Gyerek vagy kutya?

Az apaság és az anyaság szépségéről való lemondás embertelenné és elöregedetté teszi a társadalmakat, szenved az a nemzet, ahol nincsenek utódok, érvelt a család mellett Ferenc pápa január eleji audienciáján. Az egyházfő arra is rámutatott, hogy egoisták azok, akiknek bár van rá lehetőségük, mégis házi kedvencet tartanak a gyerekek helyett.

Szent Ferenc – aki egyben az állatok védőszentje is – óta tudjuk, hogy az egyház szeretettanítása az állatokra is kiterjed, ennek ellenére az utódokat helyettesítő házi kedvencek tartását már korábbi nyilatkozatában is a kulturális leépülés egyik jelenségének nevezte a pápa. 2014-ben pedig a gyerekvállalás és a felelősségvállalás kapcsán elmondta, könnyebb a háziállatokkal megélt érzelmi kapcsolat, mint a szülő és gyerek közti összetettebb viszony, ezért választják ma sokan az előbbit.

De hogyan vált a háziállat az ember szolgájából annak társává, mi több, „családtagjává”?

Természetből az otthonba

A manapság családtagként kezelt jószágokat az ember „hozta létre” vadon élő őseik tenyésztésével, háziasításával. Habár akadtak elvétve kultúrák, amelyek istenként tisztelték őket, korunkkal ellentétben a múltban kevés állatot tartottak kizárólag kedvtelésből. Mégis, egyesek, így a kutya és a macska esetében ez már évezredekkel ezelőtt is szempont volt.

A kutya mint az első háziasított állat általában a hűség és az éberség szimbóluma. Ősidők óta – a legújabb kutatások szerint negyvenezer éve – él az emberrel, ekkoriban vált el a farkastól. Bár vannak a világnak olyan szegletei, főként Kelet-Ázsia némely részén, így Kínában, Koreában és Vietnámban, ahol húsa a fogyasztásának hagyománya az ókorig nyúlik vissza, a kutya jellemzően háziállatként, házőrzőként, a vadászok és a pásztorok segítőjeként, sőt az ember legjobb barátjaként vonult be a történelembe.

A legvalószínűbb forgatókönyv szerint a háziasítás folyamata azzal kezdődött, hogy egy-egy barátságosabb farkast vélhetően némi jutalomfalat fejében befogadtak az emberek. Hasznosnak vélték, hogy kifinomult érzékszervei révén előre jelezze nekik a vad, egy rossz szándékú besurranó vagy ellenséges csoport közeledtét.

Később, vadon élő genetikai rokonaitól elválasztva nem a vadonbéli körülményekhez, hanem az emberi tevékenységhez való alkalmazkodás bizonyult döntőnek a kutya életben maradása szempontjából. Az emberhez közel kerülve nemcsak a hozzá való viszonya, de teljes szervezete is megváltozott: kevesebb mozgásra volt szüksége, rendszeres táplálkozásáról pedig gondoskodtak.

Bár az ebek a mai napig hasznos munkatársként vagy munkaeszközként szolgálják az embert (például őrkutyák, vadász-, szánhúzó, vakvezető kutyák), mind gyakrabban házi kedvencként tartjuk őket. A macskát később, körülbelül tízezer évvel ezelőtt háziasították először a Közel-Keleten, ősei pedig a közel-keleti vadmacskák, például a núbiai vadmacska volt. Az ember és a macska közötti kapcsolatot igazoló első leletek Egyiptom Ó- és Középbirodalma közötti, első átmeneti korszakában (Kr. e. 2000 körül) keletkeztek, amikor a macska háziasítása már valószínűleg megtörtént. Kezdetben csak az ókori egyiptomi vallás egyik istennője, Básztet szent állataként tisztelték őket, később azonban már praktikus okokból tenyésztették őket, ugyanis a magtárakban elfogták és elpusztították az egereket és más rágcsálókat vagy akár a kígyókat, így némi késéssel ők is hozzászoktak az ember társaságához.

Nagy-Britanniában a XVII. és XVIII. század folyamán fokozatosan elfogadottá vált a mai értelemben vett kisállattartás. A kutyatartás kezdetben az elithez kötődött, jellemzően az arisztokrácia tartott kutyát társasági és vadászati célokra. Az ezt követő századra azonban a középosztály felemelkedésével a kisállattartás beépült a polgári kultúrába is. A XX. században a városi élet elterjedésével a kutyák és macskák zöme gazdájukhoz hasonlóan városlakó lett, így életük egyre szorosabban összefonódott gazdájukéval, és állományuk egyre gyarapodott. Mostanra olyannyira „a társadalom tagjaivá” lettek, hogy egyre többfelé élveznek már-már az emberéhez hasonló, egyelőre azért még inkább közvetett jogokat. Magyarországon is ma már törvény sújtja azokat, akik kínozzák állataikat.

Forradalmi hevülettel

A jog a XX. századig az állatot és az embert szükségszerűen alá-fölé rendeltségi viszonyban lévőknek tekintette, ahol ez utóbbinak korlátlan rendelkezési joga van az előbbi élete fölött. Az állat évezredek óta tulajdonjog tárgya, amely csak annyiban különbözik az élettelen tárgyak tulajdonlásától, hogy az állat különleges védelmi rendelkezések alá esik.

