Hatalom van, fej nincs

Algéria eddig kimaradt az „arab tavaszból”. Az elmúlt hetekben viszont 800 ezren vonultak az utcákra az észak-afrikai ország fővárosában, és tüntetések voltak a többi nagyvárosban is. A demonstrálók egyelőre békés jelszavakat skandálnak, egyetlen követelésük pedig a 82 éves Abdelaziz Bouteflika elnök távozása. A pokol azonban könnyen elszabadulhat, ami nemcsak az Európába irányuló migráció fokozódását, de a teljes térség destabilizálódását is hozhatja.

Fotó: MTI/EPA

Abdelaziz Bouteflika 1999 óta irányítja az országot, de a hat évvel ezelőtti agyvérzése óta leginkább már csak egy svájci szanatórium és az elnöki rezidenciája között ingázva tölti az életét. A 82 éves vezető állapota egyre rosszabb. Legutóbbi, 2014-es választási győzelme után már alig tudta elmondani beiktatási esküjének a szövegét, azóta pedig egyetlen alkalommal sem szólt népéhez. Mivel az egykor erőskezű elnököt egészségi állapota mára már teljesen alkalmatlanná teszi országa kormányzására, a tényleges irányítás elsősorban a személyéhez lojális hadseregnek, a nemzetbiztonsági szolgálatok erős embereinek, valamint a politikai és a gazdasági elitnek a kezében van, akiket a helyi köznyelv együttesen csak „le pouvoir”-nak, vagyis „a hatalom”-nak nevez.

Abdelaziz Bouteflika mára egy szép emlékű ikonná vált, aki a függetlenségi háborúban, valamint az 1991 és 2002 közötti polgárháború lezárásában játszott szerepe miatt nagy tekintélynek örvend, és akinek a névleges irányítása alatt az ország stabilan működik. A „le pouvoir”-nak azonban egyelőre nincs B terve a Bouteflika utáni időkre. A különféle körök ellenérdekeltségei miatt nincs konszenzus az elnök utódjának személyéről, és az elitnek láthatóan arra sincs terve, hogy miként reagáljon a hetek óta zajló tüntetésekre.

Algériában ugyanis legutoljára 1988-ban zajlottak hasonló méretű megmozdulások. Ahogy most, akkor is elsősorban a fiatalok vonultak az utcára a nagy munkanélküliség és a megszorítások miatt. Az ötszáz tüntető lemészárlásába torkolló demonstrációk ágyaztak meg az Iszlám Megváltás Front (FIS) választási győzelmének, melyet aztán Bouteflika pártja, a most is hatalmon lévő Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) és a hadsereg puccsal nyilvánított semmissé. Az iszlamisták azonban nem adták önként a hatalmat, a 1991-től 2002-ig tartó polgárháborúban kétszázezer ember vesztette életét.

A harcok emlékének volt a leginkább köszönhető, hogy miközben 2011-ben Tunéziában, Líbiában, Egyiptomban, Jemenben és Szíriában százezrek vonultak az utcákra, Algéria kimaradt az „arab tavasznak” nevezett felkeléssorozatból. Pedig a társadalmi feszültségek már akkor is megvoltak. Noha ugyanis Abdelaziz Bouteflika 1999 óta tartó elnöksége alatt Algériába visszatért a béke, felpörgött a gazdaság, iskolák, egyetemek épültek, és az ország egész területén javult az infrastruktúra, a 2008-as gazdasági világválság súlyosan visszavetette az ország legfőbb bevételi forrását jelentő olajexportot, 2014-től pedig az olajár esése inflációt és az alaptermékek árának növekedését hozta. Az elnök szélütését követően ráadásul az erős kontroll gyengülni kezdett, megnőtt a korrupció, a törvény pedig egyre kevésbé vonatkozott a magas rangú körök egyes tagjaira. Emellett a strukturális problémák is egyre égetőbbek: a munkanélküliség meghaladja a 12 százalékot, a társadalom fele, vagyis 21 millió ember pedig 25 évnél fiatalabb, tehát Bouteflika elnöksége alatt született, így soha nem látott még más rendszert, és a polgárháború emléke sem sokat jelent számára.

