Második legjelentősebb erőnek bizonyult a nemzeti radikalizmus a szeptember 28-i ausztriai előrehozott választáson. Igaz, e siker két párt összesített eredménye: a Szabadságpárt (FPÖ) Heinz-Christian Strache vezetésével a szavazatok 18 százalékát gyűjtötte be, míg a Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZÖ) nevű alakulat élén a korábbi szabadságpárti vezérrel, a szombat reggel autóbalesetben elhunyt Jörg Haiderrel 10,9 százalékot szerzett. A két, személyes okokból egymással is vetélkedő formáció együttes támogatottsága nem egészen egy százalékkal kevesebb, mint a választást megnyerő Ausztria Szociáldemokrata Pártja (SPÖ) által elért 29,7 százaléknyi szavazatmennyiség. Az Osztrák Néppárt (ÖVP) kénytelen volt megelégedni 25,6 százalékkal.

Ausztriában azért kellett előrehozott választást tartani, mert a korábbi szociáldemokrata–néppárti nagykoalíció működésképtelennek bizonyult. Ennek oka egyrészt a két nagy párt ellentétes világképe, másrészt a választói támogatottság érezhető megcsappanása. Utóbbi természetes reakció, a nagykoalícióval mindkét párt tábora szemen köpve érezte magát. A radikális jobboldalra adott voksok egy része tehát minden bizonnyal a két nagy pártot büntető tiltakozó szavazat volt, ám ezzel még nem válhatott volna megkerülhetetlenné a nemzeti gondolat Ausztriában.

Ehhez az is kellett, hogy az osztrákok úgy véljék, alapvetően rossz felé halad az ország szekere. A gazdasági nehézségek, a nagymértékű bevándorlás, különösen az iszlám erőteljes térnyerése miatt egyre többen érzik veszélyben a nemzedékek sora óta kialakult és jól bevált életformájukat. Mindez összefüggésben van a globalizációval, mely a társadalmakat egyre nyitottabbakká és így egyre védtelenebbekké teszi, miközben a polgároknak egyre kevesebb beleszólás jut. Nem véletlen, hogy Ausztriában egyre terjed az euroszkepticizmus.

Ennek tudható be a Liberális Fórum harmatgyenge szereplése. Az osztrák parlamentből 1999-ben kihullott társaság mindössze a szavazatok 1,9 százalékát tudta összegyűjteni. A nemzetállamok felszámolására törekvő globalizáció szükségszerűen kitermeli ellenfeleit. Az osztrák nemzeti radikálisok az állam megerősítését és a gazdasági életbe történő beavatkozását szorgalmazzák a kisegzisztenciák és az elesettek védelmében. Bevezetnék a numerus clausust: 30 százalékban korlátoznák az iskolákban a bevándorlók számarányát. A schengeni rendszert figyelmen kívül hagyva visszaállítanák a határellenőrzést, kiakolbólítanák a külföldi bűnözőket, megtiltanák mecsetek és minaretek építését, erőteljesen fellépnek a gyermekek védelmében, különös tekintettel a rovásukra elkövetett szexuális bűncselekményekre. Ezen túlmenően zászlajukra tűzték a génmanipulált termékek bevitele elleni küzdelmet, s határozottan ellenzik az Európai Unió központosítását, mondván, ideáljuk a polgárok és a hazák Európája, nem pedig a brüsszeli bürokrácia. „Ausztria az osztrákoké!” – hirdette óriásplakátokon Heinz-Christian Strache és Jörg Haider egyaránt.

Bajorországban ugyancsak könnyűnek találtatott a tartományt 1966 óta abszolút többséggel kormányzó középpárt, a Keresztényszociális Unió (CSU). Öt évvel ezelőtt még a voksok 60,7 százalékát szerezték meg, most viszont mindössze 43,4 százalékot kaptak, így koalícióra kényszerülnek. Hogy kivel? Ezt még ők sem tudják. Ezért is számít vereségnek a mérsékelt arányú győzelem.

