Harc Afrikáért

Egyre zavarosabb a helyzet a nyugat-afrikai Nigerben, miután július 26-án testőrsége puccsal megbuktatta a 2021-ben hatalomra került elnököt.

Mohamed Bazoum volt egyébként az ország első demokratikusan megválasztott államfője a függetlenség 1960-as kivívása óta. A fordulat külpolitikai irányváltást is jelent, hiszen míg az eltávolított elnök vezetésével Niger a Nyugat erős gazdasági partnere és szilárd szövetségese volt a militáns iszlamisták elleni harcban, addig utódja, Abdourahamane Tchiani tábornok azonnal leállította az urán és az arany exportját az egykori gyarmatosító Franciaországba. A lépést azzal indokolta, hogy Párizs katonai erővel tervezi kiszabadítani a megbuktatott Mohamed Bazoumot.

Könnyen lehet azonban, hogy Párizst megelőzik régióbeli szövetségesei. A nyugat-afrikai országokat tömörítő ECOWAS nevű gazdasági és katonai szervezet ugyanis megelégelte a Nigerben uralkodó káoszt, és Nigéria vezetésével saját beavatkozást készít elő, mert úgy látja, hogy a nyugati szankciók és fenyegetések hatástalanok. A térség 15 országát tömörítő blokk hozta eddig egyébként a legkeményebb intézkedéseket a puccsista vezetés alá került szomszéd ellen. Beszüntettek minden támogatást, befagyasztották a nigeri államkötvényeket és hiteleket, utazási tilalmakat vezettek be, és korlátozták az energiaellátást. A szomszédok joggal tartanak a nigeri puccsnak a régióra kiterjedő gazdasági és politikai hatásaitól. Három éven belül ez már a hetedik katonai hatalomátvétel a térségben, ráadásul Niger eleste megerősítené a helyi terrorhálózatokat, mint a Boko Haram vagy az Al-Kaida.

Párizs pozíciói gyengülni látszanak. Az iszlamisták növekvő nyomása az elmúlt években a Száhel-övezet két másik egykori francia gyarmatán, Maliban és Burkina Fasóban is a hadsereget juttatta hatalomra, de franciaellenes tüntetések voltak Csádban is. Nigerhez hasonlóan ebben a két országban is tekintélyes francia katonai erők támogatták az előző kormányt. Az iszlamisták előrenyomulásától azonban nem tudták megvédeni sem a hatalmat, sem a lakosságot. Egyre erősebb lett a franciaellenes hangulat, a puccsisták megmentőként üdvözölték az orosz Wagner-csoport megjelenő zsoldosait. Ezek aztán kiszorították a franciákat, akiket éppen Bazoum fogadott be, majd az ENSZ békefenntartóit is. A lakosság jelentős része Nigerben is támogatja a szakítást a Nyugattal, elsősorban Franciaországgal, és orosz zászlókat lobogtatva üdvözölték a hatalomátvételt. A nigeri puccs tehát Franciaország további visszaszorulását jelentheti egykori befolyási övezetében, a Száhel-térségben. Egyben pedig azt is, hogy a neokolonializmussal szembeni növekvő elégedetlenség hullámán a frankofón térség újabb országában veti meg Oroszország a lábát.

De a geopolitikain túl egyéb komoly tétje is van a nigeri eseményeknek. Az ország birtokolja ugyanis a világ hetedik legnagyobb uránkészletét. Niger a világ ötödik legnagyobb természetes urántermelője, és az értéket tekintve az urán az arany után a nyugat-afrikai ország második legfontosabb exportterméke. Tavaly az Európai Unió második legnagyobb természetes uránszállítója volt 25,38 százalékos részesedéssel, amivel 13 uniós tagállam 103 reaktorának működéséhez járult hozzá. Ezek fele Franciaországban található, amely Nigerből importálja uránszükségletének 15-17 százalékát.

A kitermelésben is jelen vannak a franciák, a bányászat egyik legnagyobb szereplője ugyanis az Orano, amely majdnem ötven éve jelent meg Nigerben. Három uránbányája van, de közülük csak egy üzemel.

Az uniós uránkészlet 74,19 százalékát egyébként Kazahsztán, Niger és Kanada adta 2022-ben, ami egyben azt is jelentheti, hogy a puccs veszélybe sodorhatja Európa energiaellátását, hosszabb távon pedig megnehezítheti a leválást az orosz függőségről az uránellátás terén is. Rövid távon pedig az események még inkább eltántoríthatják az Európai Uniót attól, hogy a szankciókat kiterjessze az orosz nukleáris szektorra. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy Nigeren át egy gázvezeték is épül Európába, és errefelé vezet az egyik migrációs útvonal is.

