Utolsó útjára vállalkozott John Allen Chau, amikor úgy döntött, hogy igehirdetésbe kezd az Északi-Szentinel-szigeten. Az amerikai hittérítő halála nyomán az elzártan élő népek hirtelen a nemzetközi figyelem kereszttüzébe kerültek. A világon hozzávetőleg száz érintetlen törzs őrzi még ősi kultúráját. Ha az angolszász hittérítőkön múlik, már nem sokáig.

Forrás: Twitter

John Allen Chau. Forrás: Twitter

Uram, vajon ez a sziget-e a sátán utolsó erődje, ahol senki nem hallott vagy nem is volt esélye hallani a te nevedről?

– írta naplójába John Allen Chau, mielőtt elindult volna az indiai fennhatóság alatt lévő Északi-Szentinel-szigetre, hogy az ott hetvenezer éve elszigeteltségben élő őslakosoknak hirdesse az igét.

A 27 éves amerikai hittérítő tudta, hogy illegálisan cselekszik. Az indiai hatóságok 2006-ban általános látogatási tilalmat rendeltek el, miután az ott élő törzs tagjai két halászt megöltek a partoknál. Chau ezt kijátszva, helyi halászokat megvesztegetve vitette magát a szigetre. Hogy a vadakat megpuhítsa, első nap egy pár ollót, biztosítótűket és műanyag focilabdát hagyott ajándékként a parton. Mikor azonban pár nappal később visszatért, a törzs tagjai már lándzsákkal és mérgezett nyilakkal fogadták. Az indiai hatóságok napokig figyelték a szigetet, tanakodva, hogy miként vihetnék el Chau parton eltemetett holttestét úgy, hogy azzal ne hergeljék fel a törzset. Aztán alig egy héttel később lemondtak róla. Közben a különféle újkeresztény csoportok mártírnak minősítették Chaut, a Christian Concern nevű brit szervezet pedig a törzs megbüntetését követelte.

Pedig ha utazása előtt Allen Chau az evangélium mellett a vonatkozó irodalmat is elolvassa, sejthette volna, hogy a bennszülötteket jobb békén hagyni. Az Andamán-szigeteken – melyhez az Északi-Szentinel is tartozik – élő őslakosok részéről az idegenekkel szembeni bizalmatlanság nem agresszió, hanem túlélési stratégia. A külvilágtól ugyanis soha nem kaptak jót. Az elmúlt századokban maláj, burmai és kínai rabszolgavadászok tizedelték őket, így az 1800-as években érkező angolokat már eleve ellenségesen fogadták, az elkövetkező évtizedekben pedig számos hamvába holt felkelést indítottak az európaiak ellen.

A szigetcsoport fő tagja, Andamán lakóit végül nem a britek, hanem az általuk behordozott szifilisz, mumpsz és influenza győzte le: népességük az 1859-es 3500-ról 1931-re kevesebb mint százra csökkent. Hasonló sorsra jutottak a Kis-Andamán-szigeten élő ongék is. A Dél- és Közép-Andamánon élő jarawák egészen 1947-ig ellenálltak, mígnem a japánok szétbombázták a szigetüket. Ezzel párhuzamosan megindult a bengálok, hinduk és tamilok beáramlása. Mára az Andamán-szigetek és a hozzá tartozó Nicobar összlakossága az 1951-es harmincezerről négyszázezerre nőtt. Ebből azonban az eredeti őslakók már alig több, mint hatszázat tesznek ki. A civilizációval való találkozást ugyanis mindössze öt törzs élte túl.

Az indiai kormány nem véletlenül védi a külvilágtól a törzseket. Mivel szervezetük és kultúrájuk izoláltan fejlődött, bármilyen élelmiszer vagy másra ártalmatlan betegség végzetes lehet rájuk nézve. 2009-ben az onge törzs tagjai közül nyolcan meghaltak, tizenhárman pedig súlyosan megbetegedtek, miután ittak a partra mosott vegyszeres tartályokból. Az Andamán-szigetek elzárt törzseinek veszélyeztetettségét jól mutatja, hogy mióta 2011-ben brit antropológusok konstruálták négy törzs ősi nyelvének szabályrendszerét, kettő közülük már szinte teljesen kihalt a behurcolt betegségek miatt.

A John Allen Chau által evangelizálni próbált törzs egyike a Föld utolsó száz neolitikus kor előtti népcsoportjának. Többségük – becslések szerint hozzávetőleg nyolcvan – Brazília esőerdőiben él, de akadnak közülük Kolumbiában, Ecuadorban, Peruban, illetve a csendes-óceáni régióban, azon belül is Pápua Új-Gui­neán is. A létük szinte mindenhol veszélyben van. Az 1960-as és 1970-es évek alatt a brazil vezetés lakatlan területként tekintett az Amazonas esőerdőre, a fakitermelés során buldózerekkel gyalulta le az útjába kerülő őslakosok falvait. Noha azóta a brazil kormány külön állami szervet állított fel az őslakók védelmében, Peruban és a többi latin-amerikai országban az olajvezetékek és a kábítószercsempészek ma is veszélyeztetik a törzseket.

