„Az a benyomás alakul ki, hogy ezt az egész zenés játékot más országból vezénylik”, jelentette ki múlt héten Alekszandr Medvegyev, a Gazprom vezérigazgató-helyettese, miután az orosz–ukrán gázháború újabb fejezeteként Ukrajna a két ország által aláírt megállapodás ellenére nem nyitotta meg vezetékrendszerét az orosz gáztranzit előtt. Viktor Juscsenko ukrán elnök és Oleh Dubina, az ország energetikai nagyvállalata, a Naftogaz vezetője is megerősítette ezt, annyiban módosítva az orosz fél állítását, hogy a nyugatra irányuló gáztranzit akadozásának műszaki okai vannak. Ez annyiban érdekes, hogy korábban nem voltak ilyen problémák. Tovább árnyalja a képet, hogy Ukrajna nem akarja beengedni az uniós megfigyelőket.

Alekszandr Medvegyev persze diplomatikusan elkerülte, hogy bármely államot kvázi felbujtóként nevezzen meg, ám számos hírügynökség emlékeztetett az Egyesült Államok és Ukrajna közt decemberben kötött megállapodásra, amelynek értelmében az USA „segíti” a kelet-európai állam energetikai infrastruktúrájának fejlesztését. Ukrajna geopolitikai szempontból igencsak huzatos helyen fekszik. Az ország – Kárpátalját leszámítva – földrajzilag Kelet-Európához tartozik, ugyanakkor afféle politikai pontonhíd a nyugati világ és Oroszország között. E státusnak békésebb időkben számos előnyét élvezhetné a hányatott történelmű állam, csakhogy jelenleg új hidegháború zajlik, amelynek tétje Oroszország szempontjából nagyhatalmi státusának elismertetése és biztosítása, az ellenérdekelt Egyesült Államok szempontjából pedig a nemzeti akaratában talpra álló kelet-európai birodalom elszigetelése, továbbá Európa megosztottságának fenntartása.

Ennek érdekében Washington az Oroszországot szűkebben és tágabban övező környező kisebb-nagyobb államokban hozzá hű kormányokat igyekszik hatalomra segíteni. E program keretében zajlott le a 2000-es belgrádi operettforradalom, a 2003-as grúziai „rózsás forradalom”, a 2004-es ukrajnai „narancsos forradalom.” Ezek közös vonása, hogy mindhárom országban erőteljes tevékenységet fejtett ki George Soros alapítványa és annak különböző alegységei, s a „forradalmi” megmozdulások vezetői is minden esetben szorosan kötődtek a Soros-intézményrendszerhez. A magyarországi születésű amerikai milliárdos tőzsdespekuláns egyébként maga is elismerte áttételesen 2004 nyarán, tehát még a „narancsos forradalom” előtt, hogy anyagilag támogatja az ukrán ellenzéket, s arra is utalt, hogy valami készül Kijevben. Ugyancsak az Amerika-barát erők támogatója volt Borisz Berezovszkij, az igazságszolgáltatás elől külföldre menekült oroszországi milliárdos, a jelcini érában megtollasodott oligarchák egyike, aki közel egymilliárd dollárral károsította meg az orosz államot.

Vagyis megállapítható, hogy e megmozdulások legalábbis nem nevezhetők spontánnak. Annál inkább, hiszen a nyugati tömegtájékoztatás egyazon partitúrára kezdett zenebonába, azon dolgozva, hogy a 2004 őszi ukrajnai „narancsos forradalmat” ne geopolitikai játszmaként, hanem a „jó demokraták” és a „rossz posztkommunisták” harcaként lássa a közvélemény. A show-ba beletartozott Viktor Juscsenko, az ellenzék akkori vezére állítólagos megmérgezése. Kevéssé közismert, hogy osztrák kezelőorvosai először cáfolták a mérgezés vélelmét. Aztán egyik napról a másikra, varázsütésre buzgó meggyőződéssel kezdtek merényletről beszélni. Csakhogy Valentyin Krizsanovszkij, az Ukrán Biztonsági Szolgálat ezredese később határozottan kijelentette, hogy a mérgezésből egy szó sem igaz, s ugyanezt mondta a grúz David Zsvanija. Utóbbi 2004-ben Juscsenko közeli munkatársa, barátja volt, pártjának képviselője az ukrán parlamentben, illetve miniszter. Zsvaniját később egyszerűen megfosztották ukrán állampolgárságától, s emigrációba kényszerítették, nyilván a demokrácia nagyobb dicsőségére…

