Hogyan nem láttam Izraelt

Vannak azonban olyanok is, akik az események közvetlen közelében akarnak lenni. A Riporterek Határok Nélkül nevű nemzetközi civil szervezet jelentése szerint eddig 41 újságírót öltek meg Izrael és a Hamász háborúja alatt. Mindennap egy újságíró veszett oda munkája miatt a háború kirobbanása óta. Engem nem fizetett se Izrael, se Palesztina, senki. Nem is merészkedtem volna Gáza közelébe, ahol a 41 újságíró közül a legtöbb meghalt. Én Tel-Avivba, Jeruzsálem két oldalára és Ciszjordánia nyugodtabb városaiba akartam utazni, riportokat és interjúkat készíteni. A Demokrata mellett még egy újsággal és egy tv-vel volt megállapodásom.

Csakhogy a terveimet felülírta az izraeli valóság. Már Budapesten, a repülőtéren egyórás kihallgatás alá vetettek az izraeli légitársaság, az El Al biztonsági emberei, mivel az útlevelemből kiderült, hogy jártam már arab országokban (Jordániában családi nyaraláson, Marokkóban hegyet mászni, Libanonban szakmai konferencián). Nem éppen barátságos módon zajlott le a kihallgatás és a beszélgetés. Belenéztek a telefonos üzeneteimbe, a laptopomba és meg is motoztak, a poggyászaimat pedig átvilágították mindenféle gépekkel.

A tel-avivi repülőtérre érkezésem után kicsit megnyugodtam, habár tudtam, hogy fordítottak már innen is vissza embereket. Az útlevél-ellenőrzés során minden szépen ment egy darabig, majd amikor a visszaútra szóló repülőjegyemet kerestem a telefonban, és próbáltam a repülőtér WiFi-jére csatlakozni, a határőr jelezte: oké, látja a repülőjegyemet, de az útlevelem már az irodában van, menjek oda.

Újabb kihallgatások következtek. Két alkalommal is, összesen körülbelül négy órán át. Ugyanaz a téma, ugyanazok a módszerek, mint Budapesten. Kicsit mondjuk alaposabbak voltak, mert a telefonkönyvemet is ellenőrizték, megnézték a libanoni, izraeli és egyéb telefonszámokat. Minden személyről kérdezgettek, legyen az akár izraeli üzletember, akár marokkói hegyi vezető.

Néhány óra várakoztatás után közölték, hogy nem léphetek be Izrael területére, mert biztonsági kockázatot jelentek… Elszállítottak egy rácsos mikrobuszban egy fogdába. Elvették mindenemet, majd bedugtak egy cellába. Ott egy indiai vendégmunkás, egy orosz masiniszta és egy orosz–zsidó vállalkozó volt a társam. A zárt cellából naponta háromszor mehettünk ki az udvarra sétálni, de ha közel kerültem a kerítéshez, az őrök rögtön kiabáltak, hogy „hátrébb”! Az őrök között egyébként nemcsak zsidók, hanem palesztinok, jemeni arabok vagy szudáni bevándorlók is voltak. Némelyik szigorú, másik normális. El is gondolkodtam azon, hogy ha itt arabokat, palesztinokat is alkalmaznak, akkor miért baj, ha egy újságírónak palesztin forrásai is vannak? Sőt, az útlevél-ellenőrzés során az egyik irodavezető is arab volt.

Megijedtem, amikor bekísértek, mert nem tudtam, mire számíthatok. Mivel se könyv, se újság nem volt a cellában, nem maradt más, mint hogy beszélgessünk. Egyébként hála Istennek, mindenki barátságos volt, és jókat beszélgettünk. Az indiai dolgozni akart Izraelben, de feketén. Ez lett a veszte. Mint mondta, abból áll az élete, hogy valahol egy gazdag országban kulimunkát végez, majd viszi haza a pénzt. Hétéves korában megharapta egy kobra, de túlélte. Dolgozott már Kuvaitban is. Ott szabályosan állatként kezelték, pontosan úgy, ahogy hallhattuk a hírekből, miképpen bánnak a vendégmunkásokkal az Öböl menti olajállamok. Nem szereti a muszlimokat, örül Modi kormányának, mert kordában tartja őket.

Az orosz masiniszta, Alekszej bűne az volt, hogy az amerikai feleségéhez akart utazni. Zöldkártyáért folyamodott, és mivel Moszkvában már nincs amerikai képviselet, Tel-Avivot jelölték ki neki az élő interjúra. Csak itt valamiért becsukták, és aztán visszaküldik Grúziába (ott élt másfél évig).

Egy orosz zsidó is volt velünk, akinek az exfelesége és a gyerekei izraeli állampolgárok, neki azonban nincs izraeli útlevele. Bánhatja. Amúgy Szentpéterváron van jól menő vállalkozása: tíz komolyabb motorcsónakkal, már-már jachtokkal csónakáztatja a turistákat. Most ő is problémát jelent Izraelnek.

Az udvaron találkoztunk nőkkel is (egy nap háromszor húsz percre kimehettünk), akik másik cellában voltak. Grúz leányok, akik pereltek, de elvesztették az ügyet. Egy alkalommal egy idős orosz házaspár is volt ott. És egy fiatal brazil lány. Utóbbi európai körúton járt, és Tel-Avivban élő barátai mondták, hogy nyugodtan jöjjön, ez biztonságos hely. Hát a cellában az is volt. A határon azt mondták neki: „Nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy Izraelbe utazzon.”

Mint kiderült a fél füllel hallott beszélgetésekből, a baj az volt velem, hogy a Palesztin Hatóság területén is dolgoztam volna, és palesztinokat is megkérdeztem volna a cikkeimhez. Óriási bűn. Botrány, ha egy cikkhez az ember mindkét oldal véleményét megkérdezi, és nem csinál mást, csak leírja, amit mondanak neki? Így néz ki a sajtószabadság Izraelben? Ahogyan az egyik autóbérlő palesztin cég üzent nekem, miután közöltem velük, hogy mégsem tudom kibérelni a kocsijukat: „Sajnos ez a mi valóságunk, amelyben mindennap élünk. Ne aggódjon, lehetséges, hogy legközelebb ki tudjuk szolgálni.”

Szerencsére nem ebben a valóságban kell élnem mindennapjaimat. Csak két napig élvezhettem az izraeli hatóságok vendégszeretetét. Utána jött a rácsos mikrobusz, kivitt a repülőtérre, majd egyenesen a repülőgéphez, ahová fel is kísértek. A poggyászaimat továbbra sem láttam, csak már Budapesten.

Átaludtam az utat, majd Budapesten kiszálláskor kértem a pilótától az útlevelemet. Nem akarta visszaadni. Megkérdezte a biztonsági szolgálat emberét, hogy mi legyen. Az így felelt: „Ő magyar állampolgár, ez itt pedig Magyarország. Vissza lehet adni neki.” Vissza is kaptam a gép ajtajában. Köszöntem szépen, nagylelkűek voltak.