Harcban Hongkongért

Az immár negyedik hónapjukba lépő százezres demonstrációk egy politikától független ügy kapcsán robbantak ki: márciusban egy hongkongi férfit megvádoltak Tajvanon, hogy egy utazás során meggyilkolta a barátnőjét, ő viszont ahelyett, hogy megvárta volna az ítéletet, hazaszökött. Mivel pedig Tajvan és Hongkong között nincs kiadatási szerződés, saját hatóságai nem tudták visszaküldeni. Az ügy nyomán a kormány törvényjavaslatot nyújtott be, amelynek értelmében Hongkong olyan országoknak is kiadhatja polgárait, amelyekkel egyébként nincs hatályban lévő kiadatási egyezményük. Ez azonban felbőszítette a helyi Kína-ellenes középosztályt és elitet, hiszen a városállamban számos olyan politikai aktivista él, akikre Peking felforgatókként tekint, és akik a törvény nyomán így megüthetnék a bokájukat. Ahogy azonban sejteni lehet, a megmozdulások mögött mélyebb konfliktusok rejlenek.

Nagy-Britannia a XIX. századi ópiumháborúkat követően szakította el Kínától Hongkongot, amely aztán a Brit Birodalom részeként a legfőbb közvetítővé vált a szárazföldi Kína és a Nyugat közötti kereskedelemben. Miközben a mezőgazdaságból élő kínai lakosság körében általános volt a szegénység, Hongkongban megugrott az életszínvonal, lakói pedig nyelvükben és identitásukban egyaránt eltávolodtak az anyaországtól. Kivételes helyzetük még tovább javult az 1978-ban meghirdetett kínai gazdasági reformot követően, amikor a brit műveltségű Hongkong lett az ipari termelésbe kezdő Kínai Népköztársaság kapuja a világ felé. Az elkövetkező évtizedekben a Kínába vágyó nyugati nagyvállalatok üzleteiket Hongkongban kötötték meg, az árukereskedelem jelentős része ugyancsak a szigetországon keresztül bonyolódott le.

Peking azonban már az 1970-es években elkezdte visszakövetelni Hongkongot Londontól. Nagy-Britannia 1997-ben végül visszaadta a területet azzal a feltétellel, hogy az „egy állam, két rendszer” elvet követve, Hongkong megőrizheti nyugati típusú jogi, közigazgatási és gazdasági rendszerét. Ez Pekingnek sem volt ellenére, hiszen miután a történelmi Kína területén mindig is eltérő hagyományú és kultúrájú népek éltek, a birodalom egyben tartása hagyományosan nagy rugalmasságot igényelt a központ részéről, Peking így mindig is az „egy ország, sok rendszer” elven tartotta egyben etnikailag és kulturálisan vegyes birodalmát.

Az átadással sem a demokrácia, sem Hongkong függetlensége nem szenvedett csorbát, hiszen Hongkong addig sem volt független, pláne nem demokratikus állam: a brit fennhatóság másfél évszázadának huszonnyolc kormányzóját egytől egyig Londonból jelölték ki, mely gyakorlaton Peking annyiban módosított, hogy ő már nem a helytartóját nevezi meg, hanem annak a delegált választóbizottságnak a tagjait, akik őt megválasztják.

Közben a kínai gazdaság nőttön-nőtt, és kialakult egy széles, tehetős réteg, amely egyre szívesebben látogatott Hongkongba. A helyiek rossz szemmel nézték a náluknál gazdagabb „barbár” turisták tömegeit és az ingatlanárak drámai emelkedését. Ennél is rosszabbul érintette őket a tőkeerős kínai nagyvállalatok megjelenése, amelyek sorra szorították ki helyi riválisaikat. A már-már stabilitást veszélyeztető Kína-ellenes hangulat miatt 2003-ban a hongkongi kormány törvényjavaslatot terjesztett elő, amely büntethetővé tette volna a Kínával szembeni agitálást. Hamarosan azonban félmilliós tüntetések kezdődtek, így a kormányzó visszavonulót fújt. 2012-ben az új tanterv ellen demonstráltak, amely sok helyi véleménye szerint túlontúl Peking-barátra sikeredett, 2014-ben pedig a választási rendszer reformja ellen vonultak utcára százezrek. Mindezek azonban csak tünetek, amelyek időről időre felszínre hozták a valódi konfliktust: a már említett új és régi elit közti gazdasági feszültségeket, valamint a Hongkong identitásáért folytatott harcot. Ugyanis a helyieknek mindössze 11 százaléka vallja magát kínainak, míg a többség hongkongi identitására büszke.

