Háború kifulladásig

Kijev kénytelen lesz megállapodni Oroszországgal, ráadásul Vlagyimir Putyin feltételei szerint. A 2023-as év, a kifulladt ellentámadás megmutatta az ukránok gyengeségeit, az orosz erők visszavették a stratégiai kezdeményezést, és látványos légi- és tüzérségi fölény segítségével szisztematikusan őrlik fel az ukrán erőket. Az ukrán hadseregnek nemcsak a lőszerek és a légvédelem hiányával kell megküzdenie, hanem azzal is, hogy a katonái egyre kimerültebbek, a mozgósítás pedig a társadalom fáradtsága miatt nehézkes.

Mintegy félmillió új katonára lenne szükség, miközben a gazdaság működtetése is egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. A vezetés kapkod, megpróbálja valahogy hazatoloncoltatni a mintegy 600 ezer külföldön lévő sorköteles férfit. Közben az idő fogy, és a nyugati támogatás is mind lassabban érkezik meg. Ráadásul már a nyugati támogatás sem garantálható, különösen az Egyesült Államok részéről. Ha Ukrajna és szövetségesei nem tudnak alkalmazkodni az új realitásokhoz, és fenntartani az elszántságukat, akkor tovább folytatódnak az élet- és területveszteségek. Ukrajnának és támogatóinak ráadásul gyorsan kell cselekedniük, különben Kijev kénytelen lesz olyan megállapodást kötni a háború befejezéséről, amely leginkább Vlagyimir Putyinnak felel meg. Mindezt a globális válságokkal kapcsolatos kutatásokat és elemzéseket végző, politikai döntéshozók és akadémikusok által vezetett kutatóközpont, a Nemzetközi Válságcsoport (ICG) állapította meg a Newsweek által kiszivárogtatott legújabb jelentésében.

A 2023-as év a jelentés szerint láthatóvá tette „a Kijev által játszott lapok jelentős gyengeségeit”, a Nyugat eltökéltségének gyengülését, és a háború támogatása körül érzékelhetően mélyülő törésvonalakat. „Túl sokáig ragaszkodtak a szövetségesek ahhoz az elképzeléshez, amely Oroszország gyengeségéről, és Ukrajna azon képességéről szól, hogy a Kremlt harctéri sikerekkel tárgyalásokra kényszerítheti” – közölte Alissa de Carbonnel, az ICG európai és közép-ázsiai programigazgató-helyettese.

A Nemzetközi Válságcsoport szerint az is egyértelmű, hogy amennyiben az Egyesült Államok csökkenti a támogatását, Európának kell majd a kieső részt pótolnia. De Ukrajnának a nagyobb európai támogatáshoz a jelenleginél erősebb szövetségi kapcsolatokra lenne szüksége. A jelentés szerint legalább igen fontos, hogy Ukrajna rendbe hozza az elhanyagolt toborzási és bevetési rendszert, s ne csak mozgósítsa, de ki is képezze a front utánpótlását. Különben, a válságcsoport jelentése szerint Kijevnek lesz más választása, mint hogy Oroszország feltételei szerint kössön békemegállapodást.

Ukrajna tehát egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül. Az elveszítette területek visszaszerzésére a jelenlegi trendek mellett nincs esélye, az eddiginél nagyobb és hatékonyabb támogatásra ugyanakkor nem nagyon számíthat. Érthető hát ebben a helyzetben az ukrán társadalom kitartásának a gyengülése. Az amerikai Nemzetközi Republikánus Intézet (IRI) egy friss felmérése alapján az ukránok 89 százaléka úgy látja, a parlamentnek foglalkoznia kellene a háború befejezésének kérdésével. Az egyre mélyülő, az élet minden területét átható válság következtében egyre nagyobb az ukránok kiábrándulása. Egyedül a hadseregben bíznak (93 százalék), a hatalom egyéb intézményeben már nem. A radában például a 2022-es 56 százalékkal szemben már csak a megkérdezettek 29 százaléka bízik. De még az Európai Unió és a NATO támogatottsága is csökkent. Míg 2023 februárjában még az ukrán lakosság 85 százaléka támogatta volna Ukrajna uniós csatlakozását, addig most 77–77 százalék áll ki hazája EU-, illetve NATO-csatlakozása mellett. Bár a két szám kétségkívül magas, visszaesést jelentenek az egy évvel ezelőtti adatokhoz képest.

