Iszlamista uralom nem lesz, de azzal együtt nagy a baj
Hamburgi kalifátus
Feketébe öltözött, több mint ezerfős tömeg masírozott végig Hamburg belvárosán április utolsó napjaiban. A zömében közel-keleti és észak-afrikai fiatalokból álló tömeg a hangos „Allah akbar!” kiáltások mellett palesztinbarát jelszavakat skandált, tábláikon pedig a „Kalifat ist die Lösung,” vagyis a kalifátus a megoldás felirat díszelgett. A német közmédia próbálta eltitkolni az esetet, Olaf Scholz kancellár pedig kínos magyarázkodásra kényszerült. De kikből állt a hamburgi „fekete sereg”, mit akarnak pontosan, és legfőképp: miért hagyja a német állam, hogy tömegek követeljék a kalifátus kikiáltását?
A CDU már április elején követelte, hogy a zöld–szociáldemokrata többségű tartományi parlament járja ki Berlinben a hamburgi demonstrációt meghirdető Muslim Interaktiv nevű szervezet betiltását. „Az alkotmányos államnak most minden erejével konfrontálódnia kell az iszlamizmussal, és minden erejével megvédeni szabad társadalmunkat”, nyilatkozta a Bildnek Dennis Thering, a CDU hamburgi vezetője. Ez azonban nem történt meg, így április 27-én az iszlamisták megtarthatták felvonulásukat. A német közmédia homokba dugta a fejét, és ahogy az emlékezetes kölni szilveszter esetén, most is csak napokkal később számolt be az eseményekről, miután a közösségi média már a botrányos felvételektől volt hangos. A skandalum hatására Olaf Scholz kancellár az „ügy kivizsgálására” tett ígéretet, és „kemény beavatkozásra” szólította fel az államot Nancy Faeser szövetségi belügyminiszter is.
De kik vonultak fel Hamburgban, és mit akarnak? Ennek megértéséhez a VII. századig kell visszamennünk. Mohamed 632-ben bekövetkezett halálával a muszlim közösség vezető nélkül maradt. A próféta örökébe a kalifa lépett, akik közül az első négy az arábiai hagyományokat követve választás útján, az utánuk következők pedig a bizánci császárok mintáját átvéve dinasztikus öröklés útján szerezték meg hatalmukat. A kalifa a muszlim földek világi és szakrális ura volt, egészen az Abbászida Birodalom XVI. században bekövetkezett bukásáig. A pozíciót azonban a hatalmat ezt követően kard által megszerző, különböző etnikai hátterű uralkodódinasztiák nem törölték el, így a fogatlan oroszlánná lett kalifák egészen az Oszmán Birodalom 1924-es felbomlásáig az oszmán fennhatóságú muszlim területek névleges urai maradtak.
Az XIX. század végén az akkorra már az európai gyarmati igát is megtapasztaló muszlim területek, azon belül az akkori kulturális központ, Egyiptom gondolkodói feltették a kérdést, amely máig meghatározza az arab és a muszlim gondolkodást: miért elmaradottabbak és gyengébbek ők Európánál? Voltak, akik úgy gondolták, hogy ennek oka az arab nemzet(ek) kifejlődésének a hiánya, mások viszont úgy látták, hogy a dolgok akkor romlottak el végleg, amikor a muszlimok letértek a próféta igaz útjáról. Utóbbi gondolat a XX. század antikolonialista küzdelmei során politikai programok sorát ihlette Egyiptomtól Palesztinán és Iránon át egészen Indiáig. Pártok, titkos társaságok, iskolák tucatjai jöttek létre, és mind a maga elképzelése szerint hirdette meg a Mohamed útjára való visszatérésnek, avagy a kalifátus visszaállításának tervét.
