Vihart váltott ki a játék, amit a helyhatósági választásokra készülő Osztrák Szabadságpárt rakott fel internetes oldalára. A Moschee Babában a játékosnak 60 másodperc áll rendelkezésére arra, hogy Stoptáblájával lője ki az alpesi városka látképéből egyre szaporábban kinövő minareteket és müezzineket. A játék végét felirat jelzi: „Game Over. Stájerország tele lett minaretekkel és mecsetekkel.” Ezután az alant megjelenő üzenet az FPÖ-re való szavazásra buzdít, mondván ez az útja annak, ha az osztrák polgár a való életben el szeretné kerülni a játék által felvázolt rémkép bekövetkeztét. A párt később az osztrák bíróság felszólításának eleget téve levette honlapjáról a Moschee Baba nevű játékot.

Az ügy csupán aprócska fejezet abban az egyre gigászibb harcban, amely a mecsetek építése körül zajlik Nyugat-Európában. Európában a becslések szerint jelenleg hatezer mecset működik. A szabványos imahelyek mellett vannak, amelyek lakásokban, boltokban vagy bérelt termekben működnek. Az öregedő kontinensen évente egymillióval növekszik a muszlimok száma, így egyre nő az igény hagyományos mecsetek építésére. A félmillió muszlimnak otthont adó Marseille-ben idén májusban kezdték el egy hétezer férőhelyes imahely építését. A nagyszabású projektet szaúdi és algériai befektetők támogatják. Kölnben hamarosan négyezer hívő befogadására alkalmas mecsetet adnak át, melynek 55 méteresre tervezett minaretje a kölni katedrális tornyánál is magasabbra nyúlik. A költségeket a török vallásügyi minisztériumhoz tartozó Török Iszlám Unió állja.

Stockholmban és Koppenhágában is rekord méretű mecseteket terveznek, előbbi helyen szaúdi, utóbbin iráni tőkéből. A konzervatívabb európaiak az egykor bevándorló kisebbség beilleszkedni nem akarásának, sok esetben erőfitogtatásának tulajdonítják a külföldi pénzből épülő, keresztény templomok és katedrálisok méreteit túlszárnyaló imahelyeket. Radikális hitszónokok térnyerésétől tartanak, akik a mecsetekben toboroznak jelölteket későbbi terrortámadásokhoz. Több helyen lakossági kezdeményezésre parancsoltak megálljt a muszlim imahelyek és jelképek térnyerésének. A svájciak 2009-ben referendumon döntöttek a minaretek építésének tilalmáról és hasonló lépések vannak előkészületben Hollandiában és Olaszországban is.

Tudni való, hogy a minaretek csupán szimbolikus jelentőségű építmények, melyek kizárólag a városok látképének és a nem muszlim lakosság önérzetének ártanak. Nem így a mecsetek, ahol nemcsak ima-, de felnőtt- és gyermekoktatás is folyik, és amelyek a muszlimok közösségi életének fontos terepei. Londonban mintegy félmillió ember aláírásának hatására vetették el a város központjába tervezett gigantikus mecset építését. Az eredeti tervek szerint a 2012-es olimpiára elkészülő épületbe négyszer annyian fértek volna be, mint a város legnagyobb anglikán katedrálisába.

Az építkezést jegyző csoport, a Tabhlighi Jamaat az egyre erősödő iszlamofóbia jeleként értékelte a lépést. A többi muszlim szervezet viszont üdvözölte azt, mondván egy ekkora mecset üzemeltetői a többi muszlim rovására nyertek volna teret radikális eszméik terjesztéséhez. A fenti példa is mutatja: az Európában élő muszlimok korántsem egységesek. A bevándorlók különféle régiókból érkeztek, ahonnan más és más szokásokat és irányzatokat hoztak magukkal. Európában a török mecseteket arabok, perzsák vagy pakisztániak nemigen látogatják, ahogyan egy a szunnita iszlám hanafita ágához tartozó hívő sem téved be radikálisabb szalafiták vagy síiták mecsetébe és vice versa. A külföldi patrónusok, Törökország, Szaúd-Arábia, Irán vagy épp Algéria, illetve az olyan, egyetlen országhoz sem köthető szervezetek, mint a Muszlim Testvérek, nem általában az iszlám, hanem a saját iszlámjuk terjesztésében érdekeltek.

A különböző irányzatokhoz tartozó muszlimok az európai porondon elsősorban nem a keresztényekkel, hanem egymással versenyeznek és egymás gigantikusabbnál gigantikusabb épületeit igyekeznek túlszárnyalni. A Közel-Keleten erősen érezhető szaúdi–iráni vagy szaúdi– török rivalizálás az európai porondon is folytatódik. Bár az iszlám alapvetően nem válogat nemzeti vagy faji hovatartozás szerint, a harc elsősorban nem az európaiak, hanem az identitásukat kereső, már Európában született bevándorlók lelkéért zajlik. A nyugati muszlim közösségek tagjainak alig egy-három százalékát teszik ki az európai származású betértek. A muszlim aktivisták által folytatott térítés (daawah) ugyanis retorikájában és logikájában nehezen fogadható be a született nyugatiak számára.

