A görög terrorizmus gyökerei a II. világháborús német megszállásra, illetve az 1967-től 1974-ig tartó katonai diktatúrára nyúlnak vissza. A partizáncsoportok működését mindkét időszakban széles társadalmi támogatottság övezte. Nem véletlenül.

A Georgiosz Papadopoulosz ezredes és juntája ellen lázadó félkatonai csoportok magukat a szegényeket védelmező, az elnyomottakért harcoló forradalmárokként állították be. A partizánokat – mai szóval terroristákat – a görög politikai és populáris kultúrában máig tisztelet övezi. Az IRA-val vagy dzsihádistákkal ellentétben ugyanis soha nem hajtottak végre tömeges áldozatokkal járó akciókat. Ehelyett a német Vörös Hadsereg Frakció mintáját követve célzottan likvidálták célszemélyeiket.

A régi szép idők elmúltak. Az ezredforduló óta megjelenő terrorcsoportok, mint a Forradalmi Harc vagy a Forradalmárok Szektája szakítottak elődeik romantikus hagyományaival. A görög terroristák új generációja nem figyelmeztet előre, nem fogalmazza meg céljait és nem törekszik arra, hogy elnyerje a lakosság szimpátiáját.

Egyszerűen csak lő és robbant. Jelzésértékűnek is alig tekinthető kommünikéjükben valamiféle szociális igazságról beszélnek ugyan, de világos üzenetet nem közölnek. Ha ők maguk tudják vagy sejtik is, hogy mit akarnak, a jelek mégis arra utalnak, hogy l’art pour l’art hajtják végre merényleteiket. Ahogy a Forradalmárok Szektája egy üzenetében fogalmazott: „Nem gondoljuk, hogy magyaráznunk vagy netán indokolnunk kellene a tetteinket. Mi nem politizálunk, hanem háborúzunk, méghozzá városi gerilla harcmodorban.”

Az eddig letartóztatottak húszas éveik elején járó középosztálybeli fiatalok. Motivációjuk észérvekkel aligha magyarázható. Olyanok, akik bár valóban vesztesei a gazdasági válságnak, mindennapi létükben koránt sincsenek fenyegetve. Nem a politikusok vagy bankok elnyomása alól, hanem saját középszerűségükből akartak kitörni.

A terrorizmus egyidős az emberi történelemmel. A különböző szervezetetek és mozgalmak megítélésére nincs univerzális recept, minden csoport, sőt minden személy története más. A társadalom vagy a hatalom perifériájára került csoportok végső eszközként sokszor próbálták erőszakkal rákényszeríteni a döntéshozókat olyasmi megtételére, amit nem akartak.

A terrorizmus lehet vallási, nemzeti vagy ideológiai alapú – mely során a küzdelem hol reális, hol utópikus –, de mindenképpen körülhatárolt célokért folyik. Az erőszak többnyire hamar ellobban, más esetben évtizedekig elhúzódik. A terrorcsoportok ritkább esetben politikai mozgalom kiindulópontjává válnak. A terrorszervezetekben részt vevők motivációja lehet az érdekérvényesítés, az igazságérzet, a tenni akarás, de lehet öncél is.

A küzdelem és a köré fonódó ideológia gyakran csak a harcra koncentrálódik. A cél maga az apokalipszis, a faji vagy osztályháború, esetleg a dzsihád. Az újjáépítés fáradságos munkáját meghagyják másoknak. Így volt ez régen, és így van ma is, legalábbis a klasszikus terrorcsoportok esetében. A XX. század második felében azonban megjelent egy korábban alig ismert jelenség, amit találóan akár „jóléti terrorizmusnak” is nevezhetünk. Itt a terror – más esetben az utcai erőszak vagy vandalizmus – már nem eszköz, hanem cél. Adrenalint és önbizalmat ad.

A II. világháború után Európa romokban hevert. A világégést átélő generáció mára hihetetlennek tűnő erővel vetette bele magát az újjáépítés munkálataiba. Célja világos volt: eltakarítani a romokat és újranépesíteni a földrészt. A világháború utáni értékrendet a baby boomnak nevezett jelenség is illusztrálja, amikor a gyermekvállalási kedv kiugróan megnövekedett Európában. Az ötvenes évek végére a nyugati országok gazdasága helyreállt, a hatvanas évek elejére pedig általánossá lett a jólét. A fiatalságát ekkor élő generáció tapasztalatból már nem ismerte sem a pusztítást és nélkülözést, sem pedig az újjáépítés felelősségét.

Az euroatlanti pajzs a hidegháborús rémképek ellenére békét garantált az öreg kontinens nyugati fertályán. A történelmük során ellenségeskedő szomszédok békejobbot nyújtottak egymásnak. A nemzeti öntudat okafogyottá válásával a korábban megkérdőjelezhetetlen nemzeti és vallási identitás értéke is inflálódott. Céltudatos nevelés híján a jóba már beleszületett fiatalok nem értették szüleik munkán alapuló értékrendjét. Nem telt el sok idő, és felnőtt egy generáció, amelyik a történelem során talán először megengedhette magának az identitáskeresés luxusát. Ők voltak a híres-hírhedt 68-as nemzedék.

A keleti blokkban a központilag irányított ifjúságpolitika, no meg a hiánygazdaság némileg lekötötte az energiákat, és több-kevesebb sikerrel kordában tartotta a fiatalok lázadását. A nyugati jólét erősödése az individualizmus, majd a hedonizmus előretörését hozta, ami visszavetette a gyermekvállalási kedvet is. Az első gyermek születése e korosztálynál a húszas évek közepére, majd a végére, végül napjainkra a harmincas évek elejére tolódott ki. Ily módon az életerős fiatalok – az egyén életét és gondolkodását döntően meghatározó szülői felelősség hiányában – megengedhetik maguknak, hogy más, újabb kihívást keressenek. Ez lehet tanulás, karrierépítés, a mindenkori divat követése, de szélsőséges esetben lehet lázadó, formabontó életmód is.