A kijózanodás a nyugati fősodor média hangnemén is érződik. Oszlik a rózsaszín köd, és mind reálisabban számolnak be a fronton kialakult helyzetről, az ukrán vezetésen belüli vitákról, s általában véve az ukrán demokrácia helyzetéről. Ezekből a cikkekből is süt a kiábrándultság, a keserű szembesülés a valósággal, hogy Oroszországot nem lehet olyan könnyen térdre kényszeríteni – ha egyáltalán lehet -, mint azt 2022 nyarán gondolták. Tovább rontotta az amúgy sem virágos hangulatot az orosz erők intenzívebbé vált előrenyomulása Kelet-Ukrajnában és különösen Harkiv/Harkov környékén. Abban bíznak, hogy a mozgósítás majd csak ad új lendületet az ukrán erőknek, a lőszerhiányt pedig remélhetőleg orvosolni fogja az amerikai kongresszus által elfogadott segélycsomag. Oroszország legyőzését ugyan már csak a legelvakultabbak hangoztatják, ám még az olyan realista értékelések is – mint például az ICG idézett jelentése – úgy látják, hogy nem szabad Moszkva feltételei mentén tárgyalni, és mindent meg kell tenni azért, hogy Ukrajna a jelenleginél jobb helyzetbe kerüljön. Ahogy például az ICG jelentése fogalmaz, még ha egy ilyen alku rövid távon véget is vetne a harcoknak, az óriási árat jelentene nemcsak Ukrajnának, hanem az európai biztonságra nézve is.

De erről beszélnek a nyugati fősodor politikusai is, akik magukat és egymást tüzelik. Jens Stoltenberg szerint például nagyon is lehetséges, hogy Ukrajna győzni fog. A NATO főtitkára a bolgár Capital folyóiratnak nyilatkozva kifejtette, az ukránok ügyességről és bátorságról tettek tanúbizonyságot ebben a háborúban, és sikerült felszabadítaniuk az Oroszország által eredetileg megszállt terület 50 százalékát. A jó tárgyalási pozíciókat Stoltenberg szerint a fronton kell kiharcolni, tehát a békéhez vezető út Ukrajna katonai támogatása. Ebben a szellemben az Egyesült Államok, Franciaország és Németország is azt szorgalmazza, hogy a nagy nyugati ipari államok újabb milliárdos segélyeket folyósítsanak Ukrajnának, és ennek keretében vizsgálják, miként lehetne hasznosítani az orosz központi bank szankciók alapján zárolt vagyonának hozamait. A NATO 100 milliárdról, a G7-ek 50 milliárdról beszélnek, és nem akar lemaradni tőlük az Európai Unió sem. Ebben a harci lázban már évekkel előre terveznek, és meg sem akarják hallani, hogy Vlagyimir Putyin esetleg hajlandó tűzszünetet kötni Ukrajnában a jelenlegi frontvonalak mentén. Persze, az orosz elnök magabiztosan azt is megjegyezte, hogy az ukrán hadsereg nem képes megfordítani a háború menetét, és minél több kísérletet tesz erre, annál nagyobb veszteségeket fog elszenvedni.

Miről is van tehát szó? Arról, hogy mind az ukrán vezetés, mind pedig a nyugati tömb a tűzszünet, és egy új európai biztonsági rendszer megteremtésének reményét felvillantó diplomáciai megoldás helyett inkább az elhúzódó háborút választja. A Nyugat előre menekülve a presztízsét és a pozícióit védve továbbra is abban reménykedik, hogy Ukrajna tovább bírja, mint Oroszország. Pedig az már most látszik, hogy olyan győzelmet egyik fél sem arathat, amilyenre a háború egyes szakaszaiban még talán gondolhatott. A háború elhúzásában, Oroszország meggyengítésében/legyőzésében gondolkodók tisztában vannak azzal is, hogy ez ukránok további ezreinek halálát – no, meg oroszokét is -, egy ország folytatódó pusztulását, és az eszkaláció veszélyét jelenti. De ez nem számít! Semmi nem számít, csak a kitűzött célok. Ukrajna ragaszkodása a győzelemhez még csak-csak érthető, hiszen nekik a hazájukról van szó. De amikor a lakosság már kezdi feladni, és a területek helyett inkább az életet választaná, akkor a vezetésnek is illene elgondolkodni azon, hogy van-e értelme folytatni a harcot. Még akkor is, ha olyan tűzszünetet már nem fognak kötni, mint azt köthettek volna 2022 áprilisában Isztambulban. Ukrajna kitartása tehát érthető, a kérdés csupán az, van-e még értelme.

