Hogyan tovább, Európa?

Az Ukrajnában dúló háború egyik legnagyobb vesztese Európa. A régi Európa vereséget szenvedett. Politikai értelemben már régen nem számít önálló pólusnak, és folyamatosan veszít kétségkívül tekintélyes gazdasági súlyából is. Az elkényelmesedett „öreg hölgy” már nem több, mint Amerika vazallusa, az egyre mélyebb válságban lévő Európai Unió pedig a szétesés felé halad. Egymást érik a kontinens jelenével és még inkább a jövőjével kapcsolatban a pesszimista helyzetértékelések és a rosszabbnál rosszabb forgatókönyveket felvázoló prognózisok.

A kényelem ára

Európa tényleg nehéz időket él át. Már a koronavírus-járvány is megrázta, az orosz–ukrán háború pedig csak fokozta a nehézségeket. Megrendült a biztonság, az Oroszországgal vívott gazdasági háború, az energiaellátás bizonytalansága és megdrágulása pedig elszabadította az inflációt. Az európai társadalmak megfeszültek, a háború megmutatta az EU gyengeségeit. Mert az unió válsága bizony nem 2022-ben, de még csak nem is a pandémiával kezdődött. Európa belekényelmesedett a jólétbe, évtizedeken át nem költött a biztonságára, elhanyagolta a katonai képességeit, érdekek helyett ideológiák vezérelték, ez az átgondolatlan politika a bővítések jelentette kihívással párosulva gyengítette a belső kohézióját – különösen megmutatkozott ez a Covid-járvány idején, majd most kisebb mértékben, de érződik a szankciók bevezetése kapcsán is –, ráadásul a nihilben egyszerűbb volt elhinni, hogy a történelem tényleg véget ért. Ebből az álomból a brüsszeli elitet nem ébresztette fel a Krím, majd rá egy évre a migránsválság sem, a 2022-es év pedig a maga durva valójában megmutatta, hogy háborúk voltak és lesznek.

Az „öreg kontinens” elitje belekényelmesedett a jólétbe, és ennek megőrzése érdekében kiszolgáltatottá tette Európát. Biztonságát Amerikának szervezte ki, a gazdaság versenyképessége pedig az orosz olajon és gázon, valamint a Kínával folytatott kereskedelem előnyein alapult. Az olcsó energiahordozók biztosították az európai gazdaság versenyképességét, az olcsó kínai munkaerő pedig többet tett az európai infláció féken tartásáért, mint az összes központi bank együttvéve. Az eddigi világnak azonban vége! A glóbusz óriásit változott, a radikális bizonytalanság időszakába lépett, amelyben látványosan kiütközik az évtizedek elhibázott politikájából következő sebezhetőség. A bajokat tetézi a politikai elit régen látott gyenge minősége. Nincsenek igazi államférfiak, akik a kiélezett helyzetben helyes irányba terelnék a dolgokat. Ez az elit inkább csak sodródik. Jól mutatja a helyzetet, hogy a hatalmas kihívások közepette az Európai Parlament elnöke például a legfontosabbnak azt nevezte, hogy az Európai Unió továbbra is támogassa Ukrajnát a szabadságáért, békéjéért és méltóságáért folytatott harcban.

Az Ukrajnában zajló háború mindennél élesebben rámutatott a problémákra, mindenekelőtt arra, hogy Európa nem képes megvédeni önmagát. Nincs önálló hadserege, a tagországok sem költöttek eleget a védelemre, a hadiipar leépült, a NATO pedig lényegében az amerikai érdekeket szolgálja. Arról már nem is beszélve, hogy nemcsak a háború közvetlen hatásai gyengítik, hanem még a legnagyobb szövetségese is. A német elit csendben tűri, hogy Amerika megalázza, a lengyelek pedig éppen az amerikai hullámra felülve, akár az európai érdekekkel is szembemenve építik középhatalmi, kisbirodalmi álmait.

Víziók Európáról

E vazallusi mentalitás virágzása közepette érthetően nagyot szólt, amikor pekingi tárgyalásairól hazatérőben Emmanuel Macron egy interjúban ébredésre szólította fel Európát. A francia elnök szerint Európa feladata a „stratégiai autonómia” megteremtése, ezért csökkentenie kell a függőségét az Egyesült Államoktól, és el kell kerülnie, hogy belerángassák a Kína és az Egyesült Államok közötti, Tajvan körüli konfliktusba. Óva intett a Kína és Egyesült Államok közötti ellentét növekedésének felgyorsulásától, ami miatt sem idő, sem pénzügyi eszközök nem maradnak a stratégiai autonómia létrehozására. „Vazallusokká válunk, miközben lehetnénk a harmadik pólus, ha marad ennek megteremtésére néhány évünk! A mi prioritásunk nem az, hogy alkalmazkodjunk mások menetrendjéhez” – mondta Emmanuel Macron. Ebben a szellemben a francia és az európai érdekekből kiindulva igyekezett fenntartani a párbeszédet Vlagyimir Putyinnal is. Egyáltalán nem érzi ugyanis úgy, hogy Oroszország egzisztenciális fenyegetést jelentene Franciaország számára. Mint ahogy tisztában van azzal is, hogy Oroszország nélkül nem lehet beszélni európai biztonságról, és a versenyképességet is erősítené a kapcsolatok helyreállítása.