A török miniszterelnök 2008-as németországi látogatásán így fogalmazott: „A mecsetek a laktanyáink, a kupolák a sisakjaink, a minaretek a bajonettjeink, a hívők pedig a katonáink.” Recep Tayyip Erdogan emberiség elleni bűncselekménynek nevezte a külföldön élő törökök asszimilációját. Való igaz, az európai mecsetek komoly fegyvert jelentenek a működtetést szponzoráló kormányok kezében. Az iszlámban a világi és vallási élet nem válik el egymástól. A mecsetet irányító világi, illetve azzal együttműködő vallási hatalom ezen a tradicionális médiumon keresztül közvetíti nézőpontját a közösség számára. Ez európai fronton is így van. A mecsetekben prédikáló imámokat és vallási előadásokat tartó sejkeket a szponzor vagy az általa támogatott alapítvány nevezi ki. A vallástudókat sokszor külföldről importálják, így azok kevés ismerettel rendelkeznek nyugatra szakadt hittestvéreik mindennapi gondjairól. Megfelelő európai intézmények hiányában a már Nyugaton született sejkek is keleti országokban végzik vallási tanulmányaikat és a kinti vallástudóktól és szervezetektől kapnak legitimációt, illetve anyagi támogatást tevékenységük folytatására.

Ez számos kockázatot rejt magában a befogadó ország számára. Nem zárható ki, hogy egy imám vallásilag toleráns eszméket hirdet, de a későbbiekben – akár egy klub tagjait – aktivizálja híveit egy távoli központ által diktált politikai cél érdekében (lásd németországi törökök). Az is megeshet viszont, hogy a szónok radikális eszméket hirdetve nyitja meg a terrorizmus felé vezető utat a fiatalok számára (lásd a Nagy-Britanniában erős deobandi irányzatot).

Az iszlám európai térnyerésének megakadályozására három megoldás létezik: milliós tömegek deportálása, asszimiláció, illetve az integráció. Az első két esetben nemhogy nem szükséges, de egyenesen hátrányos az új mecsetek létrehozása. Ha viszont a cél az integráció, akkor igenis létfontosságú a helyi hatóságok, illetve a velük együttműködő szervezetek által ellenőrzött imahelyek alapítása. A mecsetek ellenőrzése az iszlám világban sem ismeretlen gyakorlat. Marokkótól Indonéziáig a pénteki imákon gyakran a titkosszolgálatok emberei is helyet foglalnak a hátsó sorokban, figyelve, hogy a prédikáció (khutba) tartalmaz- e felbujtó, a fennálló rend ellen uszító kitételeket. Ugyanígy például a török állami pénzből működő, Diyanet is ellenőrzi németországi imámjait.

Bár a gyakorlat idegen a szekuláris európai hagyományoktól, annak átvétele a probléma jellege miatt szükségszerű lépés. A londoni botrány kapcsán a Minhadzs ul-Quraan nevű nemzetközi szunnita szervezet azon véleményének adott hangot, miszerint egy mecset építésének mindig a helyi közösség erőfeszítéseként kell történnie. Való igaz. A jelenlegi igényekhez képest indokolatlanul nagy monstrumokban európai szemmel nehéz nem a kívülről irányított, terjeszkedő ambíciókat látni.

A külföldi támogatás visszautasításával viszont a már Európában élő muszlim közösségek is kifejezhetik szándékukat a békés együttélésre. Erre már most nem egy példa van. Amsterdam egyik legnagyobb imahelye, a Polder Mosque részben állami pénzből, részben pedig helyi muszlimok adakozásából épült. A külsőségeiben egyszerű modern épületnek tűnő mecsetnek már a neve is az integráció szándékát tükrözi: a Polder hollandul azt a csatornákkal körülvett földdarabot jelenti, melyet egykor a tengertől nyertek el.

Ha Európa a jövőben is meg kívánja őrizni identitását, nemcsak a bevándorlók, de a kívülről jövő misszionárius szervezetek előtt is be kell zárnia kapuit. Ez azonban újabb erkölcsi dilemmát vet fel. Kérdés továbbá az is, hogy a külföldi muszlim szervezetek iránti engedékenységnek megfelelően valaha is lesz-e joga Európának a kölcsönösség jegyében saját eszméit az iszlám országokban terjeszteni? Aligha. A legtöbb muszlim kormány nem tolerálja keresztény hittérítők ténykedését.

Tény persze, hogy az utóbbi évszázadokban egyre szekulárisabbá váló Európa már rég nem vallási alapon terjeszti befolyását a világban. A nyugati kultúra zászlóshajói ma már a kulturális és emberjogi szervezetek, illetve a multinacionális vállalatok. A világ megannyi országában működő British Council, Goethe Institut vagy Alliance Francaise ugyan nyíltan nem politizál. A harmadik világ jövőbeli elitjének oktatásával viszont hathatósan terjesztik a nyugati eszméket, áttételesen tehát politikai missziót látnak el. Az olyan szervezetek, mint az Amnesty International, szükségszerűen nyugati alapítóik és szponzoraik értékeit képviselik és a helyi hagyományokra való tekintet nélkül véleményezik az országok belügyeit. Nem is beszélve azokról a multicégekről, amelyek a nyugati fogyasztói életmódot propagálják a tradicionális társadalmak ifjai felé. És akkor még szó sem esett a deklaráltan a demokrácia terjesztésére szakosodott amerikai és európai NGO-król (Non-Governmental Organization).

Ezek az úgynevezett nonprofit civil szervezetek, a liberális demokrácia önkéntes, bár felülről támogatott katonai egységei számos muszlim országban jelen vannak és működnek. Ez pedig, muszlim szempontból nézve, legalább olyan visszatetsző, mint a nyugatiak számára egy nyolcminaretes mecset Róma óvárosában.

Sayfo Omar