Huszonnégy órára gyakorlatilag lebénította a háborús gépezetet kiszolgáló amerikai republikánus politikát a washingtoni hírszerzés múlt héten napvilágot látott jelentése, amely szerint Irán már 2003-ban lemondott atomfegyverprogramjáról. Mahmúd Ahmadinezsád iráni elnök ünnepélyes beszédben köszöntötte a beismerést, és az iráni nép győzelmének minősítette azt. Washingtonban ezzel szemben mintha egy pillanatra rövidzárlat állt volna be. George Bushnak egy napjába tellett, amíg a nyilvánosság elé állt, és közölte: Irán továbbra is veszélyt jelent a térség és a világ békéjére. Condoleezza Rice telefonon kérte a világ vezetőitől az amerikai álláspont támogatását. A hét végére Angela Merkel német kancellár és Nicolas Sarkozy francia elnök is hitet tett Irán veszélyessége mellett.

Az 1951 elején Iránban demokratikus választások útján a nacionalista Mohammed Mosaddeq lett a miniszterelnök. Az új kormányfő azonban elkövetett egy végzetes hibát: bejelentette, hogy államosítani kívánja az iráni olajat. A válasz nem maradt el. Az időközben nevét Anglo-Perzsian Oil Companyról Anglo-Iranian Oil Companyra változtató cég mozgósította kapcsolatait. A CIA titokban támogatni kezdte a Mosaddeq-ellenes iszlamistákat és más ellenzékieket. Teherán utcáin egyre gyakoribbá váltak a kományellenes tüntetések. A britek bojkottálták az iráni olajat. A perzsa kormány anyagi válságba jutott, Mosaddeq 1953-ban a háztetőn keresztül menekült el a népharag elől. A puccsban aktívan résztvevő Fazlollah Zahedi tábornok, aki honoráriumként ötmillió dollárt kapott az amerikai titkosszolgálattól, Irán új miniszterelnöke lett. Az Anglo-Iranian Oil utóbb British Petroleumra (BP) változtatta a nevét. A BP az ExxonMobil és a Shell mellett ma is a világ egyik legbefolyásosabb olajtársasága. London és Washington mindig is igyekezett kiterjeszteni befolyását a perzsa területekre, és ezért sokszor övön aluli ütéseket is bevetett. Ezzel elérkeztünk Irán modern történelmének legnagyobb fordulópontjához, az iszlám forradalomhoz.

Az általánosan elfogadott nézőpont szerint 1979-ben a Nyugat-barát sah megbukott, és Irán élére a radikális és Nyugat-ellenes Khomeini ajatollah került. Az iszlám forradalom valójában ennél jóval összetettebb volt. A nézet, miszerint a sah Washington és London hű barátja volt, egyszerűen tévhit. A 70-es években Mohammad Reza Pahlavi sah komoly terveket dédelgetett az iráni ipar fellendítésére. Németország és Franciaország további hét európai ország közvetítésével megalapította az Európai Monetáris Rendszert, amely garantált árú olajszállítmányokért cserébe technológiai segítséget ajánlott fel a közel-keleti országoknak, köztük Iránnak. Ez azonban nem tetszett az angol és amerikai kormányzatoknak, amelyek veszélyeztetve érezték érdekeltségeiket.

London és a sah viszonya 1978-ban romlott meg végképp. Ebben az évben a British Petroleum komoly tárgyalásokat folytatott a sahhal a 25 éves olajkitermelési szerződés meghosszabbításáról. Mivel a perzsa uralkodó nem volt hajlandó monopóliumot biztosítani a britek számára, a tárgyalások összeomlottak. A sah tehát – csakúgy, mint elődje, Mohammed Mosaddeq – nemkívánatossá vált a britek és az amerikaiak számára. A nyugati sajtó hirtelen megtelt a – CIA által alapított – SAVAK titkosszolgálat kegyetlenkedéseinek történetével. A brit BBC pedig cenzúrázatlan fórumot biztosított a párizsi száműzetését töltő vallási vezető, Khomeini ajatollah számára. Az ajatollah nem rejtette véka alá nézeteit. Könyveiben és röpirataiban világosan kifejtette Amerika- és Izrael-ellenes nézeteit. Washington tehát világosan tudhatta, mire számíthat, ha Khomeini hatalomra jut. Ennek ellenére sem a Moszad, sem a CIA nem avatkozott közbe. Pedig könnyen megtehették volna. Párizsi tartózkodása alatt az ajatollah hetente tartott szemináriumokat, és szinte napi rendszerességgel fogadta a különböző országokból érkező újságírókat és diákokat. Egy közepesnél rosszabb orgyilkosnak sem okozott volna komoly kihívást megölni Khomeinit. Washington azonban hagyta, hadd ügyködjön és titokban Iránba csempészett kazettáival híveket toborozzon odahaza. Mindezt azért, hogy a sah hatalma megrendüljön.