Mindezek ellenére az algériai demonstrálók – az „arab tavasz” tunéziai és egyiptomi tüntetőivel szemben – nem gazdasági és társadalmi követeléseket fogalmaznak meg, hanem kizárólag azt akarják elérni, hogy Abdelaziz Bouteflika ne induljon el ötödjére a választásokon. A kedélyeket az elnök március 3-i ígérete sem csillapította le, miszerint indulni fog a választáson, de ha nyer, rögtön lemond egy ma még meg nem jelölt személy javára. A tüntetések egyelőre nemigen veszélyeztetik a kormányzó FLN és a vele szövetséges kisebb pártok hatalmát. A megszilárdult politikai és médiastruktúrák ugyanis nem kedveznek az újonnan szerveződő erőknek. Talán ennek is köszönhető, hogy a demonstrációk békések, már-már fesztiválhangulatúak, a vezető kormányzati politikusok nem fogalmaznak meg éles kijelentéseket a tüntetőkkel szemben, akikhez így a rendőrség is visszafogottan viszonyul. Emellett a tiltakozók is tudják: ha a tüntetések erőszakossá válnak, azzal – a polgárháború és az „arab tavasz” közeli emléke miatt – bel- és külföldön is elveszítik támogatottságukat.

Európa így is aggodalommal figyeli az eseményeket, az „arab tavaszt” övező optimizmusnak nyoma sincs. Líbia 2011-es destabilizálódása ugyanis már megmutatta, milyen következményekkel jár, ha egy szövetséges észak-afrikai állam szétesik, majd az Európába vágyó afrikaiak ugródeszkájává válik. Algéria ilyen szempontból kiemelt partnere Európának. Miután 2017 nyarán az olasz kormány a líbiai milíciák közreműködésével elkezdte lezárni a közép-mediterrán migrációs útvonalat, a Líbiában, Maliban és Nigerben gyülekező afrikai migránsok Algéria felé vették az irányt. A különféle európai kormányokkal kötött megállapodásoknak köszönhetően az algériai vezetés határozottan válaszolt: 2017-ben és 2018-ban Algéria hozzávetőleg 15 ezer illegális afrikai migránst utasított ki. Emberjogi szervezetek szerint sokukat egyenesen a déli határokra szállította, ahol aztán víz és élelem nélkül hagyták őket magukra a Szaharában.

Fotó: MTI/AP/Fateh Guidum

Különösen szembetűnő Franciaország hallgatása, amely 132 éven keresztül volt Algéria gyarmattartója, és mint ilyen, az európai országok közül máig a legnagyobb befolyással bír az észak-afrikai országban. Emmanuel Macron, aki – hacsak nem épp a francia sárga mellényesekről van szó – lépten-nyomon a népakarat fontosságát hangsúlyozza, Venezuela esetében elsők között követelte Nicolás Maduro elnök távozását, az algériai helyzet kapcsán azonban visszafogott. Nem véletlenül. A francia gázfogyasztás tíz százaléka Algériából érkezik, az észak-afrikai ország pedig a francia gabona legnagyobb felvevője. Franciaországnak négymillió algériai származású állampolgára van, akik közül egymillióan kettős állampolgárok.

Ha Algériában elszabadulna a pokol, fiatalok milliói próbálnának bármilyen úton Franciaországba jutni. Emellett Franciaország fegyveres erői 2014 augusztusa óta harcolnak a Száhel-övezetben mozgolódó iszlamista fegyveresek ellen, amivel párhuzamosan az algériai biztonsági erők a maguk területein szinte teljesen visszaszorították az al-Kaida az Iszlám Magrebben nevű terrorszervezetet. Az algériai állam összeomlása a teljes régió biztonságát fenyegetné, ezért Franciaország és Európa a stabilitás bármi áron történő fenntartásában érdekelt. Ezt az algériai elit is tudja, nem véletlen, hogy Ahmed Ouyahia miniszterelnök szíriai forgatókönyvvel riogatott arra az esetre, ha Bouteflika elnök nem erősíti meg pozícióját az április 18-i választásokon. Ez persze alighanem túlzás. A veterán politikus csillaga már rég leáldozott. A kérdés egyedül az, hogy ki lesz az a kompromisszumos jelölt, aki mögé a „le pouvoir” egységesen beáll, és akivel Európa is szót ért.