Háborúk éve

A Demokrata december 20-i számában megjelent írás.

A lassan mögöttünk hagyott 2023-as évben 183 konfliktus zajlik a világban. Ezeknek harmada kifejezetten intenzív. A londoni Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézetének a fegyveres konfliktusokat vizsgáló felmérése hozzáteszi, hogy ez a szám a legmagasabb az elmúlt három évtizedben. A világot ugyan nem fenyegeti közvetlenül egy olyan nagy háború, mint 1914–1918 és 1939–1945 között, de a feszültségek egyre nőnek, és ehhez kell igazítani a Nyugat védelmi rendszerének tervezését is.

A konfliktusok száma a hidegháború végével, 1990 és 2007 között esett vissza világszerte, majd 2010-ben újra emelkedni kezdett. Ma több polgárháború és államközi konfliktus dúl, mint az 1980-as évek közepe óta valaha, jóval több halálos áldozattal. Ugyanakkor az erőszak növekedése egyelőre nem a nagyhatalmak közötti közvetlen összecsapásokban jelentkezik. Bár az Egyesült Államok és Kína, valamint a Nyugat és Oroszország között a feszültség kitapintható, sokkal inkább beszélhetünk proxyháborúkról, valamint államokhoz kötődő fegyveres csoportok vagy éppen drogkartellek közötti konfliktusokról.

Az erőszakos konfliktusok a világ több pontján súlyosbodnak. E sor nyitányának talán a 2020 őszén lezajlott karabahi háborút tekinthetjük, majd egy évvel később Kazahsztánban tört ki a világ figyelmét a közép-ázsiai országra irányító lázadás. Azóta a kelet-ukrajnai konfliktus is kiterjedt orosz–ukrán háborúvá eszkalálódott. Utóbbi a 2023-as évben intenzívebbé vált, ami mellé fellángolt a palesztin–izraeli konfliktus. A Hamász Izrael elleni terrortámadása és az ezt követően a Gázai övezetben megindult izraeli ellenoffenzíva nyomán az egész térségben mozgolódnak Irán szövetségesei: a libanoni Hezbollah, a jemeni húszi lázadók, valamint iraki és szíriai síita milíciák is indítottak már támadásokat izraeli és amerikai célpontok ellen. Közben kisebb léptékben ugyan, de megismétlődött és végleg lezárult a karabahi háború. Azerbajdzsán elfoglalta a vitatott enklávét, aminek a következtében a becslések szerint mintegy 150 ezer örménynek kellett elhagynia Hegyi-Karabahot, történelmi otthonát. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a háborúnak ezzel nincs vége, és immár Örményország nemzetközileg elismert területeit érintheti a Zangezuri folyosóért kirobbanással fenyegető harc. Sőt, Bakuban már Jerevánt is azeri területként emlegetik. Katonai hatalomátvétel történt az ázsiai Mianmarban, valamint az afrikai Burkina Fasóban, Gabonban, Guineában, Maliban és Nigerben. Az idei nigeri katonai puccs 2020 óta már a hatodik volt a Száhel-övezetben és Nyugat-Afrikában. Közben Szudánban polgárháború dúl, és Etiópiába is visszatért a konfliktus.

Gondot jelent, hogy a változó világrendben már nincs, aki békét teremtsen. Az oslói Peace Research Institute-hoz kötődő Uppsala Conflict Data Program által összegyűjtött adatok szerint az összeütközések száma, intenzitása és hossza a hidegháború vége óta a legmagasabb szinten van. Mint a tanulmány megállapítja, 2022-ben 55 aktív konfliktus volt, és átlagosan 8-11 évig tartott, ami jelentős növekedés az egy évtizeddel korábbi, átlagosan hét évig húzódó 33-hoz képest. Közben több mint egy évtized telt el azóta, hogy bárki átfogó békemegállapodást hozott volna tető alá a háború befejezése érdekében. Az ENSZ által vezetett vagy támogatott politikai folyamatok Líbiában, Szudánban és Jemenben megrekedtek vagy összeomlottak. A látszólag befagyott konfliktusok – többek között Etiópiában, Izraelben, Mianmarban és a posztszovjet térségben – riasztó ütemben olvadnak fel. Ukrajna orosz inváziójával a nagy intenzitású összecsapások visszatértek Európába is, amely korábban több évtizedes viszonylagos békét és stabilitást élvezett. Komoly kihívást jelentenek a háborúk terjedésének humanitárius következményei is. Ijesztő, hogy 2022-ben a világ népességének negyede – mintegy kétmilliárd ember – élt harcok által sújtott területen, 2023 elejére pedig rekordot döntött a menekültek száma. Addigra világszinten már 108 millió ember kényszerült elhagyni lakóhelyét.