Egyike volt ezeknek a Hizb ut-Tahrír is, amelyet 1953-ban, az akkor még jordán fennhatóság alatt álló Jeruzsálemben alapított meg Taki al-Dín al-Nabháni. A vallástudós Izrael állam megalakulását is a muszlimok kudarcaként értékelte, és a gyógyírt a kalifátus helyreállításában vélte felfedezni. Gondolatai az elkövetkező évtizedekben közel ötven országban leltek követőkre. Mivel azonban a szervezet az arab és muszlim országok vezetőinek hatalmát is illegitimnek tekintette, a talaj hamar forróvá vált talpuk alatt. Annak ellenére is, hogy számos iszlamista elvbarátukkal ellentétben ők nem erőszakkal, hanem békés úton és hosszú távon akarták restaurálni a kalifátust.
A Hizb ut-Tahrír ma az Egyesült Arab Emírségek, Jemen és Libanon kivételével minden arab országban tiltólistán van. Viszonylag szabadon terjeszthette viszont tanait a szervezet Nyugat-Európában, ahova tagjai jellemzően politikai menekültként érkeztek, és ahol az identitásválsággal küzdő másod- és harmadgenerációs bevándorlók és a neofiták egy szűk rétege fogékonynak bizonyult a radikális utópiákra. A Hizb ut-Tahrír támogatóinak száma ötven országban összesen pár százezer és egymillió közöttire tehető. Elképzelésük szerint a jövőbeli kalifátusnak nemcsak a muszlim többségű országokra, de az egykor muszlim hódoltság alatt álló, ma már nem muszlim területetekre, így Spanyolországra és a Balkánra is ki kellene terjednie. Nem meglepő, hogy 2003-ban Németországban, legutóbb pedig idén januárban az Egyesült Királyságban is betiltották működésüket az alkotmányosság elleni összeesküvés, illetve terrorizmus támogatásának a vádjával.
A hamburgi erődemonstráció szervezője, a Muslim Interaktiv a Hizb ut-Tahrír romjain szerveződött. Karizmatikus vezetője és a demonstráció szervezője a 25 éves Joe Adade Boateng, felvett nevén Raheem Boateng, ghánai keresztény apa és német anya gyermeke. Az iszlámra saját maga talált rá, és mint új seprű, amely jól söpör, egyből a radikálisabb irányzatokkal kezdte. Amellett, hogy a Hamburgi Egyetemen tanul, a Tik-Tokon influenszerként tevékenykedik, közéleti és vallási témájú videónak a megtekintése három- és harmincezer között mozog. Boateng és bajtársai hamburgi tüntetésére Dániából és Hollandiából is érkeztek támogatók.
Ahogy a tüntetők számából is sejteni lehet, a Hizb ut-Tahrír nem fog kalifátust kikiáltani sem Németországban, sem másutt. Már csak azért sem, mert nemhogy a muszlimok általában, de még az egyéb irányzatokhoz tartozó iszlamisták, így a szalafiták vagy a Muszlim Testvérek sem szívelik őket. Némi cinizmussal mondhatnánk, hogy ha a német hatóságok nem képesek rendet tartani a saját utcáikon, akkor elég lenne szabad utat engedniük az ott élő törököknek vagy kurdoknak, akik 2014 októberében ugyancsak Hamburgban szó szerint szétpofoztak egy, az Iszlám Állam rémtetteit relativizáló szalafita felvonulást.
Kalifátus tehát nem lesz. Komoly gond viszont, hogy Boateng és a hozzá hasonló szélsőségesek a közösségi médián keresztül aránylag sikeresen tematizálják az európai közbeszédet. A gázai konfliktust a muszlimok elleni háborúként interpretálják, és következetesen megerősítik az integrációs problémákkal küzdő fiatalokat abbéli elképzelésükben, hogy a többségi társadalom a vallásuk miatt veti ki őket magából. Miközben a muszlim radikálisok aktívan terjesztik szélsőséges tanaikat a fiatalok körében, jó szolgálatot tesznek a bevándorlást ellenző és lassan magukra találó nemzeti erőknek is. Hiszen a hamburgihoz hasonló események immár a laikus számára is egyértelműen bebizonyítják, hogy Németországban valami elromlott, és változásra van szükség.
A szerző a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője.