Elkerülhetetlennek látszó sorsukat leginkább egy braziliai példa vetíti elő. Rondonia államban 1996-ban fedeztek fel egy őslakost, aki törzse utolsó tagjaként máig magányosan él kunyhójában egy legelőkkel körülvett talpalatnyi erdőmaradványban, és ijedten menekül minden közeledő elől.

John Allen Chau és társai azonban nem mindig értik meg, hogy a törzseknek nincs szükségük az Igére. 2015-ben a Pápua Új-Guineához tartozó Irian Jaya nevet viselő szigeteken a helyi őslakók nyilakkal fogadtak egy partra szálló hittérítőt. Ő azonban nem adta fel, hazautazott az Egyesült Államokba, adományokat gyűjtött, majd a pénzből helikoptert bérelt, és napokon keresztül hangosbeszélővel kiabálta az evangélium szövegét az égből az őslakóknak, akik persze ebből egy mukkot sem értettek.

Menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden népet!

Máté evangéliuma 19. fejezetének 28. verse nevében ma világszerte több mint 440 ezer keresztény hittérítő terjeszti az igét. A misszionáriusok valaha úttörő szerepet játszottak a globális nyugati térnyerésben. Egészen száz évvel ezelőttig szinte egyedüliként beszélték nem csupán az elszigetelt ázsiai és afrikai nyelveket, de a kínait és a japánt is. Munkájuknak azóta is van hasznos vetülete, hiszen világszerte üzemeltetnek kórházakat és iskolákat.

Noha misszionáriusai számos keresztény irányzatnak vannak, a tradicionális keresztény egyházak, mint a katolikusok, az ortodoxok és a különféle európai protestánsok már rég nem az új hívek toborzására, hanem elsősorban a már meglévő közösségeik megőrzésére koncentrálnak. Nem így az olyan angolszász irányzatok, mint a Jehova Tanúi, a mormonok néven is ismert Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza vagy a különféle újjászületett keresztény csoportok, amelyek ma is evangelizálandó terepként tekintenek a világra. Az efféle misszióknak hozzávetőleg csak 14 százaléka irányul a nem keresztény közösségekre, a többségük célja a történelmi felekezetekhez tartozó vagy épp hitüket elvesztő keresztények áttérítése.

Működésükre számos országban tekintenek nemzetbiztonsági kockázatként. Oroszországban, ahol az ortodoxia szinte államvallásnak számít, 2007 óta törvény tiltja az efféle hittérítést. Kínában az állam szintén tiltja a nem regisztrált gyülekezetek működését, Nepálban pedig idén augusztus óta deportálással és akár ötéves szabadságvesztéssel is büntethető az evangelizáció.

A hittérítők a muszlim országokban ütköznek a legnagyobb ellenállásba. Sokszor azonban nem a muszlimok, hanem az őshonos keresztény közösségek részéről: Egyiptomban a koptok, Szíriában pedig az ortodox keresztények a leghangosabb ellenzői az evangelizációnak. Az angolszász hittérítők ugyanis gyakran lábbal tapossák a muszlim többség és a keresztény kisebbségek együttélésének évszázadok alatt kialakult szabályait, amivel leginkább a helyi keresztények kárára szítanak feszültségeket. Emellett híveiket elsősorban az ősi keresztény gyülekezetek soraiból csábítják át, amivel nemcsak családi viszályokat keltenek, de maguk is hozzájárulnak a tradicionális közösségek gyengüléséhez. Míg azonban az államok és a nagy múltú keresztény közösségek tudnak védekezni az újkeresztények ellen, a törzsek szinte teljesen kiszolgáltatottak.
Allan Chaut – csakúgy, mint az 1956-ban Ecuadorban hasonló sorsra jutó amerikai hittérítőket – a különféle újkeresztény csoportok mártírnak tekintik. Az ügyben megnyilatkozó amerikai baptista és protestáns lelkipásztorok Chau céljait nem, csakis módszerének hatékonyságát kérdőjelezik meg. A misszió folytatódik, és az elkövetkező évtizedekben bőven lesznek olyanok, akik küldetésüknek érzik majd, hogy tájékoztassák a természeti népeket emberi mivoltukból adódó eredendő bűnükről, hogy aztán közölhessék velük az örömhírt: volt valaki, aki meghalt a lelki üdvükért.

Pedig nagy tévedés civilizálandó vadakként tekinteni az ősi népekre. Antropológusok szerint tévhit, hogy az elszigetelt törzseknek soha sem volt kapcsolatuk a külvilággal. Ellenkezőleg, a régmúlt negatív tapasztalatai azok, amik generációról generációra óvatosságra és gyanakvásra intik őket. A világ száz megmaradt ősi törzse önként döntött úgy, hogy a külvilágtól elzárva őrzi tovább kultúráját, amely hetvenezer évével úgy viszonyul a kereszténységhez és az iszlámhoz, mint egy hetvenéves ember egy bölcsődés kisgyermekhez. Nem akarják feladni a modern ember által lefitymált hagyományaikat, sár- és nádkunyhóikat, az öregek meséit, a fákban lakó szellemeket, a természet kozmikus tiszteletét. Sem egy ollóért, sem egy marék biztosítótűért, de még egy műanyag focilabdáért sem.