De nemcsak a konfliktusok mennyisége növekedett, hanem a minősége is megváltozott. Már csak azért is – állapítja meg a XXI. Század Intézet elemzése –, mert mindegyikre rányomja a bélyegét a kor, amelyben zajlik. Így az 1945 utáni négy és fél évtized fegyveres összecsapásainak többsége – Angolától Vietnámig – az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti hidegháború proxykonfliktusa volt, amelyben egyik, de legtöbbször mindkét fél mögött ott állt a két szuperhatalom valamelyike. Aztán 1991 után az Amerika „rendfenntartó” beavatkozásai (Jugoszlávia, Afganisztán, Irak), valamint a szintén az amerikai vezetésű liberális világrend elképzelésébe illeszkedő „színes forradalmak” nyomán kibontakozó konfliktusok domináltak.

Bizonytalan időszakban vagyunk, és még nagyjából egy évtizedig eltarthat, amíg az új erőegyensúly kialakul, megteremtve a stabilitást, még ha nem is olyan bombabiztosan, mint az előbb a szovjet–amerikai szembenállás által meghatározott kétpólusú, majd az Egyesült Államok uralta egypólusú világrendre volt jellemző. Jelenleg a hegemón Amerika befolyása gyengül, globális kihívója, Kína azonban még nem foglalta el a helyét. Ez a helyzet felszínre hozta az úgynevezett liberális világrend ellentmondásait. Amerika már nem képes a saját érdekeihez igazított rendet fenntartani, és a feltörekvő hatalmak nemcsak megkérdőjelezik az eddigi „szabályokat”, de érdekeiket az eddigieknél határozottabban képviselik és akár katonai úton is érvényesítik. Eközben több ország is megérzi a geopolitikai pillanatot, és megpróbálja „kiolvasztani” és lejátszani eddig rendezetlen konfliktusait. Már csak azért is, mert a formálódó új világrend jó eséllyel kevesebb lehetőséget teremt majd a felemelkedőben lévő államok számára, hogy pozícióikat katonai úton javítsák és vélt vagy valós sérelmeiket ilyen módon orvosolják. De növeli az instabilitást az is, hogy a kirobbanó konfliktusok egymásra is hatnak, másokat is lépésre sarkallnak, így dominószerű változásokat indítanak el.

A konfliktusok tehát láthatóan összekapcsolódnak, ám egyelőre legfeljebb helyenként beszélhetünk a befolyását veszítő Nyugat és a formálódó globális Dél közötti globális szembenállásról. Bár a helyzet sokszor pattanásig feszült, a nagyhatalmak realitásérzéke mellett éppen emiatt kicsi az esélye annak, hogy a jelenlegi instabilitást eredményező, sokszor eldurvuló helyezkedés, pozícióharc világháborúba torkolljon. Sokkal nagyobb a valószínűsége annak, hogy a hektikus átmeneti időszak az új számos, többé-kevésbé egyenrangú hatalom közötti erőegyensúllyal leírható több központú világrend kialakulásával zárul, ezzel pedig a helyzet konszolidálódik.

Addig azonban az előttünk álló évek még a feszültség növekedése, súrlódások, háborúk közepette telnek el, hiszen az új egyensúly alapvetően erővel, ütközésekkel születik meg. Jelenleg már kirajzolódnak a jövő világrendjének körvonalai. Látszik, hogy az Egyesült Államok és Kína lesz a két legerősebb, ám jó eséllyel nem hegemón hatalom. Ők eddig az ukrajnai háború egyértelmű nyertesei is, hiszen mind Washington, mind pedig Peking megerősítette szuperhatalmi pozícióját. Az Európai Unió, és ha nem is a Nyugat által remélt mértékben, Oroszország is szenvedni fog a konfliktus gazdasági következményeitől. Közben a Nyugat stratégiai hibája, agresszivitása következtében felgyorsult az úgynevezett globális Dél formálódása, intenzívebbekké váltak a nem nyugati világban a Nyugat ellen irányuló integrációs folyamatok és szövetségkötések. A 2020-as évek alakulása szempontjából kiemelkedően fontos lesz a 2024-es esztendő is, hiszen nem kevesebb mint 70 választás áll előttünk. A Föld lakosságának több mint fele lesz hivatott meghatározni országa jövőjét és ezzel közvetve a világrendet. Meghatározók lesznek az Egyesült Államokban, Oroszországban, Nagy-Britanniában, az Európai Unióban és más régiókban tartott választások is, hiszen ezek a hatalmak továbbra is ráhatással vannak más régiók sorsának alakulására.