A tartományban labdába rúgni amúgy sem képes szociáldemokraták is visszaestek, miután be kellett érjék a szavazatok 18,6 százalékával. Jelentős sikert ért el viszont a Szabad Választók Szövetsége (FW), amely 10,2 százalékot kapott. Ezt a formációt javarészt olyan bajor polgárok alkotják, akik kiábrándultak a keresztényszociálisok tétova, erőtlen politikájából.

Kampányuk során a hagyományos konzervatív és nemzeti értékeket hangsúlyozták, ezért a fősodratú sajtótól megkapták a „populista” jelzőt, ám ez legkevésbé sem zavarta azokat, akik voksaikkal őket támogatták. A 10,2 százalék tartományi szinten jelentős siker, hiszen a német választási rendszer sajátosságai és a kialakult, mi több, kissé megkövült politikai szerkezet miatt új formációnak megkapaszkodni szinte lehetetlen.

A jobboldali radikális pártok izmosodása Európa-szerte megfigyelhető. A demokrácia mintaországának számító Svájc legerősebb pártja a Christoph Blocher nagyvállalkozó vezette Svájci Néppárt, amely elsősorban bevándorlásellenes szólamaival hívta föl magára a figyelmet. A párt a tavalyi választáson a voksok 29 százalékát szerezte meg, ami történelmi siker, hiszen az alpesi országban soha nem szavaztak még ilyen arányban egyetlen pártra. A formáció ifjúsági szervezete a múlt héten tette le a választási szervek asztalára azokat az aláíróíveket, amelyek nyomán népszavazást írnak majd ki az európai uniós országok polgárainak szabad svájci munkavállalása korlátozása tárgyában. Bár 1999-ben Svájc és az unió közt megállapodás köttetett erről, a néppártosok úgy vélik, meg kell állítani a Romániából és Bulgáriából áradó bevándorlókat.

Dániában ugyancsak választásról választásra erősödik a Pia Kjaersgaards által vezetett Dán Néppárt, amelyet 2005-ben már a szavazók 13,3 százaléka támogatott. Az alakulat, mely a külföldiek befogadásának teljes leállítását követeli, kívülről támogatja Anders Fogh Rasmussen konzervatív kormányát.

A működésképtelenné válás, sőt a szétszakadás rémével küzdő Belgiumban jelentős erőt képvisel a Flamand Érdek Pártja, mely a középpártok minden igyekezete ellenére Flandria második legnépszerűbb pártja, stabilan 30 százalék körüli támogatottsággal. Az alakulat Flandria függetlenné válása mellett legfőképpen a bevándorlás és az iszlamizálódás ellen küzd. Külön érdekesség, hogy a Flamand Érdek fellegvárának számító Antwerpen zsidó közösségének jelentős része is őket támogatja.

Olaszországban két nemzeti radikális párt is kormánytényező Silvio Berlusconi kabinetjében. Az Északi Liga vezeti a reformügyi és a belügyi, a Nemzeti Szövetség pedig a védelmi tárcát, s Róma élén is az utóbbi – posztfasiszta – alakulat politikusa áll.

Az Európai Uniót több népszavazáson is elutasító Norvégia második legerősebb politikai ereje a Haladás Pártja, mely a legutóbbi, 2005-ös parlamenti választásokon története legjobb eredményét érte el, megszerezve a szavazatok 22,1 százalékát. A Carl Ivar Hagen vezette alakulat erőteljes bevándorlásellenes retorikáját egyre gyakrabban vegyíti szociális töltettel, kimunkálva ezzel egy olyan világképet, amely már nem csak a protest-szavazatok begyűjtésére alkalmas, hanem valódi, akár kormányképes programot képes adni.

A sort hosszan lehetne folytatni Angliától Hollandián át Bulgáriáig, annyi azonban az eddigiekből is kitűnik, hogy nem véletlen, ami Ausztriában történt. A látszat ellenére a tendenciának nem mond ellent a korábban mindig stabil parlamenti erőként működő francia Nemzeti Front bukása, vagyis hogy a tavalyi nemzetgyűlési választásokon csak a voksok 4,6 százalékát tudta begyűjteni, s így kiszorult a francia parlamentből. Jean-Marie Le Pen pártja kudarcának oka részben a néhány évvel korábban történt pártszakadás, részben pedig az, hogy Nicolas Sarkozy és pártja, az Unió a Népi Mozgalomért (UMP) átvette a bevándorlás szigorítását követelő retorikát, s így a nemzeti radikális párt híveinek jelentős részét sikerült elcsábítani.

