Harangzúgás a Tigris partján

Napjainkban körülbelül huszonötezer szír keresztény él Törökországban, ebből tizennyolcezer Isztambulban. Ha a fenti kérdésekre választ akarunk kapni, akkor mégsem a hatalmas metropoliszba, hanem az ősi földön maradottakhoz, Törökország egyik legtávolabbi zugába kell ellátogatnunk.

Az arab törzsek és az iszlám VII. századi térhódításával megkezdődött a keresztény vallás és vele együtt a valaha nagy presztízsű szír nyelv (lásd keretes anyagunkat) térvesztése. A folyamat 1915-ben érte el tragikus csúcspontját. Az első világháború éveiben az Oszmán Birodalom döntéshozói, az úgynevezett ifjútörökök – abból az elgondolásból, hogy az antanthatalmakkal „ötödik hadoszlopként” együttműködő keresztények csak az alkalomra várnak egy lázadás kirobbantására – elhatározták likvidálásukat. Döntésüket nem csak a keleti tartományok elvesztése miatti aggodalom motiválta. Sokaknak nem tetszett a keresztény közösségek anyagi ereje, szervezettsége, és hogy jó kapcsolatokat ápolnak a szultán legbelső köreivel. A piszkos munkát a kurd és arab klánok, felfegyverzett szabadcsapatok végezték el, de ahol túl erős volt az ellenállás, ott a reguláris hadsereget is be kellett vetni. A szírek körülbelül fél tucat helyen szembe tudtak szállni a támadókkal, néhány hegyi települést erőddé alakítottak. A leghíresebb ilyen mentsvár Invardo falu volt, ahova több mint húszezren menekültek. A hamarosan megérkező kurd erők két hónapig tartó, ezer halottat követelő ostrom után dolguk végezetlenül oldalogtak el a környékről. Azt mondják, Invardónak köszönhető, hogy Isztambulon kívül egyáltalán élnek még szírek Törökországban.

Fekete falak – bizalmatlan tekintetek

A Tigris partján emelkedő Diyarbakırral, a kurdok nem hivatalos fővárosával kezdjük utazásunkat. A „szejfo” előtt körülbelül annyira volt kurd, mint Selmecbánya szlovák. A város eredeti, Amida neve először egy asszír kardhüvelyen tűnik fel. Az itt akár 50 kilogrammosra is megnövő görögdinnye mellett Diyarbakır jelképe a komor, fekete bazaltkőből rakott városfal. Az elsők között kereszténnyé lett szírek már a Krisztus utáni első századokban letelepültek itt. Az Oszmán Birodalom utolsó éveiben a város néhány tízezres lélekszámának harmada-szűk fele lehetett keresztény. A sors azonban Diyarbakırra is lesújtott 1895-ben, de még inkább 1915-ben. A kard évében a keresztény lakosság döntő többségét lemészárolták, ezzel lezárult a város multikulturális korszaka. Az 1960-as évektől kezdődően a demográfiai, majd a török hadsereg és kurd felkelők harcát kísérő valódi robbanások miatt rengeteg kurd költözött be a városba a hadszíntérré váló vidéki településekről. Napjainkra az egykori Amida már csak egy százezer ember lakta kerület egy 15 kilométer hosszúra és millió lakosúra duzzadt lakótelep végében – néhány tucat keresztény helybélivel.

Az utolsó nagyobb konfliktus 201–2016-ban zajlott itt; a suri ostromnak nevezett városi harcban a török hadsereg szétlőtte a Sur, vagyis az óváros egyharmadát az autonómiát kikiáltó felkelőkkel egyetemben. A Sur nem egy bájos kis ékszerdoboz: szépen faragott, erődszerű lakóházak váltakoznak ízléstelen betonkockákkal. Egy-egy utca lehangolóan szürke, de két sarokkal arrébb már élénksárga vagy kék színben virítanak az egyébként szegényes lakóépületek. A forgalmas főutcáról letérve pillanatok alatt félelmetes sikátorban találhatjuk magunkat, ahol gyanús alakok méregetik bizalmatlan tekintettel az arra tévedt idegent.

Egy ilyen lepusztult lakónegyed közepén, ablaktalan kőfalak mögött bújik meg a III. században épült ortodox Szűz Mária-templom, szemközt vele pedig a protestáns templom jóval későbbi épülete. Bármilyen furcsa is, a nyugati egyházak szükségét érezték a térítésnek a legősibb keresztény közösségekben is és befolyásukat a Közel-Keletre is ki akarták terjeszteni. Egyes vélemények szerint a XIX. században felerősödő missziós tevékenység, azaz a nyugatiak itteni szervezkedése is hozzájárult a későbbi katasztrófához.

