Haragban a világgal

Külső agitátorokat sejt az FBI a zavargások mögött – közölte az amerikai igazságügyi miniszter, William Barr. Hasonlóan vélekedik a New York-i rendőrség hírszerző és terrorizmusellenes csoportjának helyettes biztosa, John Miller is. Azt állítja, erős bizonyítékuk van rá, hogy a New York Cityben a békés tüntetések alatt kiprovokált erőszakos cselekmények előre eltervezettek. A gyanúk szerint a dologban az Antifa keze van.

Múlt és jelen

Az antifasiszta mozgalmak története az 1920-as és 30-as évekre nyúlik vissza, amikor Németország, Olaszország és Spanyolország utcáin még valóban szervezetten mozgolódtak a nácik, illetve a fasiszták. A szubkultúrán belül máig hivatkozási pontnak számító, 1932 és 1933 között működő német Antifaschistische Aktion markánsan baloldali ideológiát vallott, hiszen elődszervezete, az Ernst Thälmann által sztalinizált Németország Kommunista Pártja még feltétlenül igazodott a moszkvai szovjet vezetéshez.

A II. világháború végével aztán a fasisztákkal együtt az antifasiszta szervezetek is eltűntek Németországból. Az Antifaschistische Aktion keletnémet tagjai beolvadtak a kommunista pártba, az antifasizmus pedig az antikapitalizmusra adaptálva az állam hivatalos ideológiája lett. Nyugat-Németországban a militáns szélsőbaloldal a 1970-es években éled újra olyan csoportok formájában, mint a Vörös Hadsereg Frakció vagy az Außerparlamentarische Opposition nevű radikális diákcsoport. Noha utóbbi néhány tagjának személyén keresztül van némi folytonosság az akkori és a mai mozgalmak között, a modern Antifa gyökerei valójában a berlini fal leomlásáig nyúlnak vissza. A német újraegyesítéssel járó társadalmi, gazdasági és politikai bizonytalanság egyszerre termelte újra a radikális bal- és jobboldalt, melyek utcai akcióikkal egymást kezdték radikalizálni. Az Antifa az egykori Antifaschistische Aktion szimbólumait és jelszavait átvéve szervezte meg magát és vált nemzetközi branddé, szervezeteit sok országban a titkosszolgálatok is figyelik.

A német Antifa ideológiailag nem egységes. Vannak egyrészt a main­streamet adó, radikálisan baloldali és antikapitalista csoportok, amelyek a 70-es évek forradalmi romantikáját követve a világ elnyomott (vagy elnyomottnak vélt) csoportjaival, köztük a kurdokkal és palesztinokkal szimpatizálva valamiféle tőke-, fasizmus- és (erős) államhatalom-ellenes globális intifádát vizionálnak. És van másrészt a kisebb, becslések szerint pár ezer főnyi bázissal bíró németellenes (antideutsch) irányzat, amely zöld és trockista csoportokból alakult, és annak idején ellenezte Németország újraegyesítését is, mivel abban az első lépést látták a fasizmus újraélesztése irányába. Az antiszemitizmust a németek eredendő bűnének tartják, amiből Izrael feltétel nélküli támogatása következik számukra. Szemben a fősodrú Antifával, ők támogatták az Öböl-háborút, mely szerintük Izrael biztonságát szolgálta, a különféle palesztin mozgalmakban a nácik szellemi utódait látják, a délszláv háborúban pedig Slobodan Milošević oldalára álltak, mondván, a szerbek is a nácik áldozatai voltak.

A 2000-es évek során az internetnek köszönhetően az Antifa nemzetközi ernyőszervezetté vált, amelyen belül a csoportok egymástól függetlenül, központi hierarchia nélkül működnek. Egységes doktrínája – a jellemzően homályosan definiált antifasizmuson kívül – nincs, azt leginkább az adott sejtek hangadói alakítják. Hivatalos tagságuk sincs, aktivistáik jellemzően fehér, középosztálybeli, nagyvárosi fiatalok és középkorúak, akik személyes szálakkal kötődnek az egyéb radikálisan baloldali és liberális szubkultúrák, valamint az LMBTQ-mozgalom tagjaihoz. Így van ez a magyar csoport esetében is, mely – Facebook-profilja alapján – 2018-ban alakult, és láthatóan a budapesti punk, anarchista, szélsőbaloldali és LMBTQ-csoportok egyes tagjaihoz köthető.

Külső támogatók

Noha az Egyesült Államokban már a 90-es években is voltak antifasiszta csoportok, amelyek jellemzően a szélsőjobboldali skinhead szubkultúra ellenében jöttek létre, a Clinton-, a Bush-, majd az Obama-kormányzat idején kevés nagy nyilvánosságot kapó akciójuk volt. Az első ismert amerikai szervezet, mely módszereiben és jelképeiben az európai irányzatot vette mintának, a Portlandben 2007-ben megalakult Rose City Antifa volt, aktivitása pedig kimerült néhány szélsőjobboldalinak minősített rendezvény megzavarásában. Ahogy azonban múlt az idő, akcióik egyre durvábbak lettek: 2016 júniusában Sacramentóban egy Trump-párti tüntetésen tíz embert késeltek meg.

Donald Trump megválasztása mérhetetlen trauma volt az amerikai baloldal és a liberálisok számára. Az Antifa bevallása szerint ezután aktivistáik száma 15 ezer főre duzzadt, és láthatóan az ugyancsak frusztrált fősodrú baloldal is szimpátiával kezdett tekinteni rájuk. Mikor 2017 januárjában egy aktivistájuk ököllel arcon csapta Richard Spencert, az Alt-Right egyik vezető alakját, a The Nation demokrata párti lap „megindító szépségű” tettként jellemezte az ütést. Ugyancsak elismerően írt az esetről a liberális Slate magazin is, Barack Obama korábbi beszédírója, Jon Favreau pedig Twitteren közölte, hogy milyen jól mulatott a felvételen.