A hetvenes évek elejére megjelentek az erőszakkultuszt újraélesztő lázadók, az elvi szinten rendet követelő, hétköznapi gyakorlatában viszont sokszor anarchikus, hedonista bal- és jobboldali szubkultúrák és terrorszervezetek. A brit Nemzeti Front gerincét adó skinhead-mozgalom, a nyugat-német RAF, az olaszországi Vörös Brigádok fiataljai politikai célokért nyúltak az erőszakhoz. Más esetben az erőszak önmagában vált mozgatóerővé. Nem véletlen, hogy épp a hetvenes évekre esett az ellenkultúrának tekinthető punkmozgalom megjelenése is. A nihilista, antinacionalista, vallásellenes eszmékre épülő mozgalmárok korábban aligha rúghattak volna labdába. Vagy ha igen, hazaárulás vádjával hamar fal mellett találták volna magukat. De ekkorra tehető a brit futballhuliganizmus aranykora is. Való igaz ugyan: ennek gyökere az 1800-as évek végére vezethető vissza. A korai években azonban csak a brit kocsmai kultúrára épülő, elszórt csetepaték voltak jellemzőek.

Beszédes, hogy a nemzetközi feszültségekkel fűtött években – így a két világháború között – egyetlen atrocitást sem jegyeztek fel. Az utcai és lelátói erőszak a háború emlékének eltávolodásával, a hatvanas években lángolt fel. A csoportos randalírozás identitást, életérzést és célt adott az unatkozó, energiától túlfűtött, a család terhével még nem bibelődő fiataloknak.

A jólét terméke a Norvégiában a kilencvenes évek elején kibontakozó sátánista Black Metal mozgalom is. Az arcukat kifestő, szegecses ruhás középosztálybéli, alapvetően jómódú fiatalok a kereszténységben vélték felfedezni minden rossz okozóját. Homályos ideológiájuk így templomgyújtogatásokban csúcsosodott ki.

A történelem során a terror javarészt az emberek egzisztenciáját, csoportok vagy nemzetek sorsát veszélyeztető folyamatokra adott válasz volt. A „jóléti terror” esetében erről már nincs szó. Bár a brit munkásosztály vagy a munkalehetőség híján lévő végzős francia vagy görög bölcsészek társadalmi helyzete korántsem rózsás, életük mégis mérhetetlenül könnyebb, mint felmenőiknek volt a világháború utáni Európában. A béke harmadik generációjának küzdelme egyáltalán nem nevezhető élet-halál harcnak. Sokkal inkább olyan extrém sportnak, amely adrenalint pumpál az erekbe.

Mára sem Nyugaton, sem Keleten nincs identitást formáló, céltudatos népnevelés. A militáns hajlamok kiélésének a számítógépes játékokon és paintballpályákon kívül nincs alternatívája. (Érdemes megjegyezni, hogy a játékosok az előbbi esetben idegen vagy fiktív célokért küzdő harcosok bőrébe bújnak. Tét nélkül.) Európában már csupán Németországban, Ausztriában, Svájcban, Norvégiában és Görögországban van sorkatonai szolgálat.

Sokat elárul az is, hogy Görögországban például az önjelölt forradalmárok jelentős része egyetemista, aki tanulmányai miatt mentesült a katonai szolgálat alól. Ráadásul a rendőrök és katonák már nem mindenki szemében hősök. Az országhatártól eltávolodó háborúk már nem nemzetet összefogó események. A Vietnámból hazatérő amerikai, a Falklandot megjárt brit katonáktól eltérően, ahol még talán volt némi hősi attitűd, az Afganisztánban harcoló katonák – a régi veteránokkal ellentétben – e korosztály szemében már a legkevésbé sem számítanak nemzeti hősnek. A fiatalok új és más hősöket keresnek, vagy ha nem megy, maguk próbálnak hősökké válni.

A béke harmadik generációja számára az erőszak már nem tabu. A tapasztalat hiánya miatt persze senkit nem illik hibáztatni. A Nyugaton randalírozó bevándorló fiatalok aligha lázadnának, ha ismernék a szüleik hazájában uralkodó nyomort. A radikális állatvédők nem gyújtanának fel orvosi laborokat, ha tudnák, hogy a nyulakon tesztelt szérum az ő életüket menti majd meg a fronton. De Budapesten sem lettek volna zavargások 2006-ban, ha a mostani fiatalok is átélték volna, milyen az, ha megáll a ház előtt egy fekete autó, vagy ha egész családjukat ellehetetlenítik az ő tetteik miatt.

A l’art pour l’art lázadók azonban magukat utcai harcosoknak, nagy stratégáknak tartják. Az igazságosztó képregényhősök gúnyáját magukra öltve keresik a választ a politikusok által megválaszolatlan problémákra, és saját háborúikat vívják. Nem akarnak rosszat, csak részben talán korukból vagy épp képességeikből fakadóan türelmetlenek, és hosszú távú tervezésre képtelenek. Egyetlen igazi vágyuk, hogy kitörjenek tehetetlenségük és középszerűségük börtönéből és úgy érezhessék, végre ők írják a híreket. A világ végre meglátja őket. Mert itt vannak és unatkoznak.

Sayfo Omar