A Szűz Mária- és általában a szír ortodox templomokban – eltérően a pravoszlávoktól – nem ikonokkal, hanem szövetre festett fali képekkel és nagy méretű függönyökkel díszítik a belső teret. 324-ben – tizennyolc éves korában – itt keresztelkedett meg a szír nyelvű kereszténység legjelentősebb alakja, Szent Efrém. Mint teológus-költő több száz verset, himnuszt írt, kiérdemelve ezzel a Szentlélek hárfája megnevezést. Egy oldalajtón a Szent Jakab-templomba jutunk, ahol egy boltívbe beépítve szerénykedik az 521-ben elhunyt püspök-teológus-egyházi költő Szerugi Szent Jakab kőszarkofágja.

Fejlődő idegenforgalom – eltűnő őslakosság

Diyarbakırtól jó kilencven kilométerrel délre egyhangú tájból emelkedik ki Mardin városa. Valamikori több mint kétharmados keresztény többsége mára minimális kisebbséggé zsugorodott. A káld katolikus püspöki palotánál találkozom helyi kalauzommal, az egyik szír templom gondnokával, aki idegenvezetést is tart az erre tévedt idegennek. Tájékoztatása szerint Mardin már csak egy kerülete a jelenleg Artuklu nevet viselő, 190000 lakosú tartományi székhelynek.

– Az óvárosban legfeljebb harminc örményt és félezer szírt ha találunk. A megmaradt örmények ma már törökül beszélnek, de a szíreknek is legfeljebb 10-15 százaléka tud még megszólalni ősei nyelvén – mondja a gondnok. Hogy ő maga is ebbe a csoportba tartozik, egy evangéliumból történő felolvasással demonstrálja.

Elmondja azt is, hogy Mardinban a több ezerből napjainkra megmaradt 400-500 szír keresztény hívőre egytucatnyi templom jut – ortodox, katolikus, protestáns vegyesen. Ezeket azonban csak nagy üggyel-bajjal lehet megtalálni. Az avatatlan szem ugyanis észre sem veszi, hogy egy-egy kőfal mögött nem lakóház, hanem egy pompás templom rejtőzik. Még ha megtaláljuk is a bejáratot, helyismeret nélkül akkor is bajos lesz előkeríteni a kulcsos embert. A sok keresztény templom mellett természetesen az iszlám építészet remekművei sem hiányozhatnak Mardinból. Valószínűtlenül magas, pompásan faragott minaretek, dzsámik és medreszék tanúskodnak róla: minden vallás megadja a módját, hogy szakrális tereit méltóságteljesen formálja meg.

Mardin a hangulatos kávézók városa is. Az ódon házakban és tetőteraszokon kialakított műintézményekből – egy szír kávé kortyolgatása közben – elénk tárul a Folyóköz, azaz Mezopotámia látképe. A szír kávé valójában olyan török kávé, amelyet lassú tűzön főznek, akár többször is felforralva, és kardamommal fűszereznek. Az óváros alatt elterülő hatalmas lapályt Mardin tengerének is hívják a helyiek. Élesen szemben áll ez a látvány a város festői fekvésével: csupa délre néző teraszokkal épült házak kapaszkodnak egyre feljebb a meredek hegyoldalra, míg a függőleges sziklafal végül útjukat nem állja. A hegytetőn ősi vár strázsál; felmenni nem lehet, a török hadsereg ugyanis ebből a romos sasfészekből kémleli az innen 30 kilométerre kezdődő Szíriát és a vár alatti – ma már kurd lakosságú – tartományt.

A festői összevisszaság ellenére a házak nagyjából párhuzamos utcákban sorjáznak. Az utcákat apró, néhol menet közben lépcsővé alakuló sikátorok kötik össze keresztirányban, hogy egy bevásárlás után ne kelljen megkerülnie a fél hegyoldalt annak, aki vissza akar jutni a saját házába. Egy-két utcát be is fedtek, ez nagy szolgálatot tesz a bazározáskor. A sárgás színű kőből rakott épületek vastag falait – a téli hideget és nyári forróságot ellensúlyozandó – lehetőleg minél kisebb ablakokkal törik meg. Mivel az esővíz nagy kincs errefelé – legutóbb fél éve esett Mardinban –, fontos szerepet töltenek be a házak ereszéről kilógó vízköpők, a belőlük lezúduló vizet az udvarok kövezetébe vájt kőmedrek valamelyik ciszternába vezetik. A mesebeli házak közé itt-ott rút betonkockák is beékelődnek.

– Nehéz megértetni az új lakókkal a műemléki szempontú városrendezés létjogosultságát – mondja kalauzom.