A nemzeti radikális alakulatok erősödésének nyilvánvaló oka, hogy a kereszténydemokrata vagy épp szociáldemokrata színezetű középpártok eltávolodtak választóiktól. Európában megfigyelhető két egymással ellentétes irányú folyamat: míg a fősodratú politikai osztály az adófizetők pénzéből buzgón építi az egyre központosítottabb Európai Uniót – és benne saját egyéni karrierjét –, a földrész népeinek mindez egyre kevésbé tetszik. A neoliberálisok eurokrata ideájától eltérően védett társadalmat és nemzeti gazdaságot, a multikulturalizmus helyett a közösségi azonosságtudat megerősítését, az állam lebontása helyett erős kezű nemzeti irányítást követelnek. A sors máris csattanós választ adott követeléseikre: az egész világgazdaságot megrendíteni látszó pénzügyi válságra, amely a neoliberalizmus globális összeomlásának képét vetíti elő, a rémült Amerika a bankok államosításával felelt.

——————

Sarkofrance megújult

2002-ben magyarul is megjelent a két évvel korábban publikált, „A franciák. Reflexiók egy nép sorsáról”. Valéry Giscard d’Estaing politikai remekművet alkotott. Giscard Franciaország politikai hanyatlásáról elmélkedik. Ennek egyik okát a franciák tudatlanságában találja meg. Paradox módon ezt a tudatlanságot saját példáján is bemutatja, pedig egy ritka széles látókörű emberről van szó. Néhány évvel a könyv megírása előtt Giscard-t Dublinba invitálták előadást tartani Edmund Burke halálának kétszázadik évfordulóján. Giscard-nak fogalma sem volt arról, hogy Burke kicsoda. Ez egy vezető európai konzervatív politikus részéről elég meglepő vallomás. Az előadásra készülve Giscard azonban „falta”, Burke 1790-ben megírt, korszakalkotó munkáját a francia forradalomról. Ez az olvasmány jelentette neki azt az archimédeszi pontot, amely megadta azokat a távlatokat, amik hozzásegítették, hogy saját politikai pályafutása alatt felhalmozott tapasztalatait, franciaságának legbensőbb énjét, újszerűen kifejtse.

Tehát miből áll Giscard szerint a franciák tudatlansága és mi köze van ennek Franciaország politikai hanyatlásához? Ez természetesen a francia „gloire”, az a hiedelem, amelyben a politikusok is osztoznak, hogy Franciaország még mindig a világ közepe. Ebből egyenesen következik, hogy a külvilág dolgait nem képesek helyesen értelmezni, és ezért a globalizáció kihívásaira nem tudnak megfelelően reagálni.

Tudatlanságuk más forrásokból is táplálkozik. A franciák képtelenek tudomásul venni a tényeket. Ebből következik, hogy azt gondolják, mindenben nekik van igazuk. Ez részben neveltetésüknek köszönhető. Nagyra tartott oktatási rendszerük a kritikai szellem fejlesztésére épül, ezzel csak az a baj, hogy figyelmen kívül hagyja a tényeket. Ennek is történelmi háttere van. A tankönyvek szellemiségét a francia felvilágosodás gondolkodói hatják át. Ők a kritikai szellemet nem a tényekkel szemben gyakorolták, hanem, hogy küzdjenek a babonák ellen és megdöntsék a zsarnokságot. Ez a társadalom-lélektani magyarázata annak, hogy a francia, ha valami újjal szembesül, zsigerből negatívan reagál. Ahogy Giscard maga mondja, „a francia előbb bírál, s csak azután vizsgálódik”. Ezért aztán a franciák nincsenek felkészítve a jövő problémáira.