Az erőszakos akciók folytatódtak. 2017 augusztusában a virginiai Charlottesville-ben jobboldali tüntetőkkel csaptak össze, ugyanabban az évben pedig Molotov-koktélokkal akadályozták meg a provokátor Milo Yiannopoulos beszédét a kaliforniai Berkeley Egyetemen. Az esetből tanulva 2017 szeptemberében a Berkeley már 600 ezer dollárt költött az adófizetők pénzéből a jobboldali vlogger, Ben Shapiro előadásának biztosítására. Az Antifa részben elérte a célját: a jobboldali celebritások innentől kezdve ritkábban kaptak meghívást a campusokra. Pár hónappal később Christopher Wray FBI-igazgató arról számolt be a kongresszus előtt, hogy terrorizmus gyanújával vizsgálnak olyan személyeket, akik az Antifa nevében követtek el bűncselekményeket.

Az egyre erőszakosabb akciók ellenére a fősodrú baloldali és liberális sajtó továbbra sem határolódott el az Antifától. 2019 májusában közölt tanulmányában Eoin Lenihan megállapítja, hogy a mozgalom jogvédő imázsának kialakításában a média fősodra is nagy szerepet játszik. A kutató közel egy éven át 58,254 Antifa- vagy Antifa-közeli Twitter-fiókot vizsgált egy algoritmus segítségével, ezt a számot aztán 962-re szűkítette le: ezen fiókok üzemeltetői rendszeresen kapcsolatot tartanak az Antifa legbefolyásosabb vezetőivel. A kutatás eredményeként tizenöt újságírót és publicistát találtak, akik a Politico, a The Guardian, a The Huffington Post és más hasonló main­stream platformokon támogató jellegű írásokat közöltek az Antifa akcióiról, relativizálták az erőszakos megmozdulásokat, kritika nélkül közvetítették a szervezet üzeneteit, vagy épp független szakértőként szólítottak meg Antifa-aktivistákat. Mindez Magyarországon sincs másként. A baloldali és liberális médiumok, mint a Mérce, a 444 vagy a Magyar Narancs számos hasonló hangvételű írást közölt a szervezetről, aminek oka vélhetően személyes kapcsolatokban is keresendő.

Miből él az Antifa?

De miből finanszírozza működését az Antifa? Matthew Vadum, a konzervatív Capital Research Center nevű amerikai think tank alelnöke szerint Soros Györgyhöz köthető szervezetek a támogatók, mely vélekedést az amerikai és európai jobboldali sajtó is osztja. Erről viszont egyelőre konkrét bizonyíték még nem látott napvilágot. Mivel azonban az Antifa aktivistái egyénileg gyakran kapcsolódnak különféle NGO-khoz vagy baloldali és liberális szervezetekhez, a közvetett támogatás nem zárható ki.

Ezzel együtt antifának lenni nem jár komoly költségekkel. A kínai Aliexpressről a szervezet zászlaja öt dollárért megrendelhető, a matricanyomás pedig filléres dolog. A szerveződés okostelefonos alkalmazásokon keresztül történik, ami szintén nem kerül különösebb pénzbe. Ugyancsak filléres az Amerikában és Németországban bevett módszerük, nevezetesen, hogy telefonon fenyegetnek meg munkaadókat, hogy váljanak meg fasisztának kikiáltott alkalmazottaiktól. Mivel jellemzően nem saját rendezvényeket tartanak, hanem mások megmozdulásaira telepszenek rá, még a szervezési költség sem őket terheli. No meg persze a felelősség sem, hiszen – mint most az amerikai példák is mutatják – a balhét arcukat elfedve csinálják meg, majd mások lerombolt lakónegyedeit hátrahagyva visszatérnek a maguk dzsentrifikált környékeikre, és élik tovább a társadalmilag privilegizált középosztálybeli fehér fiatalok életét.

A legnagyobb költségtételt számukra elsősorban az utazás jelenti, hiszen az aktivisták gyakran sok száz vagy akár ezer kilométert is megtesznek, hogy részt vegyenek egy akción. Hivatalos adatok szerint a New Yorkban a zavargások első hétvégéjén letartóztatott hozzávetőleg hétszáz személy közül minden hetedik az államon kívülről érkezett. A mobilitás Európában is nagy, a berlini Kreuzbergben minden évben a május 1-ji ünnepségen sokszor olaszok viszik a prímet a rend­őrséggel való összecsapásban. De meg nem erősített beszámolók szerint immár Budapesten is megjelentek külföldi antifák különféle zenei rendezvényeken, valamint a jobboldali radikálisok által szervezett Becsület napja elleni tüntetéseken. Mivel azonban az Antifa aktivistái jellemzően közép­osztálybeli fiatalok, aligha okoz gondot számukra pár száz dollár vagy ugyanennyi euró kifizetése benzinre vagy fapados repülőjegyre.

Mint az alulról szerveződő szubkultúrák általában, az Antifa sem elsősorban pénzzel, hanem frusztrációval üzemel. Az önjelölt igazságosztók és földalatti mozgalmárság romantikájával, valamint a meggyőződéssel, hogy ők hivatottak megvédeni a megfélemlített tömegeket az elnyomó fasiszta államgépezettel és a minden sarkon leselkedő nácikkal szemben. Ehhez a narratívához pedig a különféle NGO-k és támogató liberális médiumok bőven szállítanak nekik üzemanyagot.