További adalék a „narancsos forradalomhoz”, hogy annak győzelme után Juscsenko különös emberekkel vette körül magát. Kinevezte például tanácsadójának a Putyint engesztelhetetlenül gyűlölő Borisz Nyemcov liberális orosz ellenzéki politikust. De nem ő volt az egyetlen „idegenlégiós”: a svájci állampolgárságú Bogdan Gavrilisin és az amerikai Jeffrey Sachs ugyancsak tanácsadóként működött a Juscsenko-éra kezdeti szakaszában. Sőt az első időkben a kormányban is felbukkantak zsoldosok: a már említett David Zsvanija, akinek volt ciprusi útlevele is, az akkori közlekedési miniszter, Jevgenyij Cservonenko pedig izraeli úti okmányokkal is rendelkezett. De a „narancsos forradalom” utáni első igazságügy-miniszter, Roman Zvarics is az Egyesült Államokból települt Ukrajnába. Utóbbiról később kiderült, hogy végzettségét illetően hazudott, miután nem rendelkezik tárcája vezetéséhez szükséges diplomával.

Az amerikaiak elég eklektikus politikai tábort karoltak föl. Kénytelenek voltak így tenni, hiszen Vlagyimir Putyin 2000-es hatalomra kerülésekor nem titkoltan új kelet-európai államszövetség, az Egységes Gazdasági Közösség létrehozásában gondolkodott a posztszovjet térségben Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán részvételével. Ennek szerkezete hasonló lett volna az Európai Unió felépítéséhez: alapelv lett volna a munkaerő és a tőke szabad áramlása, a vámközösség, a jogharmonizáció és így tovább. Ez kétségtelenül új geopolitikai kihívást jelentett volna az addigra egyhatalmi státusába túlságosan is belekényelmesedett Egyesült Államoknak, főképp úgy, hogy Leonyid Kucsma akkori ukrán elnök 2004-ben határozottan elutasította a NATO-tagságot, s állást foglalt a Putyin által elképzelt Egységes Gazdasági Közösség mellett.

Ezért kellett megdönteni az oroszbarát rendszert Ukrajnában. Az amerikaiak ezen törekvése kétségtelenül sikerrel járt, legalábbis időlegesen, hiszen sikerült némileg „kihúzni” Ukrajnát az orosz ölelésből. A nyugati orientáció erősítésére a sportdiplomácia eszközeit is felhasználták, amikor Ukrajna Lengyelországgal közösen megkapta a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság rendezésének jogát, pedig mindenki Olaszországot tartotta esélyesnek. A 2007 márciusában nyilvánvalóan politikai nyomásra született döntés után az UEFA elnöke, Michel Platini nem is titkolta csalódottságát, s nemrég fölvetette, hogy elveszik a rendezés jogát a két győztes államtól, miután Ukrajna nem teljesíti a megvalósításhoz szükséges infrastrukturális fejlesztésekre vállalt ütemtervet.

Az amerikai előrenyomulás azt eredményezte, hogy Oroszország lemondott az államszövetség megteremtéséről, legalábbis egy időre jegelte e koncepciót. Ehelyett befelé fordult, önépítésbe fogott. Ugyanakkor értésére adta Ukrajnának, hogy nem felejt, ezért az energiahordozókért a továbbiakban piaci árat kér nyugati szomszédjától is, akinek addig az európai ár kevesebb mint feléért (!) továbbította a gázt, amit egyébként maga is vásárol Közép-Ázsiából.