Érdekes, hogy az óváros régi házainak jelentős részét még mindig az eredeti tulajdonosok birtokolják. A kivándoroltak – főleg örmények – nem el-, hanem csak kiadják az ingatlanjaikat a muszlimoknak bolt- vagy szállodaüzemeltetés céljából.

A történelmi háttérhez hamisítatlan keleti hangulat is társul Mardinban. Egymást érik az érdekesebbnél érdekesebb boltok a leginkább belföldről érkező turisták elkápráztatására. Roskadásig telt aranybolt mellett százféle házi szappan közül választhatunk egy illatfelhőben úszó üzletben. Távolabb sáfrányos szír teát árulnak, utána egy utcára kitett pörkölőgép zakatol, a hozzá tartozó üzletben zsákszámra áll a pisztácia és a viccesen török Viagrának nevezett, kék színű cukormázzal bevont mandula. A legszokatlanabbak azonban mégiscsak a szír borüzletek ezen a vidéken, ráadásul olyan formabontó címkékkel operálnak, hogy azt bárhol megirigyelnék. A kirakatban díszelgő palackokon békésen megfér egymás mellett Jézus Krisztus, Cher és a Mona Lisa portréja a hagyományos címkék társaságában. Az egyik ilyen üzlet tulajdonosa büszkén újságolja, hogy saját maga készíti a bort az egyik környékbeli faluban, s nem csak borral, hanem hibiszkuszlikőrrel is szolgál azoknak, akiknek ez nem jelent vallási alapú problémát.

– Ha út közben valahol szőlőültetvényt látunk, az jó eséllyel szír települést jelez, a mohamedánok hagyományosan nem készítenek bort – mondja kísérőm.

Metamorfózis a Szolgák hegyén

Mardintól keletre egy ma már jobbára köves, bozótos vidék kezdődik. A Tigris folyó és a vonalzóval meghúzott török–szíriai határ közé ékelődő kietlen fennsík volt évszázadokon át a szír nyelvű kultúra és vallási élet központja. Tur Abdinba, magyarul Isten szolgáinak hegyére érkeztünk. A szejfo előtt körülbelül 120000 szír ősi földje volt ez a tájék számtalan kolostorral, élükön a „Második Jeruzsálemmel”, vagyis az egyik legrégebbi és a mai napig folyamatosan működő Mor Gabriellel. Dolgos szír falvak sokasága váltakozott itt olajfaligetekkel és szőlőskertekkel, de az elvándorlás a pogromok hatására már a XIX. század végén megkezdődött. A kard évében az őslakosok több mint felét lemészárolták vagy elüldözték. Az 1923-as lausanne-i békeszerződés aláírásakor – ellentétben a görög, örmény és zsidó közösséggel – a kisebbségi jogok garantálásának témakörénél a szírekről sikeresen „megfeledkeztek”. Egy 1934-ben hozott törvény értelmében minden állampolgárnak török vezetéknévre kellett váltania. A kisebbségek által lakott települések eredeti nevét törökre cserélték. Az egyházakat ellehetetlenítették, ingatlanjaikat elkobozták, a környéken lakó nomádokat szírek elleni térfoglalásra és atrocitásokra bátorították.

Mégis, az 1970-es évekig a keresztény szír jelenlét látható maradt a fennsíkon. A helyzet azonban a következő évtizedben elviselhetetlenre fordult. A kurd felkelők és a török hadsereg közötti összecsapások miatt Tur Abdin is hadszíntérré vált, ahol képtelenség volt többé normális életet élni. A szír keresztény kisebbség két tűz közé szorult, kíméletre sem a kurdoktól, sem a török hadseregtől nem számíthatott. Az ekkoriban még néhány tízezer fős közösség nagy része tehát szedte a sátorfáját, és meg sem állt Isztambulig vagy Nyugat-Európáig. Erre következett néhány, kimondottan szírellenes politikai gyilkosság az 1990-es években, ami a legvégsőkig kitartókat is megingatta. A mai állás szerint nagyjából 3-5000 szír él Isten szolgáinak hegyén körülbelül 25 faluban szétszórva kurdok és arabok között.

A számos templom mellett még ma is működik vagy fél tucat ősi kolostor. Falaik között elhivatott emberek viszik tovább a vallási hagyományokat és tartják életben a helyi szír dialektust, a turojót. És hogy hová tűntek a szemnek egykoron oly kedves olajfaligetek? A XX. század utolsó évtizedeiben a török hadsereg taktikai okokból felégette a kurd felkelők búvóhelyének számító területeket, a célkeresztbe eső ligetekkel és falvakkal egyetemben.