A francia és az európai érdekeket tartotta szem előtt kínai látogatásán is. Miközben ugyanis a vele együtt Pekingben tárgyaló Ursula von der Leyen az emberi jogi helyzet romlása és az ujgurok miatt aggódott, majd elvárta, hogy Kína olyan igazságos békéhez járuljon hozzá, amely tiszteletben tartja Ukrajna szuverenitását és területi integritását, Macron milliárdos üzleteket ütött nyélbe. Az Airbus bővíti kínai leányvállalatát, és újabb 160 utas­szállítóra, valamint 50 helikopterre kapott megrendelést. Partnerségi megállapodást kötött a két energetikai óriás, az EDF és a CGN, a Suez pedig az LNG területén működik együtt a kínaiakkal. A L’Oréal az Alibabával üzletel, és milliárdos megállapodások születtek az élelmiszeripari együttműködésről is. Macron tehát felvillantott valami realizmust a mai felbolydult, moralizáló nyugati világban.

Nem meglepő, hogy azonnal megkapta érte a magáét szövetségeseitől. Donald Trump azzal vágott oda, hogy Hszi Csin-ping hátsóját nyalja, Marco Rubio republikánus szenátor pedig kilátásba helyezte, hogy az Egyesült Államok majd inkább Kína megfékezésére összpontosít, Európa meg kezdjen az ukrajnai háborúval, amit akar. A The Wall Street Journal szerkesztőségi cikkében úgy fogalmazott, nem a mostani a legjobb pillanat arra, hogy Macron elődje, Charles de Gaulle nyomdokaiba lépjen, és megpróbálja eltávolítani Európát az Egyesült Államoktól. De messze nem örült mindenki Európában sem Macron nyilatkozatának. A német kereszténydemokrata Norbert Röttgen szerint a francia elnök szuverenitásról alkotott elképzelésével egyre inkább elszigeteli magát Európában. Mint hozzátette, az ominózus nyilatkozatban kifejtett nézetek Európa számára külpolitikai katasztrófává változtatták Macron útját. A Zöldek EP-képviselője, Reinhard Butiköfer az Európai Bizottság elnökének hozzáállását hozta fel ellenpéldának – azét a Von der Leyenét, akinek súlyát és az Európai Unió elismertségét jól mutatja kínai és korábban az EU vezetőjéhez méltatlanul megalázó törökországi fogadtatása –, hiszen szerinte Macron vágyálma az EU stratégiai autonómiájáról és a harmadik szuperhatalommá válásról túl van egy határon.

E néhány megszólalásból, sőt egyesek hallgatásából is látjuk, hogy az Európai Unió mozdonyaként számontartott Németország jelenlegi kormányzó elitjének mi a víziója Európáról. Ez a csapat igazi vazallusként viselkedik, teljes mértékben igazodik Amerikához. Nem véletlenül, hiszen a koalíció leghangosabb része, a Zöldek atlanti bekötöttsége annyira egyértelmű, hogy még a látszatra sem ügyelnek. Így a külügyi tárcához talán nem véletlenül ragaszkodó Annalena Baer­bock Jennifer Morgant, a Greenpeace nemzetközi környezetvédelmi szervezet amerikai vezetőjét jelölte a minisztérium államtitkárának. Addig persze csak miniszteri megbízottnak, amíg nem kapta meg a német állampolgárságot. Azért csendben jegyezzük meg azt is, hogy Berlin Európáról alkotott hagyományos elképzelése, ha a francia hagyományokat lenyesve is, de lényegében nem nagyon különbözik Párizsétól. Ahogy a franciák, úgy a németek is erős Európában érdekeltek. Igaz, soha nem szólnak be olyan élesen Amerikának, de azért az érdekeikért kiálltak. Így például még a harmatgyenge Olaf Scholz is lázadni kezdett az elektromos járművek erőltetett térnyerése, így a német autóipar tönkretétele ellen. De a Zöldek hangos tiltakozása ellenére a jelenlegi kancellár is elment tavaly Kínába, meg is ígért mindent, aztán persze nem lett a sok ígéretből semmi. De Berlin sem akarja veszni a kínai kapcsolatot, így Macron után azonnal küldöttséget menesztett Pekingbe. Nem sok jót ígér azonban, hogy éppen a Kína-ellenes Annalena Baerbock vezetésével. A német Európa-képpel tehát a legnagyobb baj az, hogy Berlin jelenleg Amerika uszályában sodródik, néha morogva, és képtelen megvalósítani az eredeti elképzeléseit.