A Nyugat már-már a tűzzel játszó háborús hisztériáját ugyanakkor már nehezebb elfogadni. A cinizmusát még kevésbé. Persze, egységes Nyugatról nem beszélhetünk sem az érdekek, sem pedig a háború támogatásának kérdésében. Egyrészt vannak olyan országok, köztük Magyarország, amely nem kér ebből a háborúból, másrészt míg az Egyesült Államok nagyon is racionálisan és cinikusan fogja fel ezt a szempontjából proxy háborút, addig Európa nem a saját érdekeiből indul ki. Európa biztonságát ugyanis nem veszélyeztetné egy a jelenlegi frontvonalak mentén megkötött tűzszünet, az eszkalálódás veszélye viszont már nemcsak gyengíti, de szélsőséges esetben akár lángba is boríthatja a kontinenst. Amerika célja egyértelmű. A háború elhúzásával gyengíteni Oroszországot, rajta keresztül Kínát, éket verni az úgynevezett globális Dél országai közé, egyben kiszolgáltatott, vazallus helyzetben tartani a háború költségeit egyre inkább viselő Európát. Az amerikai állam geopolitikai megközelítése mellett persze ne feledkezzünk meg az amerikai hadiipar gazdasági érdekeiről sem, hiszen mindegyik jól jár egy elhúzódó háborúval. Főképp úgy, ha a pénzügyi terheket egyre inkább Európa viseli, közben pedig legfeljebb az ukránok halnak, és egy távoli ország pusztul.

S hogy hol van itt Európa érdeke? Miért harciasabb a retorikája, mint Amerikáé? Mert a morális lila ködben nem látja az igazi téteket, közben pedig még mindig fontosabbak a partikuláris érdekek, mint Európa jövője. S Európa vezetői még hisznek is abban a maszlagban, amivel Amerika álcázza az érdekeit. Ennek jegyében irreálisan magasra emelték a téteket – Oroszország nem győzhet -, és egzisztenciális kérdést kreáltak abból a háborúból, amelyben rájuk nem elhanyagolható, de mégis csak kiegészítő szerepet osztottak. Közben a fegyverkezési hajszában erősödnek ugyan a védelmi képességeik, ennek a gazdasági hasznát azonban nem ők fölözik le. Európa nem veszi észre azt sem, hogy a biztonsága Oroszország megkerülésével nem garantálható, így előbb-utóbb le kell ülnie tárgyalni Moszkvával. Ezzel tisztában vannak, ám úgy gondolják, hogy a diplomácia ugyan leállítaná a háborút, de nem gyengítené meg eléggé Oroszországot. S nemcsak az Egyesült Államok, hanem az európaiak álma is, hogy egy megroggyant Oroszországgal tárgyaljanak. Persze, ezt így nem mondják ki, helyette arról beszélnek, hogy Moszkvát alkalmatlanná kell tenni a jövőben az agresszióra.

Tudják ezt a Kremlben is, így aztán a biztonsági érdekek szempontjából a háború intenzív szakaszát addig nem állíthatják le, amíg nem gyengítették meg hosszú időre Ukrajnát, és nem alakítottak ki olyan puffer zónát, ami a végképp ellenségessé vált környezetben is védené Oroszországot a közvetlen támadásoktól. Itt a Dnyeper elérése lehet egy határ, jobb esetben a Harkiv-Umany vonaltól délre lévő területek ellenőrzés alá vonása. A háborút Moszkva a jelenlegi intenzitás mellett még évekig bírja, ám ez hosszú távon már az amerikai forgatókönyvnek felel meg, hiszen gyengíti Oroszország az új világrendben elfoglalt pozíciókért folyó harcban. Így aztán a Kreml nem engedheti meg, hogy messze kerüljön az eredeti célok elérésétől, ezeket azonban már terveivel ellentétben csak területszerzéssel valósíthatja meg. Nem egyszerű feladat, hiszen közben a katonai erejét és a belső stabilitását is meg kell tartania.

A háború gyors befejezése tehát leginkább Ukrajnának és Európának állna az érdekében, de bizonyos feltételek teljesülése esetén az Egyesült Államok és Oroszország is hajlana rá. Ennek ellenére nem úgy tűnik, hogy a béke vagy legalább a tűzszünet elérhető távolságban lenne. Jó hír ugyanakkor, ha racionálisan közelítünk, akkor a sokat emlegetett harmadik világháború is messze van. Kérdés persze, meddig lehet egy háborúban megőrizni a racionalitást?