Harris szerint a világ

Joe Biden visszalépésével ismét nyílttá vált a verseny az amerikai elnöki posztért, a világ pedig azt találgatja, milyen lenne az Egyesült Államok külpolitikája Kamala Harris győzelme esetén. Az elemzőknek nincs egyszerű dolguk, hiszen a demokrata jelölt alelnökként néha helyettesítette ugyan főnökét a globális találkozókon, ám erős túlzás volna azt állítani, hogy külpolitikai értelemben lenne múltja. Így aztán egyelőre saját elképzelésekről, doktrínáról sem beszélhetünk. Igaz, a markáns arcél komoly külpolitikai múltja és tapasztalata ellenére Joe Biden elnökségére sem volt igazán jellemző. Azt mindenesetre valószínűsíthetjük, hogy Kamala Harristól kezdetben sok újdonságot annak ellenére sem várhatnánk, hogy éppen a váltás adna alkalmat a külpolitikai irányvonal kiigazítására. A demokrata jelöltnek minden bizonnyal hónapokra lenne szüksége ahhoz, hogy belerázódjon új szerepébe, így a globális térben az első évben jó eséllyel óvatosabban mozogna, és az eddigi politikát vinné tovább.

A Biden-kormányzat külpolitikájának alakításában Harris minimális szerepet játszott. Ez még az olyan területekről is elmondható, mint a déli határ mentén zajló illegális migráció, amelynek kapcsán aktívabb szerepet vállalt. De ez valahol természetes is, hiszen az alelnökök nem saját külpolitikát visznek, hanem segítenek megvalósítani az elnök elgondolását. Harrisnak a tapasztalt Joe Biden mellett nem volt túl széles mozgástere, de elnökként teljesen más lenne a helyzete. Ráadásul a világban is meglehetős gyorsasággal változnak a dolgok, amire az Egyesült Államoknak reagálnia kell. Sőt, a hegemón szerep megtartásához, a globális befolyás csökkenésének lassításához a történéseket lehetőség szerint alakítani is kell. Úgy tűnik, a demokraták e téren az elnök mögött álló erőkben bíznak, hiszen az elmúlt hetekben sem nagyon foglalkoztak azzal, hogy Harrist külpolitikai értelemben felépítsék.

A kampány egyelőre Biden és Trump tevékenységének összehasonlításáról szól, nem pedig Kamala Harris doktrínájáról. Erről a demokrata konventen sem nagyon beszélt. Külpolitikai téren talán az tűnhetett fel, hogy a demokraták mintha megpróbálnának középre mozdulni és visszaszerezni a hazaszeretet tematikáját a republikánusoktól. Harris ennek szellemében felhívta a figyelmet arra, hogy az Egyesült Államok a legnagyobb nemzet a Földön, és Amerika marad a legerősebb hatalom. Ebből egyes elemzők azt a következtetést vonták le, hogy Harris keményvonalas lehet majd a külpolitikában. Ezt erősítette az is, hogy a demokrata kongresszuson Leon Panetta volt védelmi miniszter Amerikáról mint nélkülözhetetlen nemzetről, a globális demokrácia védelmezőjéről beszélt. Ez a nyelvezet hagyományosan a neokonzervatívok sajátja volt, és úgy tűnik, hogy Amerika Harrisszal sem akar letérni erről az útról. A folyamatosságot ígéri az is, hogy a kongresszuson bírálták Donald Trumpot, amiért „puha volt Oroszországgal szemben”.

Ahhoz, hogy Bidenhez képest esetleg érzékelhető változást hozzon a külpolitikában, Harrisnak mindenképpen időre lenne szüksége. Olyan külpolitikára lehet tehát tőle számítani, amely egyszerre kínálja a folytonosságot a Biden-adminisztrációval és a fejlődést, a bírált területeken az irányvonal korrekcióját.

Elődeihez hasonlóan feltehetően ő is inkább szabadulna a Közel-Kelet ingoványából, és a figyelmet a Kínával való rivalizálásra irányítaná. Három térségre biztosan nagyon kellene figyelnie, ezek Ukrajna, a Közel-Kelet és az indiai-csendes-óceáni térség. Így az európai fősodor elit megkönnyebbülésére valószínűleg Bidenhez hasonlóan ügyelne a transzatlanti egység megtartására, kemény maradna Oroszországgal és Kínával szemben, ugyanakkor az eddigihez hasonló erőteljes támogatás mellett talán valamivel kritikusabb hangot ütne meg Izraellel. Biden és közte a legmarkánsabb külpolitikai különbség ez lehet. Harris alelnökként határozottan kiáll a tűzszünet mellett, és bírálta Izraelt a Gáza felé irányuló élelmiszer-szállítások megszakítása miatt. Ha úgy tetszik, Biden mellett e kérdésben ő játszotta a „rossz zsarut”.