Az idő azonban nem Hongkongnak dolgozik. Míg 1997-ben a város gazdasága Kína gazdaságának húsz százalékát tette ki, mára már csak három százalékát. A Kínába vágyó nyugati vállalatok és üzletemberek útja már nem Hongkongba, hanem egyenesen Pekingbe, Sanghajba, Sencsenbe vagy Guangzouba vezet. Az egykori „kistigris”, amelynek kikötője korábban a térség legnagyobb áruforgalmát bonyolította le, üzleti negyedében pedig a régió legnagyobb üzletei köttettek, már csupán másodikként kullog Sanghaj mögött. Ugyanakkor Pekingnek továbbra is jól jön Hongkong különleges státusza. Míg ugyanis az elmúlt évtizedekben Kína globális nagyhatalommá vált, strukturális különbözőségei miatt még mindig hátrányban van a Nyugat által megalkotott pénzügyi világrendben. Pekingnek kapóra jön tehát, hogy Hongkongnak jó a nemzetközi hitelbesorolása, önálló tagsággal bír a WTO-n belül, és önálló tőzsdéje van, ami az amerikai, a kínai és a japán pénzpiacok után globálisan a negyedik helyen áll. A fenti okokból az elmúlt évtizedben megduplázódott a Kína és Hongkong közötti hitelezés, mivel a kínai vállalatok Hongkongon keresztül jutnak dollárhoz. A hongkongi tőzsde forgalmának 70 százalékát a globális piacokon terjeszkedni kívánó kínai vállalatoknak köszönheti. Emellett a Kínába irányuló külföldi befektetések 60 százaléka Hongkongon keresztül érkezik az anyaországba.

Kína tehát nem érdekelt a jelenlegi konfliktus eszkalációjában. Az angolszász sajtó sejtetése ellenére ha Pekingen múlik, a Hongkongban állomásozó hatezer kínai katona a barakkokban marad, és nem ismétlődnek meg az 1989-es Tienanmen téri események. A békülés jeleként Carrie Lam kormányzó június 15-én felfüggesztette a problémás törvényjavaslatot is. A június 16-i rekordhoz képest, amikor kétmillió ember vonult az utcákra, a tüntetők száma mostanra néhány százezerre apadt. Akik azonban kitartanak, azok minden eddiginél elszántabbak, rendszeressé vált a rendőrök elleni erőszak, a demonstrálók július 21-én pedig megrohamozták a pekingi kormány képviseleti hivatalát is.

Donald Trump eddig – ellenállva nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton nyomásának – nem volt hajlandó nyíltan támogatni a hongkongi tüntetőket. Ennek ellenére a pekingi állami média az események kapcsán nyugati beavatkozásról beszél. Ami nem zárható ki, hiszen Peking és Washington között már egy éve izzik a kereskedelmi háborúvá fajuló konfliktus. Augusztus elején az amerikai pénzügyminisztérium nyilvánosan is árfolyam-manipulációval vádolta meg Pekinget, ami után a hatályos törvények szerint a pénzügyminisztérium köteles rendkívüli tárgyalásokat kezdeni az alulértékelt deviza árfolyamának korrigálásra, és büntetéseket alkalmazhat az érintett országgal szemben, többek között kizárhatja az amerikai állami beszerzésekből. Válaszul a pekingi nemzeti bank protekcionizmussal vádolta meg az amerikai gazdaságpolitikát, a kormány pedig belengette az igazi gazdasági atombomba, a jüan leértékelésének bevetését. A jelenlegi kiélezett helyzetben a hongkongi tüntetések napirenden tartása és a kínai rezsim negatív színben való feltüntetése elsősorban az Egyesült Államoknak kedvez.

A hongkongi tüntetők egyelőre nem látják be, hogy a régi világba már nincs visszatérés. Ha viszont a föld két nagyhatalma közötti kereskedelmi háború kiéleződik, esetleg gazdasági háborúvá terebélyesedik, az új rendszerben mindenkinek sokkal rosszabb lesz, mint eddig volt.