Khomeini közvetett támogatása mellesleg remekül illett az Egyesült Államok Irán-stratégiájába. Akkoriban ugyanis még javában zajlott a hidegháború, és az amerikaiak egyik legfőbb célja a szovjetek közel-keleti terjeszkedésének megakadályozása volt. Az ateista Szovjetunió ellen az iszlamistákat használták fel. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy hasonló megfontolásból támogatták az afgán mudzsahedeket, akiket ma al-Kaida néven ismerünk.

1978 novemberében Carter elnök George Ballt nevezte ki a Fehér Ház iráni ügyekért felelős bizottságának élére. Ball híve volt a Zbigniew Brzezinski által megálmodott „Arc of Crisis” nevű stratégiának, melynek célja a Közel-Kelet szovjet befolyás alá kerülésének megakadályozása volt. Ennek eszközéül az iszlamisták támogatását, valamint a térség balkanizálását, vagyis etnikai és vallási alapokon történő megosztását javasolta. Ball javaslatot tett a sah trónfosztására és a párizsi száműzetését töltő Ruhullah Khomeini ajatollah támogatására.

A sah megbukott, Khomeini pedig hazatért, és kikiáltotta az Iráni Iszlám Köztársaságot. A teheráni amerikai nagykövetség forradalmi diákok általi elfoglalásakor azonban kiderült, hogy a forradalmi Irán nem kér Amerika barátságából. Az ajatollah tőle váratlan módon az ateista szovjetek felé nyitott. Washington és Teherán kapcsolata befagyott.

Washington nem nézhette tétlenül az iráni eseményeket. 1980-ban a Szaddám Huszein vezette Irak hadat üzent Iránnak. Dr. Francis Boyle, a harvardi egyetem professzorának a Counterpunchban megjelent tanulmánya szerint Washington közvetlen beavatkozása könnyen gyújtóláng lehetett volna a Szovjetunióval való szembenállásban. Az Egyesült Államok ezért Szaddám Huszein mögé bújt. Az iraki-iráni háború másik célja emellett Irak meggyengítése volt. Az 1988-ig tartó konfliktus a térség egyik legköltségesebb háborúja lett. Irak 600 milliárd dolláros tartaléka teljesen kimerült. Ezzel Amerika garantálta befolyását az olajban gazdag Irak felett. Pár évvel később az Egyesült Államok Kuvait védelmére hivatkozva le is rohanta Irakot.

2003-ban az amerikai seregek bevonultak Irakba, és megdöntötték Szaddám Huszein hatalmát. A „demokratikus” választások eredményeképpen Irakban a síiták kerültek hatalmi pozícióba. Az iraki síiták, világi hatalmasságokon is felül álló legfőbb vallási vezetője, Ali Szisztáni perzsa származású. A Szaddám Huszein idején világi szunnita vezetésű Irak „demokratizálása” tehát egyértelműen Irán befolyását növelte az országban. Az iraki háborúnak azonban volt egy pozitív hozadéka is Washington számára: kiéleződött a síita-szunnita ellentét.

Közben Irán egyre több olajat kezdett szállítani az Egyesült Államok fő riválisának, Kínának. 2005 augusztusában Irán élére az a Mahmud Ahmadinezsád került, aki Izrael-ellenes kijelentéseivel és félre nem érthető gesztusaival folyamatosan hergeli az Egyesült Államokat. Azóta szinte nap mint nap terítéken van az iráni atomprogram kérdése. Washington eltökélten hangoztatja, hogy a perzsa ország atombombát akar kifejleszteni, és nemzetközi fellépést sürget Irán ellen.

Folyamatosan merülnek fel találgatások arról, hogy Amerika megtámadja-e Iránt. Mindez azonban egyszerű színjáték. Egyértelmű, hogy az iraki hadjárat kudarca után az amerikai vezetés számára öngyilkosság lenne egy Irán elleni háború. Washington nem is háborút akar. Valójában az iráni rendszer fennmaradása és a status quo fenntartása a célja.

Hogy miért? A világ kőolajkincsének 60 százaléka a Közel-Keleten található. A térség legnagyobb olajkincsével rendelkező ország Szaúd-Arábia. A sivatagi királyság ezenkívül – mivel a területén található a muszlimok két szent városa, Mekka és Medina – a legbefolyásosabb szunnita hatalom, amelyik komoly politikai befolyással bír a többi szunnita országra. 1973-ban Rijád már bebizonyította, hogy ha akar, komoly gondokat tud okozni az Egyesült Államoknak és a világgazdaságnak. Washington számára tehát létszükséglet, hogy valamilyen módon maga mellé láncolja Szaúd-Arábiát. Ennek a módja pedig az, hogy az oszd meg és uralkodj elv szerint kreáljon a számára egy ellenséget.

Sayfo Omar