szerint a kitüntetés az unió mind az ötszázmillió polgárának szól, az Athén vagy Madrid utcáin zavargók valószínűleg nem érzik át teljes mértékben a megtiszteltetést. Mindent egybevetve nem lehet kétségbe vonni, hogy az uniónak – és persze az amerikai fegyvereknek – köszönhető Európa történelmének leghosszabb békés időszaka. Viszont ez a béke olyan alaposra sikerült, hogy Brüsszel még azt is tétlenül nézte, amikor a hátsó kertjében népirtás zajlott a balkáni háború idején. Az amerikai fegyverek ernyője alatt pedig könnyű pacifistának lenni. A konfliktust megoldó Bill Clinton amerikai elnök mellesleg nem kapott elismerést a békedíjbizottságtól. Nem így Al Gore szenátor, aki évekkel később nem béketeremtésért, hanem a klímaváltozásról szóló – mellesleg igen jól profitáló – hakni körútjáért söpörhette be a tízmillió svéd koronával járó elismerést.

A békedíj valójában az Európai Unió gyengeségének egyik bizonyítéka. A közösség a világ legnagyobb gazdasági tömbje, mely – válsága ellenére – nagyhatalmi ábrándokat kerget. A történelem során azonban nemhogy nagyhatalom, de középhatalom sem volt olyan, amelyik ne konfrontálódott volna más, rivális hatalmakkal. A történelem tanulsága szerint a pacifizmus a gyengék ideológiája. Sokatmondó tény, hogy Európa egyik legfontosabb országának volt elnöke, Nicolas Sarkozy győztes líbiai hadjárata ellenére is elveszítette a francia elnökválasztásokat. A franciákat ugyanis már rég nem hazájuk világban betöltött szerepe, hanem csakis saját megélhetésük érdekli, és némileg így vannak ezzel a többi európai ország polgárai is.

A béke zálogát Európa számára szinte már csak a gazdaság fenntarthatósága jelenti. Ha ezt igazságként fogadjuk el, akkor be kell látnunk, hogy a Nobel-békedíj valódi jogosultja nem az Európai Unió lett volna, hanem Kína. Ha ugyanis Peking nem vásárolna amerikai és európai államkötvényeket, a nyugati gazdaságok bedőlnének, aminek következménye utcai harcok, sőt akár polgárháború is lehetne. A svájciak már most reális esélyként kezelik a Nobel-békedíjas EU felől irányuló agressziót. Szeptemberben a hegyi ország hadserege „Stabilo Due” néven hadgyakorlatot tartott, melynek során az Európai Unió hanyatlását követő harcokra és százezres menekültáradatra készültek.

Sayfo Omar