Dr. Gyöngyösi Zoltán Az állatok joga és jogalanyisága című tanulmányában leírja, hogy ennek alapját Arisztotelész fogalmazta meg. Álláspontja szerint az ember és az állat között az az egyetlen különbség, hogy az állat nem tud racionálisan dönteni, míg az ember igen, így áthidalhatatlan, minőségi különbség van közöttük. Porfirius neoplatonista filozófus szerint az állatok részei a Logosznak, azaz a teremtő és fenntartó világszellemnek, ezért az ember igazságtalanságot követ el, ha rosszul bánik velük.

Az állatokkal való keresztény bánásmód elvét foglalta össze az isteni doktor, vagyis Aquinói Szent Tamás, amikor kifejtette: az állatoknak nincsenek ugyan jogaik, és így ezekkel kapcsolatban bűnről nem lehet beszélni, azonban a velük való kegyetlenkedés azért nem fogadható el, mivel ez az ember erkölcsi lealacsonyodásával jár együtt: aki rosszul bánik az állataival, az ezt megszokja, és idővel embertársaival is kegyetlen, közönyös lesz.

E felfogás uralkodott egészen a XX. század másod feléig, amikor sorra jöttek létre a radikális jogvédő szervezetek. Patti Strand, a National Animal Interest Alliance (NAIA) nevű állatvédő szervezet alapítója a Naiaonline portálon közzétett cikkében arról ír, hogy az egyik legnagyobb múltú amerikai állatvédő szervezetet, az American Society for the Prevention of Cruelty to Animals (ASPCA) szélsőséges állatjogi aktivisták eltérítették eredeti céljától és radikalizálták. A szerző úgy látja, céljuk immár olyan forradalmi értékrend terjesztése, amely újradefiniálta ember és állat viszonyát. A hatvanas évek kulturális változásai pedig tökéletes táptalajt adtak törekvéseiknek. Ezek után a környezetvédelmi mozgalom összekapcsolta az állatvédelmet más népszerű ökológiai célokkal. A szervezethez csatlakoztak marxisták, ökológusok, atomellenes aktivisták, feministák és mások, akik úgy gondolták, hogy a jelenlegi társadalmi és politikai intézményeket le kell váltani. Strand hasonló tendenciákat vél felfedezni a PETA (People for the Ethi­cal Treatment of Animals), az Animal Liberation Front kapcsán is.

Hatásuk a médiára és a korszellemre is nagy erővel volt, amelynek eredményeit láthatjuk mindennapjainkban. Sokakban megdöbbenést keltett, hogy az új, január elsején életbe lépett állatvédelmi törvény miatt a berlini rendőrkutyák egy részét ideiglenesen ki kell vonni a szolgálatból, ugyanis mostantól állatkínzásnak minősül az a mód, ahogy kiképzés és akció közben bánnak velük a rendőrök. Egy december elején elfogadott törvény értelmében pedig már „érző lényeknek” ismerik el az állatokat Spanyolországban. Így például egy válóper során a váló felek kutyáját nem vagyontárgyként, hanem az emberrel egyenértékű lényként kell kezelnie a bíróságnak. A törvényt ellen egyedül a jobboldali Vox párt szavazott azzal az indokkal, hogy dehumanizálja az embert, és emberi jogokat juttat az állatoknak.

A legnagyobb felháborodást azonban az keltette, hogy Németországban megtiltották a hím napos csibék leölését, majd két év elteltével a csibeembriókét is, azaz a tojás elpusztítását a keltetés 6. napjától. Az ok, hogy az embrió ekkor már érez fájdalmat. Ugyanebben az országban a 12. hétig bármilyen okkal abortálható emberi magzat és bizonyos esetekben utána is, holott számos tanulmány bizonyította, hogy a magzat akár már a 10. héten érezhetnek fájdalmat. Az állatvédőkkel összefonódott szélsőséges környezetvédő szervezetek pedig évtizedek óta hangsúlyozzák, hogy a gyermekvállalás súlyosan növeli az ökológiai (karbon)lábnyomot, így tehát ha kevesebb gyermek lenne, kifejezetten sokat nyerne a föld. (De minek? – a szerk.)

Gyermekpótlék

A legalább egy állatot kedvtelésből tartó háztartások becsült száma évről évre növekvő tendenciát mutat Európában. Míg 2010-ben 70, addig 2020-ban már 80 millió családnál volt valamilyen házi kedvenc. Az Euromonitor szerint 2024-re 22 százalékkal nő a macskák, 18 százalékkal pedig a kutyák száma. Ehhez képest érdekes adat, hogy 2019-ben az uniós országokban mindössze 67,8 millió 14 évesnél fiatalabb gyermek volt. Míg régen a szabadidőben bővelkedő nyugdíjasok voltak a legnagyobb kutya- és macskatartók, mára a millenniumi generáció vette át a vezetést, az a korosztály, amelyiknél egyre távolabbra tolódik a gyermekvállalás ideje.

– A háziállatok a gyerekek helyettesítőivé válnak – mondta Jean Twenge, a San Diegói Állami Egyetem pszichológia­professzora a The Washington Postnak. – Egyfelől olcsóbbak, kevesebb figyelmet igényelnek, másfelől akkor is vállalhatnak egyet a fiatalok, ha még nem állnak készen arra, hogy valakivel együtt éljenek vagy összeházasodjanak.

Hogy a gyerekvállalási kedv hanyatlása vagy a házi kedvencek imádatának a felfutása volt-e előbb, afelől megoszlik a kutatók véleménye. A felmérések azonban tökéletesen mutatják, hogy a gazdik elsősorban szeretetet, megértést és társaságot várnak kedvenceiktől – mindazt, amit az embernek elsősorban a házastársától és a gyermekeitől kellene meg­kapnia.