Így tört ki – többek közt a kijevi amerikai nagykövet biztatására – az első orosz–ukrán gázháború 2006-ban, amit a nyugati tömegtájékoztatás az „energiafegyver” bevetéseként értékelt, pedig nem volt benne semmi különös. Sőt inkább logikus lépés volt, hiszen merő ostobaság volna Moszkvától, ha továbbra is kedvezményes áron adná a földgázt Kijevnek, gyakorlatilag támogatva ezzel egy olyan ország gazdaságát, amelyik egyáltalán nem óhajt gazdasági szövetségre lépni vele, sőt ellenségesen viselkedik.

Ugyanez történt 2008 decemberében is, azzal a különbséggel, hogy Ukrajna ekkor vélhetően tudatosan provokálta az oroszokat. Gyakorlatilag más eszközökkel megismétlődött a nyári grúziai konfliktus, amelynek során az Egyesült Államok, illetve saját izraeli-grúz kettős állampolgárságú miniszterei által bujtogatott Mihail Szaakasvili grúz elnök háborút kezdeményezett Abházia és Dél-Oszétia ellen, orosz állampolgárokra is rátámadva. Ez kényelmetlen helyzetbe hozta Oroszországot, hiszen nem volt más választása, mint felvenni a kesztyűt, ha nem akarta vállalni a gyönge és tehetetlen óriás szerepét. Nem akarta, ezért visszavágott Grúziának, csakhogy ennek ára az volt, hogy a nyugati tömegtájékoztatásban Oroszország szinte főgonoszként jelent meg. Az augusztusi provokációt egyik fél sem könyvelhette el teljes sikerként: az Amerika-barát Szaakasvili helyzete jelentősen megrendült, Oroszország viszont igen rossz színben tűnt fel a nyugati közvélemény előtt.

Utóbbi következmény az Egyesült Államok egyik stratégiai célja. Washington ugyanis semmitől sem tart jobban, mint Moszkva és az Európai Unió esetleges közeledésétől, a kontinens természetellenes megosztottságának felszámolásától, vagyis egy valóban egységes és erős Európa létrejöttétől (el ne felejtsük ugyanis, Európa Keleten az Uralig tart). Ezért igyekszik fenntartani a feszültségeket. Ehhez pedig kiváló eszköz számára Ukrajna, amely nyilvánvalóan nem a saját szakállára feszítette a húrt Oroszországgal szemben, olyan helyzetbe hozva Moszkvát, hogy ne maradjon más választása, mint a gázcsapok elzárása.

Kijev kettős játékot játszott: látványosan Nyugat felé fordult, ugyanakkor továbbra is a piaci ár alatt követelte magának a földgázt, s miután Oroszország ebbe nem ment bele, az ukránok egyszerűen megcsapolták a Nyugat felé vezető tranzitvezetéket. Ez példátlan vakmerőség, kevesebbért is törtek már ki háborúk. Oroszország azonban önmérsékletet tanúsított.

A gázválság ugyanakkor senkit nem érhetett váratlanul, legkevésbé a kijevi vezetést. Az ukrán állami gázszállító cég, a Naftogaz Ukrajnyi ugyanis már novemberben utasítást kapott arra, hogy készítse elő a belföldi gázrendszer megfordítását. Erre azért volt szükség, mert Ukrajna keleti felében nincsenek gáztárolók, ezért a nyugati területekről kell odavezetni az energiahordozót. Vagyis Kijev már ősszel készült az újabb gázháborúra. Ez legalábbis meglepő, ám a nyugati támogatás és a támogatók célja megmagyarázza e különös jelenséget.

E cél pedig nem más, mint Oroszország bekerítése, elszigetelése annak érdekében, hogy Amerika teret és befolyást nyerjen az orosz érdekszférában, különös tekintettel a közép-ázsiai földgáz- és olajmezőkre. E nagyszabású hadművelet eleme volt többek között a Fekete-tengeri hadikikötők miatt fontos Románia és Bulgária NATO-felvétele és európai uniós tagsága.