Nem így a lengyelek. Varsó megérezte a geopolitikai pillanatot, és az Ukrajnában kirobbant háborút próbálja felhasználni saját középhatalmi álmainak kiteljesítésére, valamint a német és az orosz kérdés lerendezésére. A lengyelek láthatóan attól sem riadnak vissza, hogy saját problémáikat adott esetben globálissá tegyék, és akár a NATO-t is belesodornák a háborúba, és így oldanák meg a kérdést. Jól mutatja ezt a hozzáállást Mateusz Morawiecki minapi kijelentése, miszerint ha nem védjük meg Ukrajnát, globális konfliktust kockáztatunk. A lengyel kormányfő szerint amennyiben Ukrajna vereséget szenved az Oroszországgal vívott háborúban, Kína úgy dönthet, hogy röviddel ezután megszállja Tajvant. Morawiecki nem kertelt, amikor úgy fogalmazott, hogy Európa jövőjét az Ukrajna szabadságért folytatott küzdelmének kimenetele alakítja. Varsó tehát a jelenlegi háborún keresztül erősítené európai pozícióit, és ebben egybeesnek az érdekei legfőbb szövetségesének, az Egyesült Államoknak a céljaival. Rövid távon legalábbis. A túl szoros kötődés Amerikához azonban gyengíti is a lengyel pozíciókat, ráadásul Varsó ezzel egyértelműen mélyíti az árkokat Európán belül. Közben rohamtempóban duzzasztja fel a hadseregét, és oroszellenes alapon Ukrajna, a baltiak, Moldova és Románia bevonásával épít szövetségi rendszert maga körül, amelyhez támogatóként megnyernék a weimari partner franciákat is. Az e körben leginkább szószátyár és a duzzadó önbizalomtól elővigyázatlan ukránok nem is titkolják, hogy a saját képükre formálnák Európát. Hát, ez aligha tetszik majd mindenkinek!

És mi hova álljunk?

E három kirajzolódó Európa-kép közül mindegyikben van figyelemre méltó elem, a magyar érdekeknek azonban jelenleg leginkább talán a francia elképzelés felelne meg. Már amennyiben a nagy képet, Európa globális helyét nézzük. A fentiekből azonban világosan látszanak Macron víziójának a gátjai is. Nem véletlen, hogy a francia elnök már öt éve beszél a stratégiai autonómiáról, ám e téren még egy lépést sem tudott tenni. Sőt, a helyzet ma rosszabb, mint öt éve. Részben azért, mert sokan még mindig nem látják – vagy csak nem akarják észrevenni – az új realitásokat. Az európai elit egy meghatározó csoportjának még mindig kényelmesebb Amerika árnyékában politizálni, mint a szuverenitás rögös útját járni. S akkor ennek az elitnek az amerikai szocializáltságáról, bekötöttségéről még nem is beszéltünk. Az Egyesült Államok tehát egyelőre olyan befolyással van Európára, hogy képes megakadályozni önállósodási kísérleteit. Ha kell, a védőernyő elvételével zsarol, ha kell, a gazdasági függőséget erősíti, mint az orosz energiahordozók kiszorításával, ha kell, akkor pedig még szankciókat is bevet, vagy legalábbis meglebegteti a lehetőségét. Azokat a politikusokat pedig, akik nem állnak be a sorba, egyszerűen megpróbálja a belügyekbe beavatkozva eltávolítani a hatalomból. Példák sorát láthattuk erre Bulgáriától Olaszországon át Csehországig, de talán Németországban sem véletlenül került kormányra épp a legkritikusabb időszakban egy gyenge, a belső instabilitásával elfoglalt, saját országát erodáló koalíció.

Ráadásul olyan időket élünk, amikor a hegemón pozícióját elengedni nem akaró Amerika ellentmondást nem tűrően felsorakoztatja maga mögé a formálódó globális Déllel szemben a nyugati blokkot. Mert számára Európa az összeomló amerikai világrend védelmében folytatott nagyhatalmi konfliktusok, ezen belül is elsősorban az Oroszország elleni háború eszközeként hasznos. Mint a hidegháborúban. Közben a globális erőviszonyok átrendeződése nemcsak marginalizálja Európát, hanem az Európai Unión belül is kiélezi az ellentéteket, mélyíti az egyébként is meglévő árkokat. Mindez pedig nem abba az irányba hat, hogy Európa a saját érdekeiből kiindulva politizáljon, és ehhez még megfelelő ereje is legyen.