Harris Kínával kapcsolatos múltja korlátozott Bidenéhez képest, aki 2020-ban még jelöltként is dicsekedhetett azzal, hogy hosszú időt töltött Hszi Csin-ping kínai elnök társaságában. Harris legjelentősebb kínai tapasztalata az lehet, hogy alelnökként próbálta megerősíteni az amerikai szövetségeket a tágabb indiai-csendes-óceáni térségben. Álláspontja szorosan illeszkedik a Fehér Ház elmúlt négyévi politikájához; feltehetően a versenyt és az együttműködést egyszerre folytatná. Harris szenátorként és elnökjelöltként is különös figyelmet fordít az emberi jogokra, ami a Kínával kapcsolatos retorikában hangsúlyosabban megjelenhet, összességében azonban a kínai politikához való hozzáállása valószínűleg nem fog jelentősen eltérni Bidenétől. Az amerikai külpolitika továbbra is prioritásként kezelné a Kína elleni fellépést és az indiai-csendes-óceáni térségben a partnerségek megerősítését. Tehát folytatná az ázsiai és a csendes-óceáni szövetségek elmélyítésére irányuló kezdeményezéseket Kína geopolitikai térnyerésével szemben. Kiterjesztené az amerikai katonai jelenlétet a térségben, és új védelmi megállapodásokat kötne. Kínával kapcsolatban Trump és Harris stratégiailag következetes, egyaránt fő ellenfélként kezelik Pekinget.

India a Biden-adminisztráció kétoldalú kapcsolatainak egyik kiemelt terepe. Washingtonban egyre inkább Kína ellensúlyaként és az Egyesült Államok tágabb indiai-csendes-óceáni stratégiájának kulcsfontosságú partnereként tekintik Új-Delhire. A védelem és a technika különösen erős pillérei az Egyesült Államok és India közötti kapcsolatoknak. Harris India-politikája valószínűleg itt sem fog jelentősen eltérni Bidenétől. Az Egyesült Államok és India kapcsolata évtizedek óta megbízhatóan kétpárti támogatást élvez, és továbbra is túlságosan fontos mindkét oldalon ahhoz, hogy jelentősen megrendüljön. Harrisnak személyesebb kapcsolata van a szubkontinenssel, mint bármely amerikai elnökjelöltnek valaha is volt, hiszen édesanyja, Shyamala Gopalan onnan vándorolt be az Egyesült Államokba, és Harris többször is hivatkozott édesanyjának életére és nézeteire gyakorolt befolyására. Politikailag azonban nem valószínű, hogy ez nagy szerepet játszana. Jól mutatja ezt, hogy Harris a múltban szigorúbb volt Indiával szemben, mint Biden, és bírálta az ország emberi jogi helyzetét Narendra Modi miniszterelnöksége alatt.

Harris adminisztrációja is folytatná Ukrajna háborús erőfeszítéseinek támogatását. Harristól ugyanis szavazói is azt várják, hogy legyen keménykezű Oroszországgal szemben. Ugyanakkor a túlságosan harcias hozzáállást az amerikai társadalom valószínűleg nem tolerálná. Ezért olyan politikát kell folytatnia, amellyel a háború, a nemzetközi helyzet és az amerikai társadalom hangulatának alakulása függvényében arcvesztés nélkül lejjebb csavarhatná az Ukrajna melletti kiállás lendületét. Tehát kiállna Ukrajna szuverenitásának megvédése mellett, ehhez megőrizné az egységet az Egyesült Államok transzatlanti szövetségeiben, és nem utolsósorban megakadályozná a konfliktus elfajulását, a közvetlen összeütközést Oroszországgal. A háború esetleges folytatásának és Ukrajna fenntartásának a költségeit ha nem is olyan mértékben, mint Donald Trump, de egyre inkább Európára hárítaná. Ugyanakkor Harris feladata az elmúlt években a müncheni biztonságpolitikai fórumokon vagy a svájci békecsúcson Biden helyettesítőjeként nemegyszer Európa megnyugtatása volt. Többször is hangsúlyozta, hogy Amerika NATO iránti elkötelezettsége megingathatatlan, és Trumppal szemben kiállt a szövetség 5. cikke szerinti önvédelmi feladatának megtartása mellett is.

Kamala Harris külpolitikai elképzeléseiről tehát nem sokat tudunk, annyi azonban nagy biztonsággal kirajzolódik, hogy győzelme esetén az állandóan változó helyzethez igazodó folytonosság várható az amerikai külpolitikában. Ebben Harris külpolitikai téren mutatkozó tapasztalatlansága aligha lehet akadály, hiszen hiába volt Joe Biden e téren felvértezve minden tapasztalattal, egészségi állapota megakadályozta ezek kibontakoztatásában. Az amerikai külpolitika mégis működött, mert mint látjuk, az elnök annak sok esetben inkább csak megjelenítője, semmint alakítója. Washington továbbra is mindent megtesz a hegemónia fenntartása érdekében, és a retorikája az emberi jogi kérdések előtérbe tolásával akár még keményedhet is.