A nigeri történetből is kirajzolódik, hogy egyre élesebb a harc a drágakövekben és ásványi anyagokban, például kobaltban és lítiumban gazdag Afrikáért, amelynek egyre több országa fordít hátat a nyugati kereskedelmi szerződéseknek. Az Egyesült Államok és a korábbi gyarmatosító hatalmak, Nagy-Britannia és Franciaország az elmúlt években veszítettek befolyásukból Afrikában. Az erősödő orosz térnyerés is rávilágít a világ leggyorsabban növekvő kontinensének változó kapcsolataira.

A Szentpéterváron a közelmúltban megtartott második Oroszország–Afrika-csúcstalálkozó – Kína már túl van a nyolcadikon, és rendszeresen rendez ilyen fórumot az Egyesült Államok és az Európai Unió is – kapcsán sokat olvashattunk Oroszország növekvő súlyáról a fekete kontinensen, de hiba volna túlértékelni az orosz–afrikai kapcsolatok jelentőségét. Nézzük a számokat! Oroszország és Afrika kereskedelmi forgalma tavaly 18 milliárd dollár volt. Ehhez képest 2022-ben az orosz–uniós árucsere volumene meghaladta a 250 milliárd, az orosz–kínai pedig a 190 milliárd dollárt, tehát Afrika súlya az orosz külkereskedelemben egyelőre csekélynek tekinthető. De Oroszország sem domináns Afrika gazdaságában. A kontinens kereskedelmi mérlege Kínával tavaly 282 milliárd dollár volt, de az egyébként folyamatosan csökkenő afrikai–amerikai forgalom is meghaladta a 70 milliárd dollárt. India, Japán, Franciaország vagy Törökország gazdasági kapcsolatai is nagyobb volumenűek, az Európai Unió összesített adatairól nem is beszélve. Oroszországnak Maliban, Szudánban, a Közép-afrikai Köztársaságban, Zimbabwében, Eritreában, Szomáliában, Líbiában és a Kongói Demokratikus Köztársaságban van a legjelentősebb befolyása.

Az elmúlt években a volt gyarmattartó országok teret vesztettek ugyan Kínával, Indiával, Oroszországgal és olyan kisebb szereplőkkel szemben is, mint például Törökország, valamint az Öböl-államok, összességében azonban 312 milliárd dolláros forgalmával még mindig az Európai Unió Afrika legnagyobb kereskedelmi partnere. Ám a trendeket nézve már nem sokáig, hiszen elemzők szerint 4-6 éven belül megelőzi Kína. Európa ugyanis kissé elbóbiskolt, pedig Afrika közel is van, és befolyása is lenne a fekete kontinensre, hogy az unió iparához, hadiiparához szükséges alapanyagokat innen szerezze be. Ám mintha Brüsszel is ébredezne. Az Európai Unió soha nem látott, 150 milliárd euró értékű gazdasági kezdeményezéseket indít Afrikában, amelyek középpontjában az infrastruktúra fejlesztése, az energiaellátás biztosítása, valamint a digitális és a közlekedési összekapcsoltság szerepel. Erről az EU-tagországok állam-, illetve kormányfőinek az Afrikai Unió (AU) tagállamainak vezetőivel tartott legutóbbi, 2022 eleji csúcstalálkozóját követően beszélt Ursula von der Leyen. Mint hozzátette, ahogy Afrika elindul a jövő felé vezető úton, az Európai Unió annál inkább Afrika partnerévé kíván válni.

Tavaly rekordmagasra nőtt a kínai–afrikai kereskedelmi forgalom mértéke, és elérte a 282 milliárd dollárt. Ez 11 százalékos növekedés 2021-hez képest. A távol-keleti ország Afrikába irányuló exportja 164,5 milliárd dollár volt, míg az import 117,5 milliárd dollárt tett ki. Kína elsősorban nyersanyagokat, energiahordozókat és mezőgazdasági cikkeket (nyersolaj, réz, kobalt, vasérc) vásárolt a fekete kontinens országaitól, amiért cserébe késztermékeket, például gépeket, elektronikai termékeket és ruházati cikkeket szállított Afrikába. Kína fontos szerepet szán Afrikának az új selyem­utakban is, így két és félszer annyit fektetett be az infrastruktúra fejlesztésébe, mint az Egyesült Államok és Európa együttvéve. Peking durván kétszer annyi közvetlen külföldi beruházást (FDI) hajt végre Afrikában, mint Washington. Továbbá Kína az afrikai államok legnagyobb hitelezője is. A hiteleken keresztül eladósítja, és ezáltal politikai befolyása alá tudja vonni a kontinenst. Peking 2000 és 2020 között 159 milliárd dollárnyi hitelt folyósított Afrikának, ebből 47 milliárd dollár ment közlekedésre, 41 milliárd dollár energiaiparra, valamint 18 milliárd dollár bányászatra. Az pedig már csak hab a tortán, hogy szakértői becslések szerint napjainkban már milliós nagyságrendben élnek kínai bevándorlók Afrikában, és a kínai cégek száma is rohamosan növekszik. Peking célja, hogy 2025-re 300 milliárd dollárra növelje a kontinensről származó behozatalt.