Székhely pátriárka nélkül

Kész csoda, hogy a legjelentősebb szakrális helyek túléltek ennyi megpróbáltatást. Mardint Tur Abdin felé elhagyva néhány kilométer után a Sáfrány-, hivatalos nevén Mor Hananjo-kolostorhoz érünk. Az V. században egy római erődítményből átalakított épület alagsorában ősi naptemplom rejtőzik. Legérdekesebb része a mennyezet, amely habarcs nélkül összeillesztett hatalmas kőtömbökből áll. Egy szinttel feljebb a Szentek háza következik, hét kőszarkofágban ötvenkét pátriárka csontjai porladnak itt, metropoliták és szentek társaságában. Hagyományosan ülő helyzetben, kelet felé fordulva eltemetve; a Megváltó újbóli eljövetele ugyanis ebből az irányból várható. A Sáfrány-kolostor több mint hatszáz éven át volt a szír ortodox egyház vezetőjének, az antiókiai pátriárkának székhelye. A Török Köztársaság a két világháború között a pátriárkát kiutasította, jelenlegi székhelye Damaszkuszban van. Több mint négyszáz éves trónszéke viszont a mai napig a templomban áll, támlájába vésve az összes pátriárka nevével.

Ahol még él az ősi nyelv

Tur Abdin közepén emelkedik Midyat városa. 7000 lakójával az Oszmán Birodalom egyetlen szír többségű városa volt, de még az 1970-es években is a második legjelentősebb keresztény közösség élt itt Isztambul után. Midyatban szintén betérünk egy borüzletbe, amely tetszetős modern térképpel hívja fel magára a figyelmet. A harminc év körüli tulajdonos először meglepődik a távolról idetévedt érdeklődőkön, de készségesen ad felvilágosítást szülőföldje aktuális helyzetéről. Elmondása szerint jelenleg 500-600 szír őslakos élhet a 120000 lakosúra duzzadt városban. Ennek ellenére Midyat és a környékbeli falvak jelentik a turojó nyelvjárás utolsó mentsvárát, ugyanis Mardinnal ellentétben a városban és környékén még nagy százalékban beszélik az ősi nyelvet.

A Mardinnál kopottabb és bizalmatlanabb légkört árasztó Midyat sikátorokból álló óvárosának legfontosabb épülete a IV. században alapított Mor Barszaumo-templom, amely ma a megmaradt szírek kulturális központja is egyben. A komolyan őrzött és megerősített szakrális épületbe nem sikerült bejutnom, de legalább meghallhattam élőben a sem a törökhöz, sem a kurdhoz semmiben nem hasonlító szír nyelvet. A turistaszemnek oly hangulatos erődített midyati épületek jó szolgálatot tettek régimódi pogromok, háborúk idején, de a XX. század ellen már nem nyújtottak védelmet, amint a fenti statisztika is ékesen bizonyítja. Az óvárosban sétáló törökországi turisták több mint fél tucat templom mellett barlanglakások, szír bort és ezüst filigrán ékszereket árusító boltok közül válogathatnak. Számukra a legfontosabb látnivalók nem az egyébként majdnem mindig zárva lévő templomok. A legnagyobb attrakció a tucatnyi filmsorozat és televíziós műsor forgatási helyszínéül szolgáló Városi vendégház (Midyat belediyesi Konuk evi). Az Ezeregyéjszaka meséinek hangulatát idéző egykori szír palota teraszáról egy idealizált közel-keleti keresztény városka látképe tárul fel előttünk. A lapos tetős házak tengerét teraszos kávézók és kivilágított harangtornyok törik meg; szépen faragott kőkorlátok és ablakkeretek feledtetik velünk, hogy a valóság nem ennyire szép.

Az utóbbi húsz évben sokat enyhült a hivatalos helyekről jövő nyomás. Törökország próbálja visszacsábítani a kivándoroltakat, azzal a címszóval, hogy az ősi föld legyen újból menedéke a világban szétszóródott szír keresztényeknek. A szépen hangzó hívó szó azonban későn érkezett. Kisebb csoda kellene, hogy megforduljanak a demográfiai folyamatok, és az elbitorolt ingatlanok visszakerüljenek jogos tulajdonosaikhoz. Bár tényleg vannak visszaköltözők, a midyati borász szerint továbbra is fogyatkozik létszámuk a régióban. Valódi megszállottság kell hozzá, hogy egy honvágytól gyötört emigráns az Isten háta mögötti Tur Abdint válassza végleges lakhelyéül. Nyaranta azért sokan hazajönnek, ilyenkor tízezerre is felugrik a lélekszám. A fiatalok csak néhány hetet, a nyugdíjasok akár hónapokat is itt töltenek, aztán mennek vissza Nyugatra.