Utóbbi annyiban függ össze az amerikai érdekekkel, hogy az Európai Unió gazdaságilag is függ az Egyesült Államoktól, katonailag pedig kifejezetten kiszolgáltatott helyzetben van, hiszen a NATO egyértelműen amerikai dominanciájú haderő. Európa nyugati fele a bolsevizmustól való (jogos) félelmében túlontúl szoros kapcsolatot, függőséget alakított ki a transzatlanti együttműködés keretében, s e függőség most nagyon is meghatározza a kontinens államainak mozgásterét.

Románia és Bulgária nyugati orientációjával tehát az amerikaiak hídfőállást foglaltak el a Fekete-tengeren. Ez a magyarázata e két ország gyorsított, bizonyos EU-feltételek nem teljesülését figyelmen kívül hagyó felvételének, s ezért fordulhat elő, hogy a minden szempontból letisztultabb közéletű Horvátországot mind a NATO, mind az unió továbbra is előszobáztatja. Ugyanezen stratégiai játszma része volt az ősi szerb föld, Koszovó elszakítása, független államkénti elismerése. Ezáltal újabb balkáni hídfőállásra tett szert az Egyesült Államok, s Romániával és Bulgáriával együtt gyakorlatilag korridort húzott az orosz érdekszféra és a hagyományosan orosz orientációjú Szerbia közé.

Ezt erősítendő szeretnék az amerikaiak a NATO-ban látni Macedóniát, ám ez a görögök vétója miatt egyelőre késik. (Athén nem ismeri el a volt jugoszláv tagköztársaságot ezen a néven, melyre történeti alapon maga tart igényt.)

E stratégiai játszmához van szüksége az Egyesült Államoknak Ukrajnára. Nem elsősorban szövetségesként, hanem afféle ékként, amit a posztszovjet térség országai közé lehet beverni. A nyugati közösség pedig nemhogy nem lépett fel Ukrajna védelmében (igaz, erre nem sok erkölcsi alapja lett volna), de kifejezetten nyomást gyakorolt rá, hogy engedjen az orosz akaratnak.

Vagyis a provokáció sikerült, s habár visszájára fordult, arra ismét alkalmas volt, hogy Oroszországot a terjeszkedő zsaroló szerepében láttassák a közvéleménnyel. Vagyis Ukrajna kitűnő eszköznek bizonyult arra, hogy az Európai Unió és Oroszország viszonya még feszültebbé váljon, ami nyilvánvaló amerikai érdek. Viszont nem lehet érdeke a kontinens egyetlen józan gondolkodású politikusának sem.

Ágoston Balázs

Megosztott Európa

Az amerikai–orosz stratégiai harc része a Nabucco és a Déli Áramlat vetélkedése is. Az amerikaiak és számos nyugat-európai ország a Nabucco megépítését támogatják, Oroszország ellenben a Déli Áramlatot tervezi beindítani. Mindkét vezeték nagyjából tízmilliárd köbméter földgázt szállítana Közép-Ázsiából Európába, csakhogy mindkettő megvalósítása komoly akadályokba ütközik. A Nabucco-beruházásban részt venni szándékozó energetikai cégek tulajdonában nincs gáz, amit betápláljanak a jövőbeli vezetékbe, a Déli Áramlat kivitelezése pedig túl költséges. A megoldás az érdekek felismerésében rejlik: Európának érdeke a folyamatos gázellátás, Oroszországnak pedig érdeke a kiegyensúlyozott, állandó piac. Vagyis Oroszországnak és az Európai Uniónak egyaránt érdeke az energetikai összefogás, az együttműködés. Ezáltal enyhülne Európa politikai megosztottsága is, a kontinens erősebbé válna, ami a világpolitikai átrendeződés idején nagyon fontos az érdekérvényesítés szempontjából. Európai érdek a túlhajszolt transzatlanti szemlélet helyett a kontinentális szempontok figyelembevétele.