Az afrikai országokkal folytatott amerikai kereskedelem éves értéke jelenleg 70 milliárd dollár. Az Egyesült Államok különböző kezdeményezéseken keresztül próbálja újból elkötelezni Afrikát, amelyek elsősorban a klímaváltozással, oktatással, egészségüggyel és biztonsággal foglalkoznak. Ezek azonban nem érik el azt a hatást, mint a fizikailag megvalósuló arab, török, orosz, valamint kínai beruházások, amelyekért cserébe gazdasági és ezzel együtt politikai előnyhöz is jutnak a nyugati hatalmakkal szemben a kontinensen. Amerika azonban nem adja fel. A tavaly év végi Egyesült Államok–Afrika-csúcstalálkozón jelentette be Joe Biden elnök, hogy az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztésfinanszírozási Szervezete 500 millió dollár támogatást nyújt afrikai gazdasági fejlesztésekhez. Joe Biden elmondta, hogy az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztésfinanszírozási Szervezete (US International Development Corporation) révén 370 millió dollárt fordít új projektek megvalósítására, emellett 100 milliót tiszta energiaforrásokhoz kapcsolódó fejlesztésekre a szubszaharai Afrikában. Húszmillió dollárból mezőgazdasági kisvállalkozások műtrágyaellátását segítik, tízmillió dollár pedig víziparban tevékenykedő kis- és közepes vállalkozásoknak jut.

Afrikáért azonban nem csak gazdasági eszközökkel folyik a harc. A kontinensen ugyanis ott vannak a legnagyobb szereplők fegyveres erői is. Washington kissé elaludt, de látva e téren a kínai és orosz térnyerést, az elmúlt években átszervezte afrikai haderőit, amelyek egyes országokban kiképző, tanácsadó és segítő feladatokat látnak el. A Pentagon elsősorban helyi európai szövetségesei bevonásával próbálja meg visszaszorítani az orosz befolyást. Emellett erőteljesen nyomul a fegyverszállítások terén is. Jelenleg mintegy hatezer amerikai katonai állomásozik Afrikában, körülbelül nyolcszázan a kontinens nyugati vidékein segítik a franciákat a dzsihadisták elleni hadműveleteikben, és nagyjából ötszáz katona tartózkodik Szomáliában, Afrika keleti vidékén. A legnagyobb amerikai katonai támaszpont Dzsibutiban van. Ugyanitt van kínai is, míg Oroszország néhány éve, a szíriai beavatkozás idején komoly erőfeszítéseket kezdett, hogy Port Szudán mellett a Vörös-tengeren nyisson haditengerészeti bázist. De az Amerika, Oroszország és Kína közötti versengésben ott vannak a magánhadseregek is. Védik az afrikai vezetőket, az ott működő vállalatokat, és bizony a kormányaik megbízásait is teljesítik. A legismertebb közülük az orosz Wagner-csoport, de aktív Afrikában az amerikai Academi és a brit G4S is. Egyelőre kevesebbet hallunk róluk, de tízezres nagyságrendben a kínai érdekeltségeknél jelen vannak a Pekinghez köthető biztonsági cégek.

A verseny tehát igazából most kezdődik, hiszen Ázsia mellett Afrika a XXI. század több szempontból is figyelemre méltó kontinense. A régi gyarmatosító módszerek egyre kevésbé működnek. Afrika ugyanis mindjobban kezd kiállni az érdekeiért, és nem kér a demokráciát számonkérő, kioktató, közben a földrészt lerabló stílusból. Így azok számíthatnak sikerre, akik nem akarnak mindent hazavinni Afrikából, hanem saját érdekeiket is követve segítenek a szubrégió felzárkózásában, és minél inkább partnerként igyekeznek kezelni az afrikaiakat.