Franciaországban a válság jelei, a könyv írásának idején mindenütt jelen voltak: az intézményrendszer bürokratikus működésében, a jakobinus hagyományok fojtogató és bénítólag ható továbbélésében, a túlközpontosításban, az elavult adórendszerben, ami Giscard szavait idézve, az „új hugenották” elvándorlásához vezetett. A közvéleményt leginkább foglalkoztató társadalmi probléma pedig a Magreb térségből érkező bevándorlók és leszármazóinak beilleszkedési problémái, az ezeket kísérő devianciák elharapódzása, az erőszak terjedése, a többi problémával együtt a franciáknál tartós rossz közérzetet és elégedetlenséget okozott. Ezt csak fokozta a problémák kibeszéletlensége. A problémákkal való őszinte szembenézést a baloldali értelmiségi és médiaelit által kreált tabuk, és a „politikailag korrekt” közbeszéd diktatúrája lehetetlenné tette.

Azóta Franciaország megváltozott. A változást, nem véletlenül, egy outsider, a magyar–görög–zsidó származású Sárközy elnök neve fémjelzi. A Sárközy-jelenség annyira frappáns, személye annyira megosztó, hogy felbukkanása óta hol felmagasztalják, hol démonizálják, mint Magyarországon Orbán Viktort. Jellemző az a szatirikus-kritikus, „leleplező” tudósításokat árasztó blog, ami „egy éber állampolgár” szerkesztésében működik (mint nálunk a demokráciát féltő chartások), és amely az új Franciaországot a lefordíthatatlan Sarkofrance kifejezéssel illette.

Valójában mit képvisel Sárközy, és mi magyarázza az elnökségét kísérő földindulást? Sárközy hatalmas lendülettel hozzálátott Franciaország megreformálásához. Terápiája, akár olvasta Giscard könyvét, akár nem, a giscard-i diagnózis mentén alakult. Nekiment a tabuknak és ezzel leradírozta a Le Pen-féle szélsőjobbot, partvonalra tette a baloldalt. Beszédeivel mozgósította a fiatalságot. Milliókba öntött hitet. Feltámasztotta a nemzeti büszkeséget és öntudatot. Kikezdte a francia baloldal által dédelgetett 68-as májusi diáklázadás szellemiségét és mítoszát, megkérdőjelezte az érinthetetlennek tekintett „laicitást” azzal, hogy 2007 decemberében a lateráni palotában „pozitív laicitásról” beszélt, majd az idén szeptemberben, a Szentatya franciaországi látogatása alkalmával mondott beszédében, utalást tett Franciaország keresztény gyökereire.

Sárközy felrázta Franciaországot. Legnagyobb hatású beszédét a fiatalsághoz intézte, még az elnökválasztási kampány idején. Ennek hatására pártjának, az UMP-nek ifjúsági tagozata, a Jeunes Populaires rendkívül dinamikus fejlődésnek indult. Taglétszáma gyorsan 30 ezer fölé ugrott. Új, augusztusban megválasztott 23 éves elnöke, Benjamin Lancar – az UMP főtitkára, Patrick Devedjian pártfogoltja – azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a májusi diáklázadás 40. évfordulóján szervezett akcióival a mai fiatalok „jobboldali forradalmát” vetítette elő. Azt a maroknyi magyar fiatalt, akik közvetlen kapcsolatba kerültek az UMP-vel, megérintette a mozgalom hihetetlen dinamizmusa és újszerű politizálása, amely teljesen megváltoztatta az emberek jobboldalról kialakított képét. Érdemes elolvasni Loppert Dániel, a Fidesz Ifjúsági Tagozata elnökének élménybeszámolóját az UMP idei nyári egyeteméről. Figyelemre méltó, hogy a tagozat külügyi kabinetjének korábbi vezetője, Perényi Zsigmond francia kapcsolatai révén el tudta érni, hogy Sárközy, személyes videoüzenettel köszöntötte az Ifjúsági Tagozat alakuló kongresszusát. A magyar jobboldalnak ajánlatos „vigyázó szemeit” Párizsra vetni. A Polgári Szövetségnek, különös tekintettel saját múltjára, érdemes elgondolkodnia azon, hogy máris bensőséges viszony alakult ki az UMP vezérkara és a Szövetség ifjúsági részlege között. Meg amúgy is, van mit tanulni a franciáktól.